Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Jézusom — mondta Deborah. — És ezt te reménynek nevezed?

— Feltétlenül. Ez ad nekünk egy kis időt, hogy megtaláljuk.

— Jézusom — ismételte meg Deb.

— Lehet, hogy tévedek — tettem hozzá.

Deb megint kinézett az ablakon.

— Nem szeretném, ha tévednél, Dexter. Ezúttal ne tévedj.

Megcsóváltam a fejem. Ez színtiszta rabszolgamunka lesz, amiben semmi örömöt nem lelek. Csak két ötletem volt, hogy mit tehetnénk, és egyikkel sem próbálkozhatunk reggelig. Körbenéztem, hogy hol van egy óra. A videó szerint 12:00 volt. 12:00. 12:00.

— Van valahol egy órád? — kérdeztem.

Deborah felvonta a szemöldökét.

— Minek az neked?

— Tudni szeretném, mennyi az idő — válaszoltam. — Úgy tudom, erre való.

— És az meg mi a fenéért fontos?

— Deborah, nagyon szűk határok között mozoghatunk. Elölről kell kezdenünk, és végig kell mennünk azokon a rutineljárásokon, amelyeket Chutsky kivett a részleg kezéből. Szerencsére felhasználhatjuk a jelvényedet ahhoz, hogy mindenhova bejussunk és kérdezősködjünk. De meg kell várnunk a reggelt.

— A francba — mondta Deb. — Utálok várni.

— Nyugodj meg — válaszoltam.

Deborah nagyon csúnyán nézett rám, de nem szólt semmit.

Én is utálok várni, de mostanában mást se kellett csinálnom, úgyhogy talán nekem könnyebb volt. Mindenesetre rendületlenül várakoztunk, a széken ülve szunyókálva, amíg a nap fel nem kelt. Akkor pedig, mivel mostanában én voltam a házias kettőnk közül, főztem nekünk kávét — külön-külön, mert Deborah kávéfőzője az a fajta egycsészés eszköz volt, amit olyan emberek vesznek, akik nem szórakoznak túl sokat, és valójában nincs is életük. Semmi nem volt a hűtőszekrényben, ami akár távolról is ehetőnek tűnt volna bárki számára, leszámítva a kóbor kutyákat. Ez nagy csalódás volt számomra: Dexter egy jó étvágyú, egészséges gyerkőc, akire, nagyon úgy tűnik, nehéz nap vár, és ennek most üres hassal kell nekivágnia, és ez a gondolat nem vidított fel. Tudom, hogy első a család, de nem csak a reggeli után?

Hát jó. Rettenthetetlen Dexter ezt az áldozatot is meghozza. Merő önzetlenségből teszi, nem vár érte köszönetet, de hát az embernek meg kell tennie, amit meg kell tennie.

Dr. Mark Spielman nagydarab férfi volt, aki sokkal inkább emlékeztetett egy kiöregedett hátvédre, mint egy baleseti sebészre. De ő volt az ügyeletes, amikor a mentők megérkeztek a Dologgal a Jackson Memórial kórházba, és ennek egyáltalán nem örült.

— Ha még egyszer bármi ahhoz hasonlót elém hoznak — mondta nekünk —, nyugdíjba vonulok, és elkezdek spánieleket tenyészteni. — Megcsóválta a fejét. — Tudják, milyen a Jackson baleseti osztálya. Az egyike a legforgalmasabbaknak. A világ egyik legőrültebb városából érkeznek ide a legőrültebb dolgok. De ez… — Spielman kétszer megkocogtatta az asztalt a halványzöld személyzeti társalgóban, ahol leült velünk. — Valami új volt — fejezte be.

— Mi a prognózis? — kérdezte Deborah, mire az orvos élesen ránézett.

— Ez valami vicc? — kérdezte. — Nincs prognózis, és nem is lesz. Fizikailag nem maradt belőle semmi, amivel az életben tartáson — már ha így nevezzük — túl bármit is lehetne kezdeni. Mentálisan? — Tenyérrel felfelé felemelte a kezét, majd az asztalra ejtette. — Nem vagyok agyturkász, de semmi nem maradt benne, és esélye sincs arra, hogy valaha is lesz még egy világos pillanata. Nem tehetünk érte mást, mint hogy leszedáljuk, hogy ne nyerje vissza az öntudatát, amíg meg nem hal. És drukkoljunk neki, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen. — Ránézett az órájára, egy nagyon szép Rolexre. — Sokáig fog ez még tartani? Tudják, szolgálatban vagyok.

— Volt gyógyszer nyoma a vérében? — kérdezte Deborah.

Spielman felhorkantott.

— Nyoma?! Még szép. A pasas vére olyan volt, mint egy koktél. Soha nem láttam még ilyen keveréket. Arra csinálták, hogy ébren tartsák, de elnyomják a fizikai fájdalmat, hogy a többszörös amputációtól bekövetkező sokk ne ölje meg.

— Volt bármi rendkívüli a vágásokban? — kérdeztem.

— Profi munka volt — válaszolta Spielman. — Nagyon jó sebészi technikára vallott. De erre a világ bármelyik orvosi egyetemén megtaníthatták. — Kifújta a levegőt, és egy bocsánatkérő mosoly tűnt fel az arcán. — Egyik-másik sebe már be is volt gyógyulva.

— Szóval akkor milyen időintervallummal számolhatunk? — kérdezte Deborah.

Spielman vállat vont.

— Négy-hat héttel, az elsőtől az utolsóig — válaszolta. — Legalább egy hónapot áldozott arra, hogy sebészi úton amputáljon erről a pasasról mindent, szép sorban. Elképzelni sem tudok ennél szörnyűbb dolgot.

— Egy tükör előtt csinálta — mondtam segítőkészen. — Úgyhogy az áldozatnak végig kellett néznie.

Spielman arcára kiült az undor.

— Jóságos istenem — mondta. Egy percig csak ült némán, majd megismételte: — Jóságos istenem. — Majd megrázta a fejét, és megint a Rolexére nézett. — Figyeljenek, én tényleg szeretnék segíteni, de ez… — széttárta kezeit, majd megint az asztalra ejtette őket. — Nem hinném, hogy bármit is tudnék mondani, ami segítene maguknak. Úgyhogy hadd takarítsak meg némi időt önöknek. Az az úr, Mr. izé…Chesney?

— Chutsky — segített Deborah.

— Igen, ez volt az. Felhívott, és elmondta, hogy egy retinalenyomat alapján azonosíthatnánk az áldozatot egy bizonyos virginiai adatbázis segítségével. — Felhúzta a szemöldökét és csücsörített. — Szóval tegnap kaptam egy faxot, hogy sikerült megállapítani a pasas személyazonosságát. Mindjárt hozom. — Felállt, és eltűnt a folyosón. Pár pillanattal később visszajött egy papírral. — Itt van. Manuel Borgesnak hívják. El Salvadori illetőségű importőr. — Deborah elé rakta a lapot. — Tudom, hogy ez nem túl sok, de higgyék el nekem, ez minden. Amilyen állapotban van… — Vállat vont. — Még abban sem reménykedtem, hogy ennyit megtudunk róla.

A plafonon lévő kis hangszóróból felhangzott valami, amit mintha egy televíziós sorozatból szedtek volna. Spielman félrebillentette a fejét, és azt mondta:

— Mennem kell. Remélem, elkapják. — Ezzel már kint is volt az ajtón, és olyan sebességgel tűnt el a folyosón, hogy a faxpapír meglebbent az asztalon.

Deborahra néztem. Nem úgy tűnt, mintha felbátorította volna, hogy kiderült az áldozat neve.

— Hát, tudom, hogy ez nem sok — szólaltam meg.

Megrázta a fejét.

— A nem sok ehhez képest jelentős haladás lenne. Ez semmi. — Ránézett a faxra, és egyszer végigolvasta. — El Salvador. Kapcsolatban áll valamivel, amit FLANGE-nek hívnak.

— Az volt a mi oldalunk — tájékoztattam. Deb felnézett rám. — Az az oldal, amit az Egyesült Államok támogatott. Utánanéztem az interneten.

— Remek. Szóval most kiderült valami, amit már tudtunk. — Felállt, és kiment az ajtón, nem olyan gyorsan, mint Dr. Spielman, de elég gyorsan ahhoz, hogy szedni kelljen a lábam, és a parkolóba vezető ajtóig utol sem értem.

Deborah gyorsan és csendben vezetett, összeszorított ajkakkal, végig egészen az északnyugati Negyedik utcán lévő kis házig, ahol az egész elkezdődött. A sárga szalag természetesen már eltűnt, de Deborah mégis ötletszerűen parkolt le, mint a rendőrök általában, majd kiszállt az autóból. Követtem őt a rövid kis járdán a szomszédos házig. Deborah még mindig szó nélkül megnyomta a csengőt, és egy pillanattal később kitárult az ajtó. Egy aranykeretes szemüveget és drapp guayabera inget viselő, középkorú férfi nézett ki ránk érdeklődve.