Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Továbbmentem a ház mellett, majd vissza az autóhoz. Újabb esőcseppek potyogtak az égből, és valahol villámlott, de az égszakadás még váratott magára. Visszaültem az autóba.

— Semmi különösebben baljóslatú — jelentettem. — Az előkertre ráférne egy kis fűnyírózás, és ammóniaszag volt. Hangok a házban. Vagy magában beszél a pasas, vagy többen vannak.

— Ammónia — ismételte meg Kyle.

— Igen, azt hiszem — válaszoltam. — Valószínűleg csak takarítószerek.

Kyle megrázta a fejét.

— A takarítóvállalatok nem használnak ammóniát, túl erős a szaga. De én tudom, ki igen.

— Ki? — kérdezte Deborah.

Kyle rávigyorgott.

— Mindjárt jövök — mondta, majd kiszállt az autóból.

— Kyle! — kiáltott utána Deborah, de Chutsky csak intett, és egyenesen a ház bejáratához sétált. — A fenébe — dünnyögte Deborah, ahogy a férfi bekopogott, majd a közelgő sötét viharfelhőket bámulva várakozott.

Kinyílt a bejárati ajtó. Egy alacsony, köpcös, kreol bőrű férfi kukucskált ki rajta, fekete haja a homlokába hullott. Chutsky mondott neki valamit, és egy pillanatig egyikük sem mozdult. Az alacsony kis ember végignézett az utcán, majd vissza Kyle-ra. Kyle lassan kihúzta a kezét a zsebéből, és a sötét kisembernek mutatott valamit… Talán pénzt? A pasas megnézte, visszapillantott Chutskyra, majd kitárta az ajtót. Chutsky bement. Az ajtó becsapódott.

— A fenébe — mondta megint Deborah. A körmét rágta, pedig kamaszkora óta nem láttam ilyet tőle. Láthatóan ízlett neki, mert amikor végzett az elsővel, rögtön folytatta a következővel. Már a harmadiknál tartott, amikor a kis ház ajtaja kinyílt, és Chutsky lépett ki rajta mosolyogva és integetve. Az ajtó becsukódott, és eltűnt egy vízfal mögött, ahogy a felhők végre megnyíltak. Kyle nagy léptekkel visszaigyekezett az autóhoz, és bőrig ázva csusszant be az anyósülésre.

— A kurva életbe! — mondta. — Csavarni lehet belőlem a vizet!

— Mi a fasz volt ez az egész? — kérdezte Deborah.

Chutsky rám kacsintott, és hátrasimította a haját a homlokából.

— Hát nem fogalmaz gyönyörűen? — kérdezte.

— Kyle, a kurva életbe — mondta Deb.

— Az ammóniaszag — válaszolta Kyle. — Nem lehet orvosi célokra használni, egy magán-takarítócég pedig soha nem használna ilyet.

— Ezt már mondtad — csattant fel Deborah.

Chutsky elmosolyodott.

— Amire viszont szokták használni, az a metam-fetamin-gyártás — folytatta. — És, mint kiderült, ezek a srácok pont ezzel foglalkoznak.

— Egyenesen besétáltál egy drogfőzdébe? — kérdezte Deb. — Mi a fenét kerestél ott?

Kyle elmosolyodott, és kihúzott egy kis zacskót a zsebéből.

— Vettem egy kis speedet — válaszolta.

Deborah legalább tíz percig meg se szólalt, csak vezetett, és ajkát összeszorítva bámult maga elé. Láttam, ahogy megfeszülnek az arcán az izmok, egészen le a válláig. Ismervén őt, biztos voltam benne, hogy robbanni készül, de mivel arról semmit nem tudtam, hogy Szerelmes Debs hogy viselkedik, elképzelésem nem volt, hogy mikor. Közelgő kitörésének célpontja, Chutsky mellette ült az anyósülésen, szintén némán, de láthatóan teljesen elégedetten azzal, hogy csendben ülhet és nézheti a tájat.

Már majdnem a második címnél jártunk, mélyen a Mount Trashmore árnyéka alatt, amikor Debs végül kifakadt.

— A kurva életbe, ez illegális! — mondta, és a nyomaték kedvéért kezének élével rávágott a kormányra.

Chutsky gyengéd pillantást vetett rá.

— Igen, tudom — válaszolta.

— Én egy kibaszott hivatalos rendőrtiszt vagyok! — közölte vele Deborah. — Felesküdtem arra, hogy megakadályozom az ilyen szarságokat… Te meg…! — Hirtelen rálépett a fékre.

— Biztosra kellett mennem — magyarázta Chutsky higgadtan. — És ennek ez volt a legjobb módja.

— Bilincsbe kellene verjelek! — kiabálta Debs.

— Benne vagyok — válaszolta Kyle.

— Te kurafi!

— Nem több, nem kevesebb.

— Én nem fogok átmenni a te kibaszott sötét oldaladra!

— Nem, te nem fogsz — értett vele egyet Kyle. — Azt nem hagynám, Deborah.

Erre sziszegve távozott Debből a levegő, és a húgom odafordult Chutsky felé. Kyle visszanézett rá. Még soha nem láttam hangtalan párbeszédet, és ez a konkrét eset szédítő volt. Deb szemei aggódva ugráltak Kyle arcának bal feléről a jobbra, majd vissza a balra. Kyle egyszerűen csak nézte, nyugodtan, pislogás nélkül. Az egész elegáns volt és lenyűgöző, és majdnem annyira érdekes, mint a tény, hogy Debs nyilvánvalóan megfeledkezett arról, hogy ő vezet.

— Félbe kell szakítsalak titeket — mondtam. — De jól látom, hogy az egy sört szállító teherautó ott elöl?

Deb visszakapta a fejét az útra, és a fékre taposott, még éppen időben ahhoz, hogy elkerüljük az ütközést egy rakomány világos Millerrel.

— Házkutatást fogok elrendelni abban a házban. Holnap — mondta.

— Rendben — válaszolta Chutsky.

— Te pedig kidobod azt a nejlonzacskót.

Chutskyn meglepetés tükröződött.

— Két rongyomba került — mondta.

— Kidobod — ismételte meg Deb.

— Rendben — válaszolta Chutsky. Megint egymásra néztek, rám bízva azt, hogy figyeljem a végzetes sörszállító teherautókat. Ennek ellenére jó volt látni, hogy minden rendbe jött, és visszaállt a harmónia az univerzumban, úgyhogy abban a tudatban folytathatjuk a hét ocsmány szörnyetegének felkutatását, hogy a szerelem mindent legyőz. Szóval nagy megnyugvás volt végighajtani a South Dixie autópályán, mialatt lassan alábbhagyott a záporeső. Ahogy a nap előbukkant a felhők közül, befordultunk egy útra, ami a kis utcák zegzugos hálózatába vezetett, a Mount Trashmore néven ismert gigantikus szemétkupac árnyékában.

A ház, amelyet kerestünk, az utolsó házsorban volt, a civilizáció és a mindent eluraló szemét világának peremén. Egy kör alakú utca kanyarulatában állt, és kétszer elmentünk előtte, mielőtt meggyőződtünk volna arról, hogy tényleg ez-e az a cím. Egy szerény három hálószobás hajlékról volt szó, fehér szegélyű halványsárgára festett fallal, szépen gondozott gyeppel. Nem láttunk autót a felhajtóján vagy a kocsibeállón, és egy „ELADÓ” tábla állt a kertjében, amelyre élénkpiros betűkkel rá volt írva, hogy „ELADVA!”.

— Talán még nem költözött be — mondta Deborah.

— Valahol laknia kell — jelentette ki Chutsky, és ezzel nehéz lett volna vitába szállni. — Parkolj le. Van nálad írótábla?

Deborah homlokát ráncolva leparkolt.

— Az ülés alatt. A jelentéseimhez kell.

— Majd vigyázok, hogy ne maszatoljam össze — mondta Chutsky, majd egy másodperces kotorászás után előhúzott egy sima fém írótáblát, amelyhez egy köteg hivatalos nyomtatvány volt odatűzve. — Tökéletes — jelentette ki. — Adj egy tollat.

— Mire készülsz? — kérdezte Deb, miközben odanyújtott neki egy olcsó fehér golyóstollat, kék kupakkal.

— Az írótáblás pasasokat nem szokták megállítani — vigyorgott Chutsky. És még mielőtt bármelyikünk bármit is mondhatott volna, kiszállt az autóból, és határozott, kilenctől-ötig-bürokrata léptekkel felsétált a rövid kocsifelhajtón. Félúton megállt, ránézett az írótáblára, lapozott párat, és beleolvasott az egyik papírba, majd felnézett a házra és megcsóválta a fejét.

— Úgy tűnik, nagyon ért hozzá — mondtam Deborahnak.