Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Úgyhogy a mi emberünk nem a szokványos sorozat… mi a baj? — kérdeztem. Kyle arcáról lefagyott a derűs mosoly, felegyenesedett a székében, és ökölbe szorult a keze.

— Mit értesz azalatt, hogy Latin-Amerika?

Meglehetősen biztos voltam abban, hogy mindketten pontosan tudjuk, mit értek Latin-Amerika alatt, de úgy gondoltam, El Salvador említése talán egy kicsit túl sok lenne; nem volna jó elveszíteni a hétköznapi, ez-csak-egy-hobbi hadállásomat. De az idejövetelem célja az volt, hogy megtudjak pár dolgot Doakesról, és ha feladnak az embernek egy labdát… Elismerem, talán túl direkt voltam, de nyilvánvalóan megtette a hatását a dolog.

— Ó — mondtam. — Hát nem így van? — Az emberi érzelmek imitálásának gyakorlásával töltött sok év most kifizetődött, amikor a legautentikusabb, ártatlan kíváncsiságot tükröző arckifejezésemet öltöttem magamra.

Kyle láthatóan nem tudta eldönteni, így van-e. Sebesen mozogtak az állkapocsizmai, és ellazult az ökle.

— Figyelmeztethettelek volna — mondta Deborah. — Dexter nagyon jó ebben.

Chutsky kifújta a levegőt, és megrázta a fejét.

— Igen — mondta. Látható erőfeszítéssel hátradőlt a székében, és ismét felragyogtatta mosolyát. — Nagyon jó, barátom. Hogy sikerült mindezt kiderítened?

— Ó, hát nem is tudom — válaszoltam szerényen. — Olyan nyilvánvalónak tűnt. A sokkal keményebb dió az, hogy Doakes őrmesternek vajon mi a szerepe a dologban.

— Jézus Máriám — mondta Chutsky, és megint ökölbe szorította a kezét. Deborah rám nézett és nevetett, nem egészen úgy, mint Kyle-ra, de ezzel együtt jólesett, hogy időnként eszébe jut, hogy egy csapatban vagyunk. — Én figyelmeztettelek, hogy jó benne — mondta.

— Jézus Máriám — ismételte meg Kyle. Szórakozottan begörbítette az egyik mutatóujját, mintha egy fegyver ravaszát húzná meg, majd Deborah felé fordította a napszemüvegét. — Hát ebben igazad van — közölte vele, majd visszafordult felém. Egy pillanatig szigorúan nézett rám, valószínűleg azt figyelve, nem ugrom-e az ajtó felé, vagy nem kezdek-e arabul beszélni, majd bólintott. — Mi van Doakes őrmesterrel?

— Ugye nem bemártani próbálod Doakest? — kérdezte Deborah.

— Matthews kapitány tárgyalójában — magyaráztam —, amikor Kyle először meglátta Doakest, egy pillanatig úgy tűnt, mintha felismerték volna egymást.

— Nekem ez nem tűnt fel — ráncolta a homlokát Deborah.

— Minden energiádat lekötötte az elpirulás — közöltem vele. Erre megint elpirult, amit meglehetősen redundáns magatartásnak véltem. — És különben is, Doakes volt az egyetlen, aki tudta, kit kell hívni, amikor meglátta a helyszínt.

— Doakes tud dolgokat — ismerte el Chutsky. — Még katonakorából.

— Milyen dolgokat? — kérdeztem. Chutsky, vagy legalábbis a napszemüvege hosszan nézett rám. Megkocogtatta az asztalt azzal a buta kis kisujjgyűrűvel, és a napfény megcsillant a középen lévő nagy gyémánton. Amikor végre megszólalt, úgy tűnt, mintha hirtelen tíz fokkal hidegebb lett volna az asztalunk körül.

— Barátom — mondta —, én nem akarom, hogy bajba kerülj, de ezt az ügyet hagyd békén. Vonulj vissza. Keress más hobbit. Vagy nyakig merülsz a szarba, és akkor viszont lehúznak a vécén. — Egy pincér tűnt fel Kyle könyökénél, még mielőtt valami szellemessel vissza tudtam volna vágni neki. Chutsky napszemüvege egy hosszú pillanatig még engem nézett, majd visszaadta az étlapot a pincérnek. — A Bouillabaisse nagyon jó itt — dicsérte a francia halászlevet.

Deborah a hét hátralévő részében eltűnt, ami egyáltalán nem tett jót az önbizalmamnak, mert bármilyen nehezemre is esett elismerni, segítség nélkül nem juthattam semmire. Nem tudtam kitalálni semmiféle alternatív tervet arra, hogyan rázhatnám le Doakest. Még mindig állandóan ott volt, a fa alatt parkolt, a lakásommal szemben, követett Rita házáig, nekem pedig nem voltak válaszaim. Egykor büszke agyam a saját farkát kergette, és csak a levegőt tudta elkapni.

Éreztem, ahogy a Sötét Utas zavarog és nyöszörög és erőlködik, hogy előmászhasson és átvehesse a kormányt, de Doakes, aki mindig ott bámult a szélvédő mögül, arra kényszerített, hogy lenyúljak, és felvegyek még egy sört. Túl keményen és túl régóta dolgoztam a tökéletes kis életemen ahhoz, hogy most feladjam. Az Utas és én tudunk még egy kicsit várni. Harry önfegyelemre tanított, ami most át fog segíteni a boldogabb napokig.

— Türelem — mondta Harry, majd beleköhögött egy zsebkendőbe. — A türelem fontosabb, mint az okosság. Okosnak már most okos vagy, Dex.

— Köszönöm — válaszoltam. Udvariasságból tettem, tényleg, mert egyáltalán nem éreztem jól magam ott, Harry körtermében ücsörögve. Gyógyszerek, fertőtlenítő és vizelet szaga keveredett az elfojtott fájdalom és a klinikai halál levegőjében, és azt kívántam, bárcsak lennék bárhol máshol, csak ne itt. Persze zöldfülű kis szörnyetegként fel sem merült bennem, hogy esetleg Harry is ugyanezt kívánja.

— A te esetedben még óvatosabbnak kell lenni, mert te azt hiszed, elég okos vagy ahhoz, hogy bármit megússz — mondta. — De nem vagy az. Senki nem az. — Megint köhögőszünetet tartott, és ezúttal hosszabban és mélyebbről csinálta. így látni Harryt, az elpusztíthatatlan, szuperzsaru Harryt, reszketve, vörösödve és a küszködéstől könnyes szemekkel, szinte kibírhatatlan volt. Másfelé kellett néznem. Amikor egy pillanattal később visszanéztem rá, Harry ismét engem figyelt.

— Ismerlek, Dexter. Jobban, mint ahogy te ismered magad. — És ezt könnyedén el is hittem, amíg nem folytatta. — Alapvetően jó fiú vagy.

— Nem, nem vagyok az — válaszoltam, miközben azokra a csodálatos dolgokra gondoltam, amelyeket még nem volt szabad megtennem; már maga a tény is, hogy meg akartam tenni őket, többé-kevésbé kizárta velem kapcsolatban a jóság lehetőségét. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb pattanásos, hormonoktól pezsgő, korosztályombeli kölyök, akiket jó fiúnak tartottak, nem hasonlítottak rám jobban, mint egy orangután. De Harry hallani sem akart erről.

— De igen, az vagy — mondta. — És hinned kell abban, hogy az vagy. Helyén van a szíved, Dex — folytatta, és ezzel belezuhant egy igazán eposzi harcba a köhögéssel. Úgy tűnt, percekig tart, utána elgyengülten dőlt vissza a párnájára. Egy pillanatra lehunyta a szemét, de amikor megint kinyitotta, acélosan Harry-kék volt a tekintete, ragyogóbb, mint haldokló arcának halványzöldjében valaha is. — Türelem — mondta. És erővel ejtette ki a szót, a rettenetes fájdalom és gyengeség ellenére. — Még mindig sokat kell tanulnod, nekem pedig már nincs sok időm, Dexter.

— Igen, tudom — válaszoltam.

Lehunyta a szemét.

— Éppen erre gondoltam — mondta. — Azt kellene mondanod, nem, ne aggódj, rengeteg időd van még.

— De hát nincs — válaszoltam, nem tudva pontosan, hova akar kilyukadni.

— Nem, valóban nincs — mondta. — De az emberek megjátsszák magukat. Hogy jobban érezzem magam.

— És ettől jobban éreznéd magad?

— Nem — felelte, és ismét kinyitotta a szemét. — De az emberi viselkedést nem közelítheted meg logikusan. Türelmesnek kell lenned, figyelned kellés várnod. Különben hibázni fogsz. Elkapnak, és… A fele örökségem. — Megint lehunyta a szemét, és kihallottam a hangjából a küszködést. — A húgodból jó rendőr lesz. Belőled — mondta, miközben lassan és kicsit szomorúan elmosolyodott —, belőled valami más lesz. Valódi igazságszolgáltató. De csak akkor, ha megvan hozzá a türelmed. Ha nem kedvez az alkalom, Dexter, várd ki a sorod.