Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Deborah rám meredt.

— Menyasszonyával? — kérdezte.

— Még egyáltalán nem biztos a dolog — válaszoltam.

— Eljegyezted?

— El akartam mondani — válaszoltam.

— Mikor? A harmadik házassági évfordulódon?

— Amint kiderül, hogy is történhetett ez meg — mondtam. — Még mindig nem tudom elhinni igazán.

Deb felhorkantott.

— Hát én sem. — Felállt. — Induljunk. Visszaviszlek a munkába. Aztán mehetsz várakozni a menyasszonyoddal — közölte velem. Letettem némi pénzt az asztalra, és jámboran követtem.

Vince Masuoka ment el a folyosón, amikor Deborah és én kiszálltunk a liftből.

— Shalom, csirkefiú — köszöntött. — Hogy vagy?

— Eljegyezte magát — tájékoztatta Deborah, még mielőtt megszólalhattam volna.

Vince úgy nézett rá, mintha azt mondta volna, hogy terhes vagyok.

— Mit csinált? — hitetlenkedett.

— Eljegyezte magát. Meg fog házasodni.

— Megházasodni? Dexter? — Látszott rajta a küszködés, hogy megtalálja a megfelelő arckifejezést, ami nem lehetett könnyű feladat, mivel mindig úgy tűnt, mintha csak úgy csinálna, ez volt az egyik oka, hogy én olyan jól kijöttem vele; egyik műember a másikkal, mint a pamutzsák meg a műszálas foltjai. Végül az örömteli meglepetés mellett döntött — nem volt ugyan túl meggyőző az alakítása, de határozottan ki lehetett venni, mit akar. — Mazel tov! — gratulált, és esetlenül megölelt.

— Köszönöm — válaszoltam, még mindig hökkenten az egésztől, és azon tűnődve, hogy akkor most tényleg végig kell-e csinálnom.

— Hát jó — tette hozzá összedörzsölve a tenyerét —, ezt nem hagyhatjuk büntetlenül. Holnap este nálam?

— Holnap este mi? — kérdeztem.

A legszebb műmosolyával válaszolt.

— Ősi japán szertartás, a Tokugawa sogunátus idejéből. Leisszuk magunkat, és megnézünk pár mocskos filmet — magyarázta, majd Deborah felé fordult egy sokatmondónak szánt pillantással. — Esetleg rávehetjük a húgodat, hogy ugorjon elő egy tortából.

— Mi lenne, ha inkább te ugranál fel a seggedbe? — állt elő alternatív javaslattal Deborah.

— Ez nagyon kedves tőled, Vince, de nem hinném, hogy… — kezdtem, próbálva elejét venni mindennek, amitől még hivatalosabb lehet az eljegyzésem, és ezzel egy időben próbálva megakadályozni, hogy túlságosan belemerüljenek a szellemes szócsatába, még mielőtt megfájdulna a fejem. De Vince nem hagyta, hogy befejezzem.

Nem, nem — mondta —, ez elkerülhetetlenül szükséges. Becsületbeli ügy, nem szökhetsz meg. Holnap este nyolckor — jelentette ki, majd indulás közben Deborahra nézve hozzátette: — Úgyhogy neked már csak negyvennyolc órád maradt, hogy gyakorold a pomponos táncot.

— Menj, és táncoltasd meg a saját pomponjaidat — válaszolta Deb.

— Ha! Ha! — adta elő a rettenetes műnevetését Vince, majd eltűnt a folyosón.

— Kis hülye — dünnyögte Deborah, majd megfordult, hogy elinduljon a másik irányba. — Menj inkább a menyasszonyodhoz munka után. Felhívlak, ha hallok Doakes felől.

Nem maradt túl sok a munkanapból. Lefűztem pár dolgot, rendeltem egy rekesz Luminolt az ellátónktól, és nyugtáztam pár tucat emlékeztetőt, amelyek e-mailen érkeztek. Majd a jól végzett munka tudatával lementem az autómhoz, és becsatlakoztam a megnyugtatóan vérengző csúcsforgalomba. Megálltam a lakásomnál egy váltás ruháért; Debs sehol nem volt, de az ágy meg volt vetve, úgyhogy tudtam, hogy itt járt. Betömtem a holmim egy bevásárlótáskába, és elindultam Ritához.

Mire odaértem a házához, már teljesen besötétedett. Tényleg nem akartam odamenni, de semmi mást nem tudtam csinálni. Deborah arra számít, hogy itt leszek, ha szüksége van rám, és amúgy is ő használta a lakásomat. Úgyhogy leparkoltam Rita kocsifelhajtóján, és kiszálltam az autóból. Tisztán csak reflexből odapillantottam az utca túloldalára, ahol Doakes őrmester szokott parkolni. Persze üres volt. Éppen Oscarral, a régi katonahaverjával töltötte az idejét. És akkor hirtelen rádöbbentem, hogy szabad vagyok, távol a barátságtalan kopószemektől, amelyek már olyan régóta akadályozzák, hogy önmagam lehessek. A színtiszta, sötét öröm lassú, duzzadó himnusza nőni kezdett bennem, amit az alacsony felhők alól hirtelen előbukkanó Hold zenéje festett alá, egy rikító, kizsigerelő, növekvő Holdé, amely még mindig alacsonyan és hatalmasan függött az éjszakában. És a zene üvöltött a hangszórókból, és felmászott Dexter Sötét Arénájának legmagasabb színpadára, ahol az alattomos suttogás dübörgő éljenzéssé, egy egyre hangosabb tedd meg, tedd meg kántálássá nőtt, hogy méltó párja legyen a Hold zenéjének, a testem pedig belülről remegett, ahogy elértem egy csúcspontot, és arra gondoltam, miért is ne?

És tényleg, miért is ne? Ellóghatok pár boldog órára — természetesen magammal viszem a mobiltelefonomat, semmi esetre sem szeretnék felelőtlenül viselkedni. De miért ne használjam ki ezt a doakestalan, holdfényes éjszakát, és hagyjam, hogy magával sodorjon a sötét szellő? Azoknak a vörös csizmáknak a gondolata éppen olyan ellenállhatatlan volt, mint a tavaszi áradás. Reiker csak pár kilométerre lakik innen. Tíz perc alatt ott lehetnék. Besurranhatnék, hogy megkeressem a szükséges bizonyítékot, és aztán… azt hiszem, rögtönöznöm kell majd, de a közvetlenül a hallásküszöb alatt érezhető hang csak úgy ontotta az ötleteket ma éjszaka, és minden bizonnyal ki fogunk tudni találni valamit, ami ahhoz az édes megkönnyebbüléshez vezet, amire mindkettőnknek oly nagy szüksége van. Ó, tedd meg, Dexter, üvöltötték a hangok, és ahogy lábujjhegyen megálltam fülelni, és ismét megkérdeztem magamtól, hogy miért is ne, és nem jutott eszembe semmi ok…

…Rita házának bejárati ajtaja kivágódott, és Astor kukucskált ki rajta.

— Ő az! — kiabált be a házba. — Itt van!

És tényleg itt voltam. Itt, ahelyett, hogy ott lettem volna. A kanapén terpeszkedtem, ahelyett, hogy a sötétben táncoltam volna. Dexter, a Díványlakó fárasztó jelmezét viselve a Sötét Bosszúálló ragyogó ezüstfénye helyett.

— Gyere be, te — invitált Rita, és annyi meleg vidámsággal töltötte meg a bejáratot, hogy éreztem, ahogy összecsikordulnak a fogaim, és a tömeg ott belül csalódottan bőgött, de lassanként elhagyta a stadiont, game over, mert végtére is mi mást tehettünk volna? Természetesen semmit, és pontosan ezt is tettük, engedelmesen követtük a házba Rita, Astor és a mindig hallgatag Cody vidám menetét. Sikerült visszafojtanom a nyöszörgést, de most tényleg: nem lehet, hogy ez már azért egy kicsit túlzás? Nem lehet, hogy csak egy icipicit túlságosan is kihasználjuk Dexter vidám jó természetét?

A vacsora idegesítően kellemes volt, mintegy bizonyítandó, hogy életre szóló boldogságra és sertéssültre fizettem be, én pedig udvariasan belementem a játékba, bár nem adtam bele szívem-lelkem. Kis darabokra vágtam a húst, de közben azt kívántam, bárcsak valaki mást darabolhatnék fel, és a dél-csendes-óceáni kannibálokon merengtem, akik az embert „hosszúdisznónak” hívják. És ez tényleg nagyon illett a helyzethez, mert valójában azt a másik fajta sertést vágytam felszeletelni, nem pedig ezt a langyos, gombalevessel borított dolgot a tányéromon. De mosolyogtam és ledöftem a zöldbabokat, és valahogy sikerült kitartanom egészen a kávéig. Ez volt a sertéssült tűzpróbája, de túléltem.

Vacsora után Ritával a kávénkat kortyolgattuk, amíg a gyerekek megettek egy kis pohár parfét. Bár a kávé elvileg stimuláns, egyáltalán nem segített kiutat találnom ebből az egészből — még csak pár órára sem, nemhogy arra, hogy megmeneküljek ettől az áldott, boldog élettől, ami mögém lopakodott és nyakon ragadott. Úgy éreztem, mintha szép lassan egyre halványabbá válnának a körvonalaim, és beleolvadnék a jelmezembe, amíg végül a vidám gumiálarc egybe nem folyik az arcvonásaimmal, és tényleg azzá nem válok, akit eljátszottam. Aki elviszi a kölyköket a fociedzésre, aki virágot vesz, ha túl sok sört ivott, tisztítószereket hasonlít össze és takarékoskodik, ahelyett, hogy megszabadítaná a gonoszt a hasznavehetetlen hústól. Ez nagyon lehangoló gondolatmenet volt, és talán el is szomorodtam volna, ha az ajtócsengő nem szólal meg, épp időben.