Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

De ez a konkrét eset rendkívül mocskos munka volt. A mennyezeti ventilátoron is találtam vérfoltokat, amelyek valószínűleg a machetéről kerültek oda, amikor a gyilkos felemelte a kezét két döfés között. És mivel a ventilátor éppen ment, a szoba távolabbi sarkait is összefröcskölte.

Dexternek nehéz napja volt. Éppen megpróbáltam szépen megfogalmazni egy bekezdést arról, hogy ami történt, az valószínűleg az volt, amit „hirtelen felindulásnak” nevezünk, amikor megcsörrent a telefonom.

— Szia, Dex — szóltak bele annyira nyugodt, már-már álmos hangon, hogy beletelt egy pillanatba, amíg rájöttem, hogy Deborah az.

— Hát, hát — mondtam. — Szóval a halálhíredet keltő pletykák túloztak.

Nevetett, és ez is olyan felszabadult, könnyed kacagás volt, egyáltalán nem hasonlított a szokásos éles horkantásaira.

— Igen — mondta. — Élek. De Kyle nagyon lefoglal.

— Emlékeztesd a munka törvénykönyvére, hugi. Még az őrmestereknek is szükségük van pihenésre.

— Mmm, nem is tudom — válaszolta. — Egészen jól megvagyok nélküle. — Ezzel eleresztett egy torokból jövő, két szótagos kaccantást, ami annyira nem volt rá jellemző, mintha arra kért volna, hogy mutassam meg, hogyan kell profi módon átvágni egy élő emberi csontot.

Azon gondolkoztam, mikor hallottam utoljára olyasmit Deborahtól, hogy jól van, úgy, hogy komolyan is gondolta. Nem jutott eszembe.

— Nagyon más vagy, mint általában — mondtam. — Mi a csuda ütött beléd?

Ezúttal kicsit hosszabban nevetett, de ugyanolyan boldogan.

— Csak a szokásos — válaszolta. Majd megint elnevette magát. — Szóval, mi újság?

— Ó, semmi különös — feleltem, és csak úgy áradt belőlem az ártatlanság. — Az egyetlen testvérem napokra és éjszakákra eltűnt egy szó nélkül, majd visszatért, és olyan a hangja, mint a stepfordi őrmestereknek. Természetes, hogy kíváncsi vagyok, mi a fene folyik itt, csak erről van szó.

— Hát, a fenébe is — válaszolta. — Meg vagyok hatva. Majdnem úgy érzem magam, mintha egy valódi ember lenne a testvérem.

— Reménykedjünk abban, hogy csak majdnem.

— Mit szólnál egy ebédhez? — kérdezte.

— Már éhes vagyok — válaszoltam. — A Relampagóban?

— Mmm, inkább ne — gondolkozott el. — Mit szólnál inkább az Azulhoz?

Feltételezem, a választásában éppen annyi logika volt, mint bármi másban aznap reggel, vagyis semmi. Deborah nem egy fehérgalléros étteremjáró volt, az Azul viszont az a fajta étterem, ahol a szaúdi uralkodók ettek, amikor erre jártak. Nyilvánvaló, hogy már teljesen földönkívülivé változott.

— Persze, Deb, jó lesz az Azul. Csak eladom a kocsimat, hogy ki tudjam fizetni a számlát, és már ott is vagyok.

— Egykor — válaszolta. — És ne aggódj a pénz miatt, Kyle rendezi a számlát. — Ezzel lerakta. Bennem pedig, bár nem mondtam ki, hogy „aha!”, halvány gyanú kezdett ébredezni.

Kyle rendezi a számlát, mi? Hát, hát. Ráadásul az Azulban.

Ha a South Beach csillámporos tarkasága az önbizalom-hiányos, önjelölt hírességek céljait volt hivatott szolgálni, akkor az Azul azoknak az embereknek épült, akik szórakoztatónak tartják a glamourt. A South Beachen nyüzsgő kis kávézók a csiricsáré, olcsó hatásvadászatban egymást felülmúlva versengenek a figyelemért. Ezekhez mérve az Azul annyira visszafogott, hogy az ember azon kezd el gondolkozni, látták-e vajon a Miami Vice egyetlenegy epizódját is.

Az étterem szabályzatának értelmében a parkolófiúra bíztam a kocsimat, az étterem előtti kis macskaköves felhajtón, Meglehetősen kedvelem a kocsimat, de el kell ismerjem, nem igazán találta meg a helyét a Ferrarik és Rolls Royce-ok sorában. Ennek ellenére a kirendelt alkalmazott nem tagadta meg, hogy leparkolja, bár valószínűleg felmerült benne, hogy ezért nem fog annyi borravalót kapni, mint amennyit szokott. Azt hiszem, a tekepólómból és a khaki nadrágomból tévedhetetlenül kikövetkeztette, hogy egy árva bemutatóra szóló kötvényt vagy Krugerrandot sem fogok a kezébe nyomni.

Maga az étterem sötét volt és hűvös, és annyira csendes, hogy azt is meglehetett volna hallani, ha leesik egy American Express gyémántkártya az asztalról. A távolabbi fal sötétített üvegből készült, és az abba vágott ajtón keresztül lehetett kijutni a teraszra. Ahol ott ült Deborah egy kis sarokasztalnál, és a vizet bámulta. Vele szemben, az étterembe vezető ajtót szemmel tartva, Kyle Chutsky foglalt helyet, akinek a számlát kellett majd rendeznie. Nagyon drága napszemüveget viselt, úgyhogy valószínűleg meg is teszi. Odamentem az asztalhoz, mire egy pincér tűnt elő a semmiből, hogy odahúzzon egy széket, ami valószínűleg túl nehéz azoknak, akik meg tudják engedni maguknak, hogy itt egyenek. Szigorúan véve nem hajolt meg előttem, de láttam rajta, hogy alig tudja visszafogni magát.

— Helló, kispajtás — köszönt Kyle, amikor helyet foglaltam. Az asztal felett kezet nyújtott. Mivel úgy tűnt, azt hiszi, hogy én vagyok a legújabb legjobb barátja, odahajoltam, és kezet ráztam vele. — Hogy megy a vérfoltüzlet?

— Mindig sok munka van vele — válaszoltam. — És hogy van a mi titokzatos látogatónk a washingtoni üzletből?

— Soha jobban — válaszolta. A szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta a kezemet a tenyerében. Lenéztem; a bütykei túl nagyok voltak, mintha túl hosszú ideig bokszolt volna egy betonfallal. A bal tenyerét az asztalra csapta, és én vethettem egy pillantást a kisujjgyűrűjére. Meghökkentően nőies volt, mint egy eljegyzési gyűrű. Amikor végre elengedte a kezem, elmosolyodott, és Deborah felé kapta a fejét, bár a napszemüvege miatt lehetetlen volt megmondani, hogy tényleg őt nézi-e, vagy csak a nyakát gyakorlatoztatja. Deborah visszamosolygott rá.

— Dexter aggódott értem.

— Hé — mondta Chutsky. — Hát mire való egy testvérbáty?

Deb rám pillantott.

— Néha én is eltöprengek ezen.

— Ne már, Deborah, tudod, hogy csak vigyázok rád — mondtam.

Kyle felnevetett.

— Rendben. A többi veled kapcsolatos feladat viszont az enyém — mondta, és mindketten elnevették magukat. Deb átnyúlt, és megfogta a kezét.

Ettől a rengeteg vidámságtól és hormontól összecsikordul a fogam — mondtam. — Áruljátok el nekem, dolgozik egyáltalán bárki is azon, hogy elkapja ezt a szörnyeteget, vagy továbbra is csak itt üldögélünk és szellemeskedünk?

Kyle visszakapta a fejét felém, és felhúzta a szemöldökét.

— Mit érdekel az téged, barátom?

— Dexter imádja az embertelen szörnyetegeket — válaszolta Deborah. — Ez a hobbija.

— A hobbija — visszhangozta Kyle, még mindig az arcom felé fordítva a napszemüvegét. Azt hiszem, ettől meg kellett volna rémülnöm, de amennyit láttam belőle, az is lehet, hogy csukva volt a szeme. Valahogy elértem, hogy ne kezdjek el remegni.

— Ő afféle amatőr személyiségelemző — magyarázta Deborah.

Kyle egy pillanatig meg se mozdult, én pedig azon gondolkoztam, vajon elaludt-e a sötét lencsék mögött.

— Hű — szólalt meg végül, és hátradőlt a székén. — Hát, mi a véleményed erről a pasasról, Dexter?

— Ó, egyelőre csak az alapvető dolgokról tudnék beszélni — válaszoltam. — Valószínűleg egy sok orvosi gyakorlattal és jó rejtőzködőképességgel rendelkező személyről van szó, aki most elveszítette a józan ítélőképességét, és szükségét érzi, hogy kinyilatkoztasson valamit Latin-Amerikával kapcsolatban. Valószínűleg megint megteszi, úgy időzítve, hogy a lehető legnagyobbat üssön vele, nem pedig azért, mert úgy érzi, muszáj.