Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Hát remélem is — válaszolta. Csócsálni kezdte a következő körmét, bennem meg feltámadt az aggodalom, hogy nemsokára elfogynak.

Chutsky a papírjait nézegetve folytatta útját a felhajtón, láthatóan boldog tudatlanságban afelől, hogy körömdeficitet idéz elő a mögötte álló autóban. Természetesnek tűnt és ráérősnek, és az látszott rajta, hogy rengeteg gyakorlata lehet vagy az okvetetlenkedésben, vagy a suskusban — attól függően, melyik kifejezés jellemzi jobban a hivatalosan szentesített, sötét ügyleteket. Debs pedig miatta rágja a körmét és hajt bele kis híján sörszállító teherautókba. Talán végül is még sincs rá olyan jó hatással, bár öröm volt látni, hogy végre talált egy másik alanyt, akire savanyú pofákat vághat és akit álnokul ütögethet. Bármikor szívesen átadom a kék foltok birtoklásának lehetőségét bárkinek.

Chutsky megállt a bejárati ajtó előtt, és valamit felírt. Ezt követően, bár nem láttam, hogy csinálta, valahogy kinyitotta az ajtót és bement. Az ajtó bezárult mögötte.

— A francba — szólalt meg Deborah. — Betörés és birtokháborítás. Legközelebb valószínűleg egy repülőgépet fogunk eltéríteni.

— Mindig is el akartam menni Havannába — mondtam segítőkészen.

— Két perc — jelentette ki velősen. — Aztán hívok erősítést, és bemegyek utána.

Abból ítélve, ahogy Deborah keze a rádió felé rándult, a bejárati ajtó úgy egy perc ötvenkilenc másodperc múlva nyílhatott ki, és Chutsky jött ki rajta. Megállt a felhajtón, valamit felírt, és visszatért az autóhoz.

— Rendben — mondta, ahogy beült az anyósülésre. — Menjünk haza.

— Üres a ház? — érdeklődött Deborah.

— Üresebb már nem is lehetne — válaszolta Chutsky. — Egy törülköző vagy egy tányér sincs benne.

— Akkor most mi legyen? — kérdeztem, miközben Deb sebességbe rakta az autót.

Chutsky megrázta a fejét.

— Vissza az „A” tervhez.

— És mi a fene az „A” terv? — kérdezte Deborah.

— Türelem — válaszolta Chutsky.

Úgyhogy a rendkívül élvezetes ebéd és az azt követő sajátos kis bevásárlókörút ellenére folytatnunk kellett a várakozást. Egy hét telt el a már megszokottá vált unalomban. Nem úgy tűnt, mintha Doakes azelőtt adná fel, mielőtt véglegesen átváltozom sörhasú kanapédísszé, és nem tudtam, mit tehetnék azonkívül, hogy bújócskát és akasztófásat játszom Codyval és Astorral, és megbotránkoztatóan teátrális búcsúcsókokat váltok utána Ritával az árnyékom kedvéért.

Azután egyik éjszaka megcsördült a telefonom. Vasárnap este volt, úgyhogy másnap reggel korán el kellett indulnom a munkába; volt egy megegyezésünk Vince Masuokával, és most rajtam volt a sor, hogy beugorjak fánkért. A telefon meg csak cinikusan csörgött, mintha nekem semmi dolgom nem lenne, és a fánkok maguktól eljutnának az irodába. Rápillantottam az éjjeliszekrényemen álló órára: hajnali 2:38. Bevallom, némileg mogorván emeltem fel a kagylót, hogy beleszóljak:

— Hagyj békén.

— Dexter, Kyle eltűnt — mondta Deborah. A fáradtnál is fáradtabb volt a hangja, végtelenül feszült, és olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy sírjon vagy lelőjön valakit.

Egy pillanattal később teljes gőzzel beindult erőteljes intellektusom.

— Hát, Deb — mondtam —, talán jobb is lesz neked egy ilyen pasas nél…

— Eltűnt, Dexter. Nincs meg. Az, az a fickó elkapta. Az a fickó, aki azt a dolgot csinálta azzal a pasassal — magyarázta, és bár hirtelen úgy éreztem, mintha valahogy belekeveredtem volna a Maffiózók egyik epizódjába, értettem, mire gondol. Az az akárki, aki jódlizó krumplivá változtatta azt a dolgot az asztalon, elkapta Kyle-t, valószínűleg azért, hogy vele is ugyanazt tegye.

— Dr. Danco — mondtam.

— Igen.

— Honnan tudod? — kérdeztem.

Beszélt arról, hogy megtörténhet. Kyle az egyetlen, aki tudja, hogy néz ki a pasas. Azt mondta, amikor Danco rájön, hogy Kyle itt van, be fog próbálkozni. Volt egy… jelzésünk, és… A fenébe, Dexter, egyszerűen csak gyere ide. Meg kell találnunk — mondta, majd lerakta.

Mindig engem találnak meg, nem? Valójában nem vagyok egy rendes ember, de valami oknál fogva mégis mindig engem keresnek meg a problémáikkal. Ó, Dexter, egy kegyetlen, embertelen szörnyeteg elrabolta a fiúmat! Hát a fenébe már, én is egy kegyetlen, embertelen szörnyeteg vagyok — nem érdemlek meg cserébe egy kis pihenést?

Sóhajtottam. Nyilvánvalóan nem.

Reméltem, Vince megérti azt a fánkos dolgot.

Coconut Grove-i hajlékomtól tizenöt percig tartott az út Deborah otthonáig. Kivételesen nem láttam, hogy Doakes őrmester követne, de talán csak valami olyan szerkezetet használt, amivel a klingonok láthatatlanná tesznek bármit a Star Trekben. Mindenesetre nagyon ritkás volt a forgalom, és még az 1-es főút sarkán álló lámpát is elértem. Deborah egy kis házban élt Medinában, Coral Gables mellett, amelynek málladozó, korallszínű fala körül jó pár elhanyagolt gyümölcsfa nőtt. Bekormányoztam az autómat az övé mögé a rövid felhajtóra, és csak két lépésre voltam, amikor Deborah kinyitotta a bejárati ajtót.

— Mi tartott ennyi ideig? — kérdezte.

— Elmentem jógázni, majd benéztem a plázába cipőt venni — válaszoltam.

Valójában rohanvást érkeztem, kevesebb mint húsz perccel azután, hogy lerakta a telefont, így stílusa miatt egy kicsit felhúztam az orromat.

— Gyere be — mondta, körbekukucskálva a sötétségben, és úgy markolva az ajtót, mintha attól félne, hogy elrepül.

— Igenis, nagyúr — válaszoltam, és bementem.

Deborah háza nagyvonalúan volt dekorálva, a nincs-életem modern stílusban. Az élettere általánosságban úgy nézett ki, mint egy olcsó hotelszoba, amelyben egy rockegyüttes lakott utoljára, és lenyúlt mindent, a tévén és a videón kívül. Egy szék és egy kisasztal állt a franciaablak mellett, ami egy kicsi, a bokrok sűrűjében alig megtalálható teraszra vezetett. De valahonnét kerített még egy széket, egy rozoga összecsukható darabot, és odahúzta nekem az asztal mellé. Vendégszerető gesztusa annyira meghatott, hogy életemet és véremet kockáztatva helyet foglaltam a megbízhatatlan bútordarabon.

— Szóval — kezdtem —, mikor tűnt el?

— A fenébe — válaszolta. — Körülbelül három órával ezelőtt. Azt hiszem. — Megrázta a fejét, és lezuttyant a másik székbe. — Itt kellett volna találkoznunk, de… nem jött el. Elmentem a szállodájába, de ott se volt.

— Nem lehet, hogy csak elugrott valahova? — kérdeztem, és bár nem vagyok rá büszke, de kicsendült a reménykedés a hangomból.

Deborah megrázta a fejét.

— A tárcája és a kulcscsomója még mindig az előszobaszekrényen van. Az a pasas elkapta, Dex. Meg kell találnunk, mielőtt… — beharapta az ajkát, és másfelé nézett.

Fogalmam nem volt, hogyan tudnám megtalálni Kyle-t. Mint már említettem, ez nem az a fajta dolog volt, amivel kapcsolatban bízhatok a megérzéseimben, és az ingatlanok lenyomozásával kimerítettem minden tartalékomat. De Deborah többes szám első személyben beszélt, úgyhogy nyilvánvalóan nem volt választásom. A családi kötelékek, meg minden. Ennek ellenére megpróbáltam belekapaszkodni minden szalmaszálba.

— Ne haragudj, ha buta a kérdés, Debs, de bejelentetted a kapitányságon?

Felnézett, és aprót horkantott.

— Igen, bejelentettem. Felhívtam Matthews kapitányt. Úgy hallottam, megkönnyebbült. Azt mondta, ne hisztizzek, mintha valami neuraszténiás öregasszony lennék. — Megcsóválta a fejét. — Megkértem, hogy adjon ki körözést, mire visszakérdezett, hogy kire. — Felszisszent. — Kire… a kurva életbe, Dexter, meg akartam fojtani, de… — vonta meg a vállát.