Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Ez az egész nagyon nyomasztónak tűnt egy tizennyolc éves zöldfülű szörnyetegnek. A leghőbb vágyam az volt, hogy megtegyem. Olyan egyszerű lenne. Elmenni táncolni a holdfényben, ahol a fényes penge szabadon úszik — könnyen, oly természetesen és édesen —, átvágni minden zagyvaságon, egyenesen a dolgok szívébe. De nem tehettem. Harry megnehezítette a dolgom.

— Nem tudom, mit fogok csinálni, ha meghalsz — mondtam.

— Nem lesz semmi baj.

— Olyan sok mindent meg kell jegyeznem.

Harry kinyújtotta a kezét, és megnyomta a gombot, ami egy kábelen lógott az ágya mellett.

— Meg fogod jegyezni őket — mondta. Kiejtette a kezéből a kábelt, és ahogy az visszaesett az ágy mellé, olyan volt, mintha az kiszívta volna belőle az utolsó erejét is. — Megjegyzed. — Ezután lehunyta a szemét, és egy pillanatra egyedül maradtam a szobában. Majd beviharzott a nővér egy injekciós tűvel, és Harry kinyitotta a fél szemét. — Nem tehetjük mindig azt, amiről úgy gondoljuk, hogy meg kell tennünk. Úgyhogy amikor semmit nem tudsz tenni, akkor várjál — mondta, és kinyújtotta a karját az injekcióhoz. — Nem számít, mennyi… nyomást… érzel.

Néztem, ahogy ott fekszik, és rezzenéstelenül fogadja a tűt, tudván, hogy csak átmeneti megkönnyebbülésre számíthat, hogy közeledik a végzete, amelyet nem tud megállítani — és azt is tudván, hogy nem fél, és ezt is rendesen végig fogja csinálni, ahogy az életben mindent rendesen végigcsinált. És én is tudtam. Harry megértett engem. Az idők végezetéig nem lesz soha senki más, aki megértene engem. Csak Harry.

Ha valaha is ember szerettem volna lenni, az csak azért volt, hogy jobban hasonlíthassak rá.

Úgyhogy türelmes voltam. Nem volt könnyű, de ez volt Harry Útja. Hadd maradjon bennem csendben és nyugalomban a ragyogó acélrugó, hadd várjon, figyeljen, hagyjuk az édes és forró elsütőbillentyűt hideg dobozában biztosan bezárva, amíg el nem jön a Harry-megfelelő-idő arra, hogy kicikázhasson és végigdüböröghessen az éjszakában. Előbb vagy utóbb megnyílik egy kiskapu, amelyen átvethetjük magunkat. Előbb vagy utóbb találok rá módot, hogy Doakest pislogásra késztessem.

Vártam.

Persze vagyunk páran, akiknek ez nehezebb, mint a többieknek, és több nap is eltelt addig a szombat reggelig, amikor végre megszólalt a telefonom.

— A francba — mondta Deborah különösebb felvezetés nélkül. Már-már megkönnyebbülés volt hallani, hogy visszatért ismerős, mogorva hangulatába.

— Jól, köszönöm, és te? — kérdeztem.

— Kyle megőrjít — válaszolta. — Azt mondja, semmit nem tehetünk azonkívül, hogy várunk, de azt már nem árulja el, mire várunk. Eltűnik tíz-tizenkét órára, és nem mondja el, hova megy. Aztán folytatjuk a várakozást. Olyan kibaszottul belefáradtam a várakozásba, hogy a fogam is belesajdul.

— A türelem erény — vigasztaltam.

— Az erényességbe is belefáradtam — mondta. — És tele van a hócipőm Kyle leereszkedő mosolyával, amikor azt kérdezem tőle, hogyan találhatnánk meg ezt a pasast.

— Hát, Debs, nem tudom, mit tehetnék azonkívül, hogy az együttérzésemről biztosítalak — közöltem vele. — Ne haragudj.

— Azt hiszem, ennél te sokkal többre is képes vagy, tesó — mondta. Mélyet sóhajtottam, leginkább az ő kedvéért. A sóhajokat olyan szépen közvetíti a telefon. — Ez a baj, ha mesterlövésznek hiszik az embert. Mindenki azt gondolja, minden egyes alkalommal el tudom találni a bubi szemét harminc lépésről.

— Én biztos vagyok benne — felelte.

— Deborah, a bizalmad melengeti szívemet, de egy kukkot sem értek az ilyesfajta kalandokhoz. Ehhez nincs érzékem.

— Meg kell találnom ezt a pasast, Dexter. Kyle orra alá akarom dörgölni.

— Azt hittem, kedveled.

Horkantott.

— Jézusom, Dexter. Te semmit nem tudsz a nőkről, ugye? Hát persze hogy kedvelem. Éppen ezért akarom az orra alá dörgölni.

— Ja, jó, most már értem — válaszoltam.

Deborah elhallgatott, majd félvállról megjegyezte:

— Kyle mondott pár érdekes dolgot Doakesról.

Éreztem, hogy a bennem élő hosszú agyarú barátom kicsit kinyújtózik, és torkaszakadtából dorombol.

— Hirtelen milyen cseles lettél, Deborah — mondtam. — Egyszerűen csak meg kellett volna kérned.

— Egyszerűen csak megkértelek, mire összevissza hadováltál arról, hogy nem tudsz segíteni — válaszolta, hirtelen visszaváltozva a jó öreg, ami a szívén, az a száján Debsszé. — Szóval mit szólsz? Mid van?

— Pillanatnyilag semmim — válaszoltam.

— A fenébe.

— De lehet, hogy találok valamit.

— Milyen hamar?

Beismerem, kicsit zavart Kyle velem szemben tanúsított viselkedése. Mit is mondott? Hogy „nyakig merülsz a szarban, és lehúznak a vécén”? De most tényleg: ki írta neki ezt a szöveget? És Deborah hirtelen elsajátított cselessége — ami a hagyományok értelmében az én reszortom volt — sem javított a hangulatomon. Úgyhogy nem kellett volna ezt mondanom, de kimondtam.

— Mit szólnál ahhoz, ha ebédre? — kérdeztem. — Állapodjunk meg abban, hogy egy óráig találok valamit. Legyen a Baleen, mivel Kyle rendezni tudja a számlát.

— Hát ezt megnézem magamnak — mondta, majd hozzátette: — És az a dolog Doakesszal, az nagyon jó. — Ezzel lerakta.

Hát, hát, mondtam magamnak. Hirtelen nem bántam, hogy szombaton is dolgoznom kell. Végülis ezenkívül nem tehetnék mást, mint hogy átmegyek Ritához, és figyelem, ahogy Doakes őrmesteren kinő a moha. De ha találnék valamit Debsnek, talán végre kitárul az a kiskapu, amelyre annyira várok. Egyszerűen csak olyan okos fiúnak kell lennem, amilyennek mi mindannyian tartunk engem.

De hol kezdjem? Nagyon kevés dolog volt a kezemben az elinduláshoz, mivel Kyle eltávolította a részlegünket a helyszínről, még mielőtt az ujjlenyomatok beporozásánál tovább jutottunk volna. A múltban a rendőrkollégáimtól sokszor begyűjtöttem egy-egy piros pontot azért, hogy segítettem nekik levadászni azokat a beteg és elfajzott démonokat, akik a gyilkolásért éltek. De ez csak azért volt, mert én megértettem őket, mivel én is beteg és elfajzott vagyok. Ezúttal nem számíthattam a Sötét Utas tippjeire, aki nyugtalanul szunyókált, szegény ördög. A saját józan paraszti eszemre kellett támaszkodnom, ami sajnos szintén riasztóan néma volt ez idő tájt.

Talán ha némi üzemanyaggal látnám el az agyamat, akkor magasabb sebességbe tudna kapcsolni. Kimentem a konyhába, és találtam egy banánt. Nagyon finom volt, de valamilyen oknál fogva nem indított útjára semmiféle mentális rakétát.

Kidobtam a héját a kukába, és az órára pillantottam. Hát, kedves fiam, öt perc már el is telt. Kitűnő. És ennyi idő alatt sikerült rájönnöd, hogy semmire sem tudsz rájönni. Bravó, Dexter.

Tényleg nagyon kevés kiindulópontom volt. Konkrétan csak az áldozat és a tetthely. És mivel meggyőződéssel hittem, hogy az áldozatnak nem lenne túl sok mondanivalója, még ha vissza is kapná a nyelvét, maradt a ház. Persze lehetséges, hogy a ház az áldozat tulajdona. De a berendezés nagyon átmeneti jellegű volt, úgyhogy biztosra vettem, hogy nem így van.

Furcsa, hogy valaki csak úgy otthagy egy ilyen házat. De így tett, és nem azért, mert bárki is a nyakában liheget, és arra kényszerítette volna, hogy sebesen, pánikban elszökjön — ami azt jelentette, hogy szándékosan csinálta. Ez része volt a tervének.

Ez pedig arra utal, hogy volt hova mennie. Feltételezhetően még mindig Miami környékén van, mivel Kyle errefelé keresi. Ez jó kiindulási pontvolt, és saját magamtól jöttem rá. Örülök, hogy visszatért, Mr. Agy.