Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Ettől megteltem reménnyel. Ha valaha is elkapnak, talán elég, ha megtagadom a tejtermékek fogyasztását, hogy elengedjenek.

Az El Salvadori nevek és történelmi részletek nem igazán mondtak nekem semmit. Az ezekkel kapcsolatos szervezetek sem. Úgy tűnt, az egész helyzet valamiféle csodálatos szabadrablásba ment át, amelyben nem voltak jófiúk, csak többcsoportnyi rosszfiú, a campesinos pedig középen. Az Egyesült Államok titkon támogatta az egyik oldalt, annak ellenére, hogy ez a bizonyos csoport éppolyan lelkesen darálta be a gyanús szegényéket, mint a többi. Az én érdeklődésemet ez a csoport keltette fel. Valami az ő malmukra hajtotta a vizet, valami rettenetes fenyegetés, amelyről nem lehetett közelebbit megtudni, valami, ami nyilvánvalóan olyan szörnyű volt, hogy az emberekben nosztalgiát ébresztett a marhaösztöke rektális alkalmazása iránt.

Bármi is volt az, úgy tűnt, abban az időben történt, amikor Doakes őrmester arrafelé töltötte külszolgálatát.

Hátradőltem rozoga forgószékemben. Hát, hát, hát, gondoltam. Micsoda érdekes egybeesés. Körülbelül egy időre tehető Doakes, az ocsmány, meg nem nevezett kínzások és az Egyesült Államok eltitkolt beavatkozása. Természetesen nem volt rá bizonyíték, hogy e között a három dolog között bármiféle kapcsolat állt volna fent. És ugyanennyire természetes volt az is, hogy én biztos voltam abban, hogy a szög és a zsák esete forog fenn. Mert huszonvalahány évvel később ezek ismét összejöttek Miamiban egy nosztalgia bulira: Doakes, Chutsky, és az a valaki, aki azt a dolgot hagyta az asztalon. Úgy tűnt, az „A” jelzésű csavar mégiscsak beleillik a „B” jelzésű lukba.

Megtaláltam a kis szálat, amit kerestem. És bárcsak ki tudnék találni valamit, amivel meghúzhatom…

Ipiapacs, Albert.

Persze a hasznos információ csak egy dolog. Az, hogy mit jelent vajon, és hogy lehetne felhasználni, pedig egy másik dolog. Én csak annyit tudtam, hogy Doakes a helyszínen volt, amikor pár gonosz dolog történt. Valószínűleg nem ő tette, és egyébként is, a kormány szentesítette őket. Természetesen titokban — amitől az emberben feltámad a kíváncsiság, hogy hogyhogy mégis mindenki tudott róla.

Másrészről kétségkívül volt valaki, aki még mindig titokban akarta tartani az egészet. És pillanatnyilag ezt a valakit Chutsky képviselte — akit drága húgom, Deborah gardíroz. Ha rá tudnám venni, hogy segítsen nekem, talán kipréselhetek némi információt Chutskyból. Hogy ezt követően milyen lehetőségek nyílnak előttem, az nem láthattam, de ezen a vonalon legalább el tudok indulni.

Túl egyszerűnek tűnt az egész, és persze az is volt. Rögtön felhívtam Deboraht, az üzenetrögzítője vette fel. Megpróbálkoztam a mobiljával is, de ugyanaz történt. A nap további részében Deborah házon kívül tartózkodik, kérjük, hagyjon üzenetet. Amikor aznap este megpróbálkoztam otthon hívni, akkor is ez történt. És amikor letettem a telefont és kinéztem lakásom ablakán, Doakes őrmester ott parkolt kedvenc helyén, az utca túlsó oldalán.

A félhold kiemelkedett egy cafrangos felhő mögül és odamotyogott nekem valamit, de csak az idejét pazarolta. Függetlenül attól, hogy mennyire el akartam szökni, hogy a Reiker nevű kalandban lehessen részem, képtelen voltam; addig semmiképpen nem, amíg az a szörnyű bordó Taurus leszállított árú lelkiismeretként parkol ott. Elfordultam, hogy keressek valamit, amibe belerúghatok. Péntek este volt, megakadályoztak abban, hogy kilibbenjek az éjszakába, és a Sötét Utassal végigvonuljak az árnyakon át — és most már a húgom se vette fel a telefonját. Milyen rettenetes is tud lenni az élet.

Egy darabig ide-oda járkáltam a lakásban, de ezzel semmit nem sikerült elérnem, azt leszámítva, hogy bevertem a nagylábujjamat. Még kétszer felhívtam Deboraht, ő pedig még kétszer házon kívül tartózkodott. Ismét kibámultam az ablakon. A Hold egy kicsit arrébb vándorolt; Doakes nem.

Hát akkor legyen. Vissza a B-tervhez.

Fél órával később Rita kanapéján üldögéltem egy doboz sörrel a kezemben. Doakes követett, és feltételeztem, most kocsijában várakozik az utca túloldalán. Reméltem, hogy ő is annyira élvezi az egészet, mint én, vagyis egyáltalán nem. Ilyen lenne embernek lenni? Az emberek valóba annyira nyomorultak és agyatlanok lennének, hogy erre várnak egész héten — hogy a péntek estét az egész heti éhbérért végzett rabszolgamunka után a tévé előtt ülve töltsék egy doboz sörrel? Bénítóan unalmasnak találtam, és legnagyobb rémületemre azon kaptam magam, hogy kezdek hozzászokni. Légy átkozott, Doakes. Megnormálisítasz.

— Hé, uram — mondta Rita, ahogy lehuppant mellém, maga alá húzva a lábait —, miért van olyan csendben?

— Azt hiszem, túl sokat dolgozom — válaszoltam neki. — És egyre kevésbé élvezem.

Egy pillanatig nem szólt semmit, majd azt mondta:

— Arról a pasasról van szó, akit el kellett engedned, ugye? Arról, aki… gyerekeket ölt?

— Részben — mondtam. — Nem szeretem a lezáratlan ügyeket.

Rita bólintott, majdnem úgy, mintha tényleg megértette volna, amit mondok.

— Ez nagyon… úgy értem, látom rajtad, hogy bánt a dolog. Talán… nem tudom. Mit csinálsz általában, ha ki akarsz kapcsolódni?

Határozottan felmerült bennem pár vicces jelenet, ami akkor következhetne be, ha elmondanám neki, hogyan szoktam kikapcsolódni, de valahogy mégse tűnt jó ötletnek. Úgyhogy inkább csak annyit mondtam:

— Hát, szeretek kihajózni. Elmenni horgászni.

És egy vékony, nagyon lágy hang mögöttem hozzátette: én is. Csak a sokat próbált acélidegeimen múlt, hogy nem vertem be a fejem a mennyezeti ventilátorba; szinte lehetetlen mögém lopózni úgy, hogy ne vegyem észre, és fogalmam sem volt, hogy valaki más is van a szobában. De amikor megfordultam, ott állt előttem Cody, és engem nézett tágra nyílt, rezzenéstelen tekintettel.

— Te is? — kérdeztem. — Te is szeretsz horgászni?

Bólintott; két szó egymás után nagyjából kimerítette a napi kvótáját.

— Hát jó — mondtam. — Akkor megállapodtunk. Mit szólnál a holnap reggelhez?

— Ó — szólalt meg Rita. — Én nem hinném… úgy értem, ő nem… nem muszáj ezt csinálnod, Dexter.

Cody rám nézett. Természetesen nem mondott semmit, de nem is volt rá szükség. A tekintetében minden benne volt.

— Rita — válaszoltam —, a fiúknak néha kell egy kis idő a lányok nélkül. Cody és én elmegyünk horgászni holnap reggel. Hajnalban — mondtam Codynak.

— Miért?

— Nem tudom, miért — feleltem. — De így szokták csinálni, úgyhogy mi is így teszünk. — Cody bólintott, ránézett az anyjára, majd megfordult, és elsétált a folyosón.

— Komolyan mondtam, Dexter — sóhajtott Rita. — Tényleg nem muszáj.

És persze én is tudtam, hogy nem muszáj. De miért is ne? Valószínűleg nem okoz nekem fizikai fájdalmat a dolog. Különben is, jó lesz pár órára otthagyni mindent. Különösen Doakest. És egyébként is — mint már említettem —, nem tudom, miért, de a gyerekek tényleg számítanak nekem. Egyáltalán nem arról van szó, hogy elhomályosulna a tekintetem egy háromkerekű bicikli látványától, de a gyerekeket általában sokkal érdekesebbnek találom, mint a szüleiket.

Másnap reggel napfelkeltekor Cody és én az ötméteres Whaleremmel lassan haladtunk kifelé a lakásom mellett folyó csatornából. Cody egy kék-sárga mentőmellényt viselt, és nagyon mereven üldögélt a hűtőládán. Egy kicsit görnyedten tartotta magát, úgyhogy a feje majdnem eltűnt a mellényben, és úgy nézett ki, mint egy tiritarka teknősbéka.