Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— De igaza volt — fejeztem be a mondatát.

— Igen. Kyle az egyetlen, aki tudja, hogy néz ki a pasas — mondta Deb. — Nekünk fogalmunk sincs, milyen autót vezet, vagy mi a neve, vagy… A kurva életbe, Dexter. Csak azt tudom, hogy elkapta Kyle-t. — Szaggatottan vette a levegőt. — Szóval Matthews felhívta Kyle társait Washingtonban. Azt mondta, ennél többet nem tud tenni. — Megrázta a fejét, és nagyon nyomorultan nézett ki. — Ideküldenek valakit kedd reggel.

— Akkor jó — derültem fel. — Úgy értem, tudjuk, hogy ez a pasas nagyon lassan dolgozik.

— Kedd reggel — ismételte meg. — Az majdnem két nap. Mit gondolsz, mivel fogja kezdeni, Dex? Először a lábát vágja le? Vagy a karját? Vagy mindkettőt egyszerre?

— Nem — válaszoltam. — Egyszerre csak egyet. — Deb durva pillantással illetett. — Hát, így logikus, nem?

— Nekem nem — felelte. — Én semmi logikát nem látok az egészben.

— Deborah, nem a kezek és a lábak levágása a pasas célja. Az csak az eszköze.

— A fenébe, Dexter, beszélj már érthetően.

— Ez a pasas teljesen meg akarja semmisíteni az áldozatait. Megtörni őket belül és kívül, annyira, hogy ne lehessen már segíteni rajtuk. Zenélő babzsákot akar csinálni belőlük, hogy soha többet semmit ne tapasztalhassanak a végeérhetetlen, őrült rettegésen kívül. A végtagok és az ajkak levágása csak arra szolgál, hogy… Mi van?

— Jézusom, Dexter — válaszolta Deborah. Az arcára olyan kifejezés telepedett, amilyet anyánk halála óta nem láttam. Elfordult, és rázkódni kezdett a válla. Ettől kicsit kellemetlenül kezdtem érezni magam. Úgy értem, nekem nincsenek érzéseim, és tudom, hogy Deborahnak nagyon is sok van. De ő nem az a fajta ember, aki kimutatja őket, hacsak az ingerültséget nem soroljuk az érzések közé. Most viszont nedves szipogó hangokat adott ki, és én tudtam, hogy valószínűleg meg kellene veregetnem a vállát, és azt mondanom, hogy nyugodjon meg, vagy valami hasonló mély, emberi dolgot kellene tennem, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam. Elvégre Debről van szó, a húgomról. Ő tisztában lenne vele, hogy csak megjátszom magam, és…

És mi? Levágná a kezemet és a lábamat? A legrosszabb, amit tehet, az, hogy rám szól, hagyjam abba, és legyek megint Citromba Harapott Őrmester. Még az is sokkal jobb lenne, mint ez a könnyezőpálma-előadás. Mindenesetre ez kétségkívül egyike volt azoknak az alkalmaknak, amelyek valamiféle emberi reakciót kívántak, és mivel hosszas tanulmányaim során kiderült számomra, mit tenne egy ember, megtettem. Felálltam, és odamentem hozzá. Átöleltem a vállát, megveregettem, és azt mondtam, nyugodj meg, Deb. Ez még ostobábban hangzott, mint amire számítottam, de a húgom nekem dőlt és szipogott, úgyhogy azt hiszem, mégiscsak jól tettem.

— Tényleg beleszerethet valakibe az ember egy hét alatt? — kérdezte.

— Azt hiszem, nekem a világ minden ideje sem lenne elég — válaszoltam.

— Nem bírom ki, Dexter — mondta. — Ha Kyle meghal, vagy… Ó, istenem. Nem tudom, mit teszek akkor. — Ezzel megint nekem dőlt, és elsírta magát.

— Nyugodj meg — mondtam neki.

Hosszan, hangosan szipogott, majd belefújta az orrát egy papírtörlőbe, amit az asztalról vett el.

— Bárcsak ne mondogatnád azt, hogy nyugodjak meg.

— Ne haragudj — sóhajtottam. — Nem tudom, mi mást mondhatnék.

— Mondd meg, mire készül az a pasas. Mondd meg, hogy találhatnám meg.

Visszaültem az instabil kis székbe.

— Nem hinném, hogy meg tudnám neked mondani, Debs. Egyszerűen nem érzek rá arra, amit ő csinál.

— Baromság.

— Komolyan. Úgy értem, gyakorlatilag meg sem ölt senkit, mint tudod.

— Dexter, te már most jobban megérted ezt a pasast, mint Kyle, pedig ő tudja, ki az illető. Meg kell találnunk. MUSZÁJ. — Beharapta az ajkát, én pedig attól féltem, megint elkezd hüppögni, ez esetben pedig én semmit nem tehetek majd, mert azt már megtiltotta, hogy még egyszer azt mondjam, nyugodjon meg. De összeszedte magát, méltóképpen a kemény őrmester hugihoz, és egyszerűen csak ismét kifújta az orrát.

— Megpróbálom, Deb. Feltételezhetem, hogy ti Kyle-lal elvégeztétek a rutinmunkát? A tanúk kihallgatását és a többit?

Megrázta a fejét.

— Nem volt rá szükség. Kyle tudta… — a múlt idő miatt elhallgatott, majd folytatta, nagyon határozott hangon. — Kyle TUDJA, kitette, és TUDJA, kinek kell következnie.

— Álljunk meg egy pillanatra. Tudja, ki a következő?

Deborah grimaszolt egyet.

— Ne legyen már ilyen a hangod. Kyle azt mondta, négy olyan pasas van Miamiban, akik rajta vannak a listán. Az egyik eltűnt, Kyle szerint már elkapták, de így legalább volt egy kis időnk, hogy ráállítsunk néhány embert a másik háromra.

— Ki ez a négy pasas, Deb? És honnan ismeri őket Kyle?

Deb sóhajtott.

— Kyle nem árulta el, hogy hívják őket. De bizonyos értelemben egy csapat tagjai voltak. El Salvadorban. Ugyanúgy, mint ez a… Danco figura. Úgyhogy… — Széttárta karjait, és tehetetlenül nézett, ami nagyon szokatlan volt tőle. És bár ennek megvolt a maga kislányos bája, én csak még inkább bepalizva éreztem magam tőle. Az egész világ boldogan forog körbe-körbe, miközben egyre nagyobb bajba kerül, és egyszercsak Daliás Dexterre marad, hogy rendbe hozza a dolgokat. Ez nem tűnt igazságosnak, de mit tehet az ember?

Helyesbítenék: mit tehetnék most én? Elképzelésem nem volt, hogyan találhatnánk meg Kyle-t, mielőtt túl késő lesz. És bár meglehetősen biztos vagyok abban, hogy ezt nem mondtam ki hangosan, Deborah úgy reagált, mintha mégis ezt tettem volna. Az asztalra csapott, és kijelentette:

— Meg kell találnunk, még mielőtt nekiállna Kyle-nak. Mielőtt NEKIÁLLNA, Dexter. Mert… úgy értem, reménykedjek abban, hogy Kyle csak az egyik karját veszti el, mielőtt odaérünk? Vagy egy lábát? Bármelyik történne, Kyle… — Elfordult, anélkül, hogy befejezte volna, és a kis asztal melletti franciaablakon át kibámult a sötétségbe.

Természetesen igaza volt. Úgy tűnt, nagyon kicsi az esélyünk arra, hogy Kyle-t épen és egészségesen visszakapjuk. Mert még a világ minden szerencséje és a lenyűgöző intellektusom sem tudott volna minket odavezetni hozzá, mielőtt megkezdődik a munka. És aztán — meddig tud Kyle kitartani? Tegyük fel, hogy fel lett készítve az ilyen helyzetekre, és tudja, mire számíthat, úgyhogy…

De várjunk csak egy pillanatot. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam beleélni magam a szituációba. Dr. Dancónak tudnia kell, hogy Kyle profi. És, mint már elmondtam Deborahnak, ennek a pasasnak az volt acélja, hogy sikoltozó, összerakhatatlan szilánkokra zúzza az áldozatait. Úgyhogy…

Kinyitottam a szemem.

— Deb — szólaltam meg. Rám nézett. — Abban a ritka helyzetben vagyok, hogy némi reménnyel szolgálhatok.

— Ne kímélj.

— Ez csak egy tipp — mondtam —, de azt hiszem, a dilis doktorunk egy ideig valószínűleg csak a közelében akarja tartani Kyle-t, anélkül, hogy elkezdene dolgozni rajta.

Deborah összehúzta a szemöldökét.

— Miért tenné ezt?

— Hogy tovább tartson, hogy Kyle megpuhuljon. Kyle tudja, mire számíthat. Fel van rá készülve. De most azt képzeld el, ahogy ott fekszik a sötétben, összekötözve, és beindul a fantáziája. Úgy képzelem — tettem hozzá, ahogy eszembe jutott —, hogy talán egy másik áldozat van előtte. Az eltűnt pasas. Szóval Kyle hall mindent — a fűrészt és a szikéket, a nyögéseket és a suttogást. Még a szagát is érzi, és tudja, hogy rá is ez vár, de nem tudja, mikor. Mielőtt akár egy lábkörmét is elveszítené, már félőrült lesz.