Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Még desszertet is ettünk, ami egy kicsit túlzásnak tűnt nekem a tereljük-el-a-figyelmüket-étellel haditervet illetően, különös tekintettel arra, hogy sem Deborah, sem az én figyelmem nem terelődött el. De meglehetősen finom volt minden, úgyhogy barbár dolog lenne részemről, ha panaszkodnék.

Persze Deborah egész életében keményen dolgozott azon, hogy barbárrá váljék, úgyhogy amikor a pincér egy hatalmas csokoládéizét rakott Chutsky elé, aki két kanállal Debs felé fordult, és azt mondta, „szóval…”, ő kapott az alkalmon, és az asztal közepére dobta a kanalát.

— Nem — válaszolta. — Nem szeretnék még egy kibaszott csésze kávét, és nem kérek a kibaszott csokoládés fufuból. Egy kibaszott választ akarok. Mikor indulunk begyűjteni a pasast?

Kyle enyhén meglepődve nézett rá, sőt, egy bizonyos értelemben vett szeretettel, mintha az ő munkakörében dolgozó emberek hasznosnak és vonzónak találnák a kanáldobáló nőket, de nyilvánvalóan úgy vélte, Debs nem jól választotta meg a pillanatot.

— Befejezhetem előbb a desszertet? — kérdezte.

Deborah délnek tartott velünk a Dixie autópályán, igen, azt mondtam, „velünk”. Meglepetésemre kiderült, hogy az Igazságszolgáltatás Ligájának hasznos tagjává váltam, és közölték velem, hogy abban a dicsőségben részesülök, hogy pótolhatatlan személyemmel a bűn útjába állhatok. Bár messze nem voltam elragadtatva, egy kis jelenet miatt már szinte meg is érte.

Ahogy kint ácsorogtunk az étterem előtt arra várva, hogy a parkolófiú odahajtson Deborah autójával, Chutsky halkan azt dünnyögte, „mi a fene…?”, és lebattyogott a felhajtón. Néztem, ahogy kisétál a kapun, és mutogatni kezd egy bordó Taurusnak, ami ott várakozott egy pálmafa alatt. Debs rám meredt, mintha ez az én hibám lenne, és mindketten néztük, ahogy Chutsky a sofőr ablaka felé int, ami leereszkedett, mögötte pedig természetesen a mindig éber Doakes őrmester arca bukkant elő. Chutsky a kapunak támaszkodott, és mondott valamit Doakesnak, aki felnézett rám, megrázta a fejét, majd felhúzta az ablakot és elhajtott.

Chutsky nem szólt egy szót sem, amikor visszatért. De egy kicsit másképp nézett rám, mielőtt bemászott volna az anyósülésre.

Húsz percig tartott az utunk dél felé, ahol a Quail Roost Drive fut keletről nyugatra, egy bevásárlóközpont mellett keresztezve a Dixie autópályát. Csak kétsaroknyira onnét egy sor utca vezet egy csendes, munkásosztály lakta környékre, ami kicsi, többségében rendezett házakból áll, általában két autóval a beállókon és jó néhány szétdobált biciklivel az előkertekben.

Az egyik ilyen utca elkanyarodott balra és egy zsákutcába torkollt, amelynek a végén meg is találtuk a házat, egy halványsárgára vakolt lakhelyet, gazos kerttel. A kocsibeállón egy leharcolt, szürke furgon parkolt, amelyen sötétvörös betűkkel az állt, HERMANOS CRUZ LIMPIADORES — A Cruz Testvérek Takarítóvállalata.

Debs behajtott a zsákutcába, majd tovább még egy félutcányira, egy házig, amely előtt fél tucat autó állt a járda mellett és a kertben, majd leparkolt egy fa alatt.

— Mit gondolsz? — kérdezte.

Chutsky csak vállat vont.

— Aha. Lehet — mondta. — Figyeljük egy darabig. — És a következő félórában egy szóval több sem hagyta el ajkunkat. Ez pedig aligha elég ahhoz, hogy működésben tartsa az elmét, úgyhogy azon kaptam magam, hogy gondolatban a lakásomban járok, annál a kispolcnál, ahol egy kis rózsafa dobozban tartom az üveglapjaimat, azt a fajtát, amelyet a mikroszkóp alá szoktak tenni. Minden üveglapon egyetlencsepp vér volt — nagyon jól megszáradt vér, természetesen. Egyébként nem tartanék ilyen mocskos dolgot a lakásomban. Az árnyékos másik oldalamra nyíló negyven, kicsiny ablak. Minden kalandomból egy csepp. Ott volt az Első Nővér, réges-régről, aki a fájdalomcsillapítás égisze alatt óvatos túladagolással ölte meg a betegeit. A második csepp, a középiskolai technikatanár, aki kórházi nővéreket ölt. Csodálatos kontrasztot alkottak, és én imádom az iróniát.

Oly sok emlék, és ahogy végigsimítottam mindegyiket, csak még inkább feltámadt bennem a vágy, hogy újat csináljak, a negyvenegyes számút, annak ellenére, hogy a negyvenedik, MacGregor, még alig száradt meg. De mert az új tervemhez kapcsolódott, vagyis önmagában nem volt teljes, alig vártam, hogy folytathassam. Amint meggyőződöm Reiker felől, és találok valami módot…

Felültem. Talán a gazdag desszert tömítette el a fejemben az ereket, de átmenetileg megfeledkeztem Deborah ígéretéről.

— Deborah? — szólaltam meg.

Rám pillantott, az összpontosítás kicsiny ráncával az arcán.

— Mi van?

— Itt vagyunk.

— Nem mondod.

— De igen. Itt vagyunk, és ezt az én szellemi teljesítményemnek köszönhetjük. Nem említettél valamit, amit el akartál mondani esetleg?

Chutskyra pillantott. A férfi mereven előrenézett, rezzenéstelen napszemüveggel.

— Na jó, rendben — mondta Debs. — A hadseregben Doakes a Különleges Erők kötelékébe tartozott.

— Ezt tudom. Benne van a személyi aktájában.

— Amit viszont nem tudsz, barátom — szólalt meg Kyle anélkül, hogy megmozdult volna —, az az, hogy a Különleges Erőknek van egy sötét oldala. És Doakes náluk volt. — Ha csak egy pillanatra is, de egy nagyon halvány kis mosoly tűnt fel az arcán. — Aki a sötét oldalra kerül, az ott is marad. Nincs visszaút.

Egy kis ideig néztem Chutskyt, aki mozdulatlanul ült, majd Debsre pillantottam. Ő megvonta a vállát.

— Doakes lövész volt — mondta. — A hadsereg kölcsönadta őt az El Salvadoriaknak, és Doakes nekik gyilkolt.

— Sok utazással járó munkát keresek. Fegyver van.

— Ez sokat megmagyaráz a személyiségével kapcsolatban — mondtam, arra gondolva, hogy ez sok minden mást is megmagyaráz, például a Doakes felől érkező visszhangot, ami mintha csak válaszolna Sötét Utasomnak.

— Nem érted, miről volt szó — mondta Chutsky. Hátborzongató volt a hangját hallani egy tökéletesen mozdulatlan és érzelemmentes arcból, mintha a hangja valójában egy magnófelvétel lenne, amelyet valaki a testébe rakott. — Hittünk abban, hogy meg tudjuk menteni a világot. A cél érdekében feladtuk a normális, tisztességes élet reményét. Mint kiderült, csak a lelkünket adtuk el. Én, Doakes…

— És Dr. Danco — mondtam.

— És Dr. Danco — sóhajtott Chutsky, és végre megmozdult, egy pillanatra Deborah felé fordult, majd megint előrenézett. Megrázta a fejét, és a hosszú mozdulatlanság után ez a mozdulat olyan nagyszabásúnak és teátrálisnak tűnt, hogy majdnem tapsolni kezdtem. — Dr. Danco kezdetben idealista volt, mint mi mindannyian. Az orvosi egyetemen ráébredt, hogy valami hiányzik belőle, ezért, anélkül tud bizonyos dolgokat csinálni emberekkel, hogy a legcsekélyebb mértékben is együtt érezne velük. Az együttérzés teljes hiánya. Ritkább, mint gondolnád.

— Hát ezt el is hiszem — mondtam, mire Deb rosszallóan rám nézett.

— Danco szerette a hazáját — folytatta Chutsky. — Úgyhogy ő is átállt a sötét oldalra. Előre megfontolt szándékkal, hogy hasznosítsa a képességét. És El Salvadorban… teljesen ki is bontakozott. Fogott egy embert, akit akkor hoztunk be, és egyszerűen csak… — Elhallgatott, mély levegőt vett és kifújta. — A fenébe. Láttad, mit csinál.

— Nagyon eredeti — mondtam. — Kreatív.

Chutsky röviden, horkantásszerűen felnevetett, de minden vidámság nélkül. — Kreatív. Igen. Így is lehet mondani. — Lassan megcsóválta a fejét, balra, jobbra, balra. — Mint mondtam, nem okozott neki gondot, hogy ilyesmit tegyen. És El Salvadorban ráérzett az ízére. Ott ült a kihallgatáson, és személyes kérdéseket tett fel. És amikor elkezdte… A nevükön szólította az embereket, mintha fogász lenne, vagy valami ilyesmi, és olyanokat mondott, hogy „próbálkozzunk meg az ötössel”, vagy a hetessel, mindegy. Mintha sablon szerint haladt volna.