Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Ami azt illeti, kapitány, nagyra értékelném, ha kölcsönkérhetném az egyik nyomozóját kísérőnek. Valakit, aki segít tájékozódni errefelé, aki kijavítja a helyesírásom, s a többi.

Az asztal körül minden fej tökéletes összhangban fordult Doakes felé, kivéve Chutskyét. Ő oldalra nézett, Deborah felé, és megkérdezte:

— Mit szól hozzá, nyomozó?

Be kell ismerjem, a Matthews-féle megbeszélés meglepő befejezése engem is meghökkentett, de most legalább tudtam, miért viselkedik mindenki úgy, mint a laboratóriumi patkányok, amikor oroszlánketrecbe dobják őket. Senki nem szereti, ha a szövetségiek beleütik az orrukat a dolgába; ilyen esetekben az ember egyetlen öröme, ha minél inkább meg tudja nehezíteni a munkájukat. De Chutsky láthatóan annyira komoly figura volt, hogy még ez a kis öröm is megtagadtatott tőlünk.

Deborah élénkvörös arcbőrének jelentése már komolyabb rejtély, de ez nem az én problémám volt. Az én problémám hirtelen kicsit világosabbá vált. Lehet, hogy Dexter egy kissé lassú felfogásúnak tűnik, amiért nem rakta össze hamarabb, de amikor végre leesett a tantusz, rögtön fel is támadt bennem a vágy, hogy felpofozzam magam. Talán az a sok sör Ritánál, az zárta rövidre az értelmi képességeimet.

De ezt a washingtoni látogatást nyilvánvalóan nem hozhatta más a fejünkre, mint Dexter személyes ősellensége, Doakes őrmester. Szárnyrakelt némi pletyka azzal kapcsolatban, hogy a katonai szolgálata némiképpen rendhagyó volt, és én kezdtem hinni ezen híreknek. A reakciója, amikor meglátta azt a dolgot az asztalon, nem sokk volt, düh, undor vagy harag, hanem valami sokkal érdekesebb: felismerés. Rögtön a helyszínen elmondta Matthews kapitánynak, miről van szó, és kinek kell szólni. Annak, aki ideküldte Chutskyt. Így hát, amikor azt gondoltam, Doakes és Chutsky felismerték egymást a tárgyalóban, igazam volt — mert bármiről is volt szó, amiről Doakes tudott, Chutsky is tudott róla, valószínűleg, még többet is, és azért jött, hogy a végére járjon. És ha Doakes tudott valamit, valami ilyesmiről, akkor kell, hogy legyen módja annak, hogy felhasználhassam ellene a múltját, és ezzel segíthessek szegény tehetetlen Dexternek megszabadulni a láncaitól.

Ez a tiszta, hűvös logika csodálatos levezetése volt; örömmel üdvözöltem nagyszerű elmém visszatértét, és mentálisan megveregettem buksi fejemet. Ügyes fiú vagy, Dexter. Vau-vau.

Mindig jó látni, amikor a szinapszisok oly módon kapcsolódnak össze, hogy az ember időnként igazolva érzi saját jó véleményét magáról. De ebben a konkrét esetben lehetségesnek tűnt, hogy Dexter önbizalmánál több is kockán forog. Ha Doakesnak rejtegetnivalója van, én egy lépéssel közelebb jutok ahhoz, hogy visszatérjek az életembe.

Jó néhány dolog van, amiben Dexter jobb, mint az átlag, és ezek közül néhányat legálisan lehet csinálni mások előtt is. Az egyik a számítógéphasználat információszerzés céljából. Ez olyan képesség volt, amit azért sajátítottam el, hogy biztosra mehessek az olyan új barátaimmal kapcsolatban, mint például MacGregor és Reiker. Leszámítva a téves személy feldarabolása okozta kellemetlenségek kiküszöbölését, amúgy is szeretem konfrontálni hobbitársaimat múltbéli meggondolatlanságaik bizonyítékaival, mielőtt álomországba küldöm őket. A számítógép és az internet nagyszerű lehetőséget kínálnak arra, hogy ilyesmit találjak.

Úgyhogy, ha Doakesnak van valami rejtegetnivalója, akkor valószínűleg meg fogom találni, vagy legalább egy kis szálat belőle, amit addig rángathatok, amíg az egész sötét múltja el nem kezd lebomlani. Ismerve őt annyira, amennyire, meglehetősen bizonyos voltam abban, hogy a dolog sötét lesz és dexterszerű. És amikor rátalálok arra a valamire… Talán naivitás volt részemről azt gondolni, hogy ez a hipotetikus információ segíteni fog nekem leállítani őt, de úgy véltem, ennek meglehetősen nagy az esélye. Nem úgy tereztem, hogy szembesítem a dologgal és követelem, hogy szűnjön meg és tűnjön el, vagy baj lesz, mert ez olyasvalakivel szemben, mint Doakes, nem a legcélravezetőbb stratégia. Azonkívül ez zsarolás lett volna, és az állítólag nagyon csúnya dolog. De az információ hatalom, és biztos találok valami módot arra, hogy felhasználjam, amit találok — módot arra, hogy olyan gondolkoznivalót adjak Doakesnak, aminek semmi köze a Dexter nyomában történő koslatáshoz és a Tisztes Életért Keresztes Hadjáratához történő asszisztáláshoz. És az, akinek olvadni kezd a fején a vaj, általában elveszíti érdeklődését az iránt, hogy mi van más kalapja alatt.

A kapitány irodájából kilépve vidáman sétáltam végig a folyosón, vissza a bűnügyi laborban található kis kuckómba, ahol rögtön munkához is láttam.

Pár órával később már minden a kezemben volt, amit meg lehetett találni. Doakes őrmester aktája meglepően kevés részletet tartalmazott.

Viszont attól a pártól, amit találtam, a lélegzetem is elállt: Doakesnak volt keresztneve! Albertnek hívták — szólította így vajon bárki is valaha? Elképzelhetetlen. Én azt hittem, Őrmesternek hívják. És született is — a Georgia állambeli Waycrossban. Mi jöhet még ezután? Ami jött, az még jobb volt, mielőtt csatlakozott volna a részlegünkhöz, Doakes őrmester nem volt más, mint… Doakes őrmester! A hadseregnél — ráadásul a Különleges Erőknél! Amikor elképzeltem egy olyan kis hetyke, kerek zöld sapkában, amint John Wayne mellett menetel, alig tudtam megállni, hogy fel ne szakadjon belőlem egy katonai induló.

Jó néhány dicséretre és érdeméremre is rábukkantam, de semmiféle hősies akcióról nem találtam említést, amellyel ezeket kiérdemelhette volna. Ezzel együtt, már csak attól is hazafiasabbnak éreztem magam, hogy ismerem ezt az embert. Az aktája maradékában szinte egyáltalán nem volt semmiféle részlet. Az egyetlen figyelemre méltóbb dolog egy tizennyolc hónapig tartó időszak volt, amit úgy neveztek: „külszolgálat”. Doakes katonai tanácsadóként szolgált ez idő alatt El Salvadorban, majd hazatért, hat hónapig a Pentagonban volt, ezt követően pedig szerencsés városunkba igazolt. Miami rendőrsége boldog volt, hogy megszerezhet magának egy kidekorált veteránt, és jövedelmező foglalkozást ajánlhat neki.

De El Salvador… Én nem vagyok egy nagy történész, de még nekem is derengett, hogy ott valami szörnyű, rettenetes dolog folyt. Akkoriban sok tüntetés volt a Brickwell sugárúton. Arra már nem emlékeztem, miért, de tisztában voltam vele, hogy tudhatnám meg. Megint beizzítottam a számítógépemet, felmentem a világhálóra, és ó, jóságos istenkém — mindent megtudtam. Abban az időben, amikor Doakes ott állomásozott, El Salvador a kínzások, a gyilkosságok és a káromkodások igazi háromporondos cirkusza volt. És senkinek nem jutott eszébe, hogy engem is meghívjon.

Rettenetesen sok információt találtam különböző emberjogi szervezetek honlapján. Ezek meglehetősen komolyak voltak, már-már véresen azok, ami az El Salvadorban történtekkel kapcsolatos véleményüket illette. Ennek ellenére, amennyire ezt meg tudtam mondani, tiltakozásaiknak nem lett semmi következménye. Végül is csak az emberi jogokról volt szó. Rettenetesen frusztráló lehet; az állatvédők például sokkal eredményesebbnek tűnnek. Ezek a szerencsétlenek elvégezték a kutatómunkát, publikálták a nemi erőszakkal, elektródákkal, sokkolókkal kapcsolatos végeredményeket, csatoltak hozzájuk képeket, diagramokat, és azoknak az ocsmány, embertelen szörnyetegeknek a névsorát, akik bizonyíthatóan felelősek voltak a tömegek szenvedéseiért. A kérdéses ocsmány, embertelen szörnyetegek pedig Dél-Franciaországba mentek pihenni, amíg a világ többi része éttermeket bojkottált a csirkékkel való rossz bánásmód miatt.