Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Milyen sablon szerint? — kérdeztem. Számomra ez teljesen természetes kérdésnek tűnt, az udvarias érdeklődés megnyilvánulásának, ami életben tartja a párbeszédet. De Chutsky hátrafordult az ülésben, és úgy nézett rám, mintha olyasvalami lennék, amihez egy egész üveg padlósúroló folyadék kell.

— Neked ez vicces — mondta.

— Még nem — válaszoltam.

Érzésre nagyon hosszú ideig bámult rám; aztán csak megrázta a fejét, és ismét előrefordult.

— Fogalmam sincs, milyen sablon szerint, barátom. Soha nem kérdeztem. Bocsánat. Valószínűleg ahhoz volt valami köze, hogy mit vágjon le először. Csak a saját szórakoztatását szolgálta. És közben beszélt hozzájuk, a nevükön szólította őket, mutatta nekik, hogy mit csinál. — Chutsky megrázkódott. — Valahogy ettől az egész még szörnyűbb lett. Látnod kellett volna, milyen hatással volt ez a másik oldalra.

— És rád milyen hatással volt? — kérdezte Deborah.

Chutsky lehajtotta a fejét, majd megint kiegyenesedett.

— Azt is látnotok kellett volna — mondta. — Szóval aztán valami végre megváltozott otthon, a politikai helyzet, a Pentagonban. Új rezsim meg minden, és ők nem akarták, hogy közük legyen ahhoz, amit mi ott lent csináltunk. Úgyhogy fű alatt megérkezett az üzenet, hogy Dr. Danco segítségével kivásárolhatjuk magunkat a másik oldaltól. Ha átadjuk őt nekik.

— A kezükre játszottatok a társatokat, hogy megölhessék? — kérdeztem. Ez nem tűnt sportszerű eljárásnak — úgy értem, lehet, hogy engem nem köt gúzsba az erkölcs, de én legalább tartom magam a szabályokhoz.

Kyle egy hosszú pillanatig nem szólalt meg.

— Mondom, hogy eladtuk a lelkünket, barátom — mondta végül. Megint elmosolyodott, ezúttal egy kicsit hosszabban. — Igen, csapdát állítottunk neki, ők pedig elkapták.

— De nem halt meg — mondta a mindig gyakorlatias észjárású Deborah.

— Átvertek minket — magyarázta Chutsky. — A kubaiak kapták el.

— Hogyhogy a kubaiak? — kérdezte Deborah. — El Salvadorról beszéltél.

— Akkoriban bármikor bármi gond volt bárhol az Amerikákban, rögtön megjelentek a kubaiak. Ők az egyik oldalt támogatták, ahogy mi a másikat. És a mi doktorunkra fájt a foguk. Mondtam, hogy ő különleges volt. Úgyhogy elvitték, és megpróbálták megváltoztatni. Isle of Pinesre vitték.

— Az valami pihenőhely? — kérdeztem.

Chutsky elengedett egy rövid, horkantásszerű nevetést.

— A végső pihenőhely, legfeljebb. A Fenyők Szigete az egyik legkeményebb börtön a világon. Dr. Danco hosszú időt eltöltött ott. Tudomására hozták, hogy a saját társai adták fel, és amennyire tudták, megnehezítették az életét. Pár évvel később pedig az egyik társunk egyszer csak eltűnt, és „így” került elő. Se kezek, se lábak, semmi. Danco nekik dolgozik. Most pedig… — Vállat vont. — Vagy elengedték, vagy megszökött. Mindegy, melyik. Tudja, kik árulták el, és van egy listája.

— A te neved rajta van azon a listán? — kérdezte Deborah.

— Talán — válaszolta Chutsky.

— És Doakesé? — kérdeztem én. Elvégre én is lehetek gyakorlatias.

— Talán — válaszolta megint Chutsky, ez pedig nem volt valami nagy segítség. Persze az a sok minden Dancóról érdekes volt, de én nem ezért voltam itt. — Szóval — mondta Chutsky — ezzel állunk szemben.

Úgy tűnt, senki nem tud erre mit mondani, engem is beleértve. Megforgattam magamban a hallottakat, minden oldalról megvizsgáltam őket, hátha találok valamit, ami segít a Doakes-fertőzésemen. Beismerem, egyelőre semmit nem találtam, el is szégyelltem magam. De legalább kicsit jobban megértettem drága Dr. Dancónkat. Szóval ő is üres volt belül, mi? Egy báránybőrbe bújt raptor. És ő is megtalálta a módját, hogyan használhatja fel a tehetségét egy jó cél érdekében — megint csak pont, mint jó öreg Dexterünk. De most letért a vágányról, és — függetlenül attól, hogy milyen felkavaró volt a módszere — alig tűnt többnek egy szokványos ragadozónál.

És furcsa módon, miután betekintést nyertem a tényekbe, egy újabb gondolat kezdett visszakúszni Dexter sötét alsóagyának fortyogó üstjébe. Miért ne keressem meg én magam Dr. Dancót, és járjak el vele egy kis Sötét Táncot? Ö is egy rossz útra tért ragadozó volt, csakúgy, mint a listám többi tagja. Senki, még Doakes sem ellenezheti ép ésszel a kiiktatását. Ha előbb még csak kósza gondolatként merült fel bennem, hogy megkeresem a Doktort, mostanra már olyan erős késztetést éreztem, ami teljesen kimosta belőlem a frusztrációt, hogy lemaradok Reikerről. Szóval ő is olyan, mint én, mi? Hát majd meglátjuk. Valami hideg fuvallat borzolta fel a szőrt a gerincem mentén, és azon kaptam magam, hogy alig várom, hogy találkozhassak a Doktorral, és konzultálhassunk a munkájáról.

Meghallottam az első mennydörgést a távolból, ahogy közeledett a délutáni eső.

— A fenébe — mondta Chutsky. — Esni fog?

— Mindennap esik ilyenkor — válaszoltam.

— Ez nem jó — gondolkozott el. — Akcióba kell lendülnünk, mielőtt elered. Rajtad a sor, Dexter.

— Rajtam? — kérdeztem, kizökkenve az unortodox, orvosi műhibákkal kapcsolatos ábrándjaimból. Azzal még kiegyeztem, hogy elkísérjem őket, de az, hogy tennem is kell valamit, egy kicsit több volt, mint amire eredetileg vállalkoztam. Úgy értem, itt ücsörög két kemény harcos, és erre Dőre Dexter Díszhuszárt küldjük csatába? Hát hol logikus ez?

— Rajtad — válaszolta Chutsky. — Nekem itt kell maradnom, hogy megfigyelhessem, mi történik. Ha tényleg ő az, én nagyobb eséllyel el tudok bánni vele. Debbie pedig… — a húgomra mosolygott, annak ellenére, hogy Deb savanyú pofával meredt rá. — Debbie túlságosan is rendőrszerű. Úgy jár, mint egy rendőr, úgy néz az emberek szemébe, mint egy rendőr, és elképzelhető, hogy rögtön a papírjait fogja kérni. Őt egy kilométerről kiszúrná. Szóval rajtad múlik a dolog, Dexter.

— És mi az, ami rajtam múlik? — kérdeztem, be kell valljam, még ekkor is leginkább a jogos felháborodás hangján.

— Csak sétálj el párszor a ház előtt, fordulj meg az utca végén, és vissza. Tartsd nyitva a szemed és a füled, de ne kelts feltűnést.

— Nem tudom, hogy kell feltűnést kelteni — jegyeztem meg.

— Nagyszerű. Akkor nagyon könnyű dolgod lesz.

Nyilvánvalóvá vált, hogy sem az érvek, sem a tökéletesen igazolható ingerültség nem segít, úgyhogy kinyitottam az ajtót, és kiszálltam, de nem tudtam visszafojtani egy kis visszaszúrást.

— Remélem, megérem, hogy megbánhassam ezt — szóltam oda Deborahnak az ablakhoz hajolva. És ekkor valahol a közelben stílszerűen felhangzott egy mennydörgés.

Elindultam a járdán a ház felé. Faleveleken és néhány, valószínűleg kisiskolások uzsonnás zacskójából származó széttaposott üdítősdobozon lépkedtem. Egy macska szaladt ki az egyik előkertbe, ahogy elhaladtam mellette, hirtelen leült, hogy megnyalogassa a tappancsait és elítélő pillantással bámuljon engem a biztos távolból.

A házban, amely előtt az autók parkoltak, megváltozott a zene, és valaki azt kiáltotta: „Húúú!” Jó érzés volt tudni, hogy egyesek remekül szórakoznak, amíg én a halálos veszedelem felé sétálok.

Balra fordultam, és elindultam a zsákutca vége felé. A ház felé pillantottam — amely előtt a furgon parkolt —, méghozzá büszkén amiatt, hogy mennyire feltűnésmentesen teszem ezt. Az előkert rendkívül gazos volt, és jó pár elázott újság hevert a felhajtón. Sehol nem láttam emberi maradványok halmait, és senki nem rohant ki, hogy megpróbáljon megölni. De ahogy elmentem a ház előtt, meghallottam egy tévét, valami spanyol nyelvű vetélkedő ment. Egy férfihang harsogta túl a hisztérikus műsorvezetőt, és összetört valami edény. És ahogy egy széllökés hátán megérkeztek az első esőcseppek, egyúttal egy adag ammóniaszag is érkezett a házból.