Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Ahogy rátértünk a Hetvenkilencedik utca autóútjára, Deborah felvette a rádiót.

— Most tartunk a Hetvenkilencedik utcánál — mondta. — Nem siet, észak felé tart.

— Tíz-négy — válaszolta Doakes, mire Deborah rám pillantott.

— Egy szót se szóltam — védekeztem.

— De akartál — válaszolta.

Észak felé haladtunk, és kétszer megálltunk a piros lámpáknál. Deborah ügyelt arra, hogy pár kocsival lemaradjon, és ez nem is volt túl nehéz Miami útjain, ahol a legtöbb autós megpróbálja leelőzni, átugrani vagy kikerülni a többieket. Egy tűzoltóautó ment szirénázva a másik irányba, a kereszteződéseknél dudálva. A többi autós reakcióját tekintve akár egy bégető bárány is lehetett volna. Oda se figyeltek a szirénára, és ragaszkodtak jól megérdemelt helyzetükhöz a cikcakkos sorokban. A tűzoltóautó volánja mögött ülő pasas, maga is miami autós lévén, egyszerűen csak végigkígyózott az autók között, dudálva és szirénázva — íme, a forgalom Duettje.

Odaértünk a Százhuszonharmadik utcához, ez volt az utolsó lehetőség, ahol át lehetett menni Miami Beachre, mielőtt a 826. végigfutott volna North Miami Beachen, és Oscar továbbra is észak felé tartott. Amikor odaértünk, Deborah tájékoztatta Doakest a rádión.

— Hova a pokolba megy vajon? — dünnyögte, miután lerakta a rádiót.

— Talán csak autókázik — tűnődtem. — Gyönyörű éjszakánk van.

— Aha. Nem akarnál esetleg egy szonettet írni róla?

Rendes körülmények között lett volna erre a tarsolyomban egy szellemes visszavágás, de — talán az üldözés izgalma miatt — most semmi nem jutott eszembe. És Debs egyébként is úgy nézett ki, mint akire ráfér egy kis sikerélmény.

Pár sarokkal később Oscar hirtelen felgyorsított, bevágott a belső sávba, és balra fordult a szembejövő autók között, amivel egy egész dudaconcertót indukált — mind a két irányba haladó autósok közreműködésével.

— Rákapcsolt — közölte Deborah Doakesszal —, nyugatra megy a Százharmincötödik utcán.

— Átmegyek maguk mögött — válaszolta Doakes. — A Broad autóúton.

— Mi van a Százharmincötödik utcában? — töprengett Debs fennhangon.

— Az Opa-Locka repülőtér — válaszoltam. — Pár kilométerre egyenesen.

— A francba — nyúlt Deb a rádióért. — Doakes, erre van az Opa-Locka repülőtér.

— Odamegyek — válaszolta Doakes, és hallottam, hogy bekapcsolja a szirénáját, még mielőtt kikapcsolt volna a rádiója.

Az Opa-Locka repülőtér régóta népszerű a kábítószer-importőrök és a civil ruhás ügynökök körében. Ez nagyon praktikus, tekintve, hogy a kettő közötti határvonal helyenként igen elmosódott. Könnyen lehet, hogy Oscart már várja ott egy kisrepülőgép, készen arra, hogy elhagyja vele az országot, és a Karib-térségbe, Latin- vagy Dél-Amerikába repítse valahova — ahonnan akár folytathatja is az útját a világ bármely egyéb szegletébe, természetesen, bár nem tartottam túl valószínűnek, hogy végső célja Szudán vagy akár Bejrút lenne. Sokkal esélyesebb volt, hogy a Karib-szigetekre készül, de bármire is essen a választása, logikusnak lépésnek tűnt az ő helyzetében elhagyni az országot, különösen az Opa-Locka reptéren keresztül.

Oscar most már egy kicsit gyorsabban haladt, bár a Százharmincötödik utca nem volt olyan széles és könnyen autózható, mint a Biscayne sugárút. Odaértünk egy kis hídhoz, ami egy csatornán vezetett keresztül, és ahogy Oscar leért a túlsó oldalán, hirtelen felgyorsított, és S-kanyarban végigcikázott az autók között.

— A francba, valami ráijesztett — mondta Deborah. — Biztos észrevett minket. — Ő is a gázra lépett, hogy le ne maradjon, de még mindig ügyelt arra, hogy legyen köztünk két-három autó, bár most már nem sok értelme volt úgy tenni, mintha nem követnénk.

Valami tényleg megijeszthette, mert Oscar most már eszeveszetten hajtott, veszélyesen közel került ahhoz, hogy balesetet okozzon vagy a járdára csússzon, Debs pedig természetesen nem hagyhatta, hogy legyőzzék egy ilyesfajta pisilőversenyben. Rajta maradt, vadul kerülgetve azokat az autósokat, akik még mindig nem tértek magukhoz az Oscarral való találkozásuk után. Ő éppen kivágott előttünk a legbelső sávba, leszorítva egy öreg Buickot, ami megpördült, a járdaszegélynek csapódott, és beleállt egy világoskék színű ház drótkerítésébe.

Tényleg a mi kis megkülönböztető jelzés nélküli autónktól ijedt volna meg Oscar ennyire? Kellemes gondolat volt, amitől fontos embernek éreztem magam, de nem igazán tudtam hinni benne — mostanáig nagyon higgadtan és önuralmat tanúsítva viselkedett. Ha meg akart volna szabadulni tőlünk, valószínűleg inkább valami hirtelen trükkel próbálkozik, például elindul a felvonóhídon, amikor az emelkedni kezd. Csak hogy ne üljek ott tétlenül, előrehajoltam, és belenéztem az oldalsó visszapillantó tükörbe. A felszínén nagybetűk hirdették, hogy az autók közelebb vannak, mint a tükörben látszanak. Ahogy a dolgok álltak, ez eléggé elkeserítő ténynek bizonyult, mert pillanatnyilag csak egy autó látszott a visszapillantóban.

Egy ütött-kopott fehér furgon.

Ami minket és Oscart követett. Felvette a sebességünket, és ide-oda cikázott a forgalomban.

— Hát — összegeztem —, végül is mégsem olyan ostoba.

— Majd felemeltem a hangom, hogy túlkiabáljam a kerekek csikorgását és a többi autós dudáját.

— Mellesleg, Deborah — szólaltam meg —, nem szeretném elterelni a figyelmed a vezetésről, de ha van egy pillanatod, bele tudnál nézni a visszapillantóba?

— Ez meg mi a faszt jelentsen? — morgott rám, de a tükörbe pillantott.

Nagy szerencse volt, hogy éppen egy egyenes útszakaszon haladtunk, mert egy másodpercre majdnem kormányozni is elfelejtett.

— Ó, a fenébe — suttogta.

— Igen, én is ezt gondoltam — válaszoltam.

Közvetlenül előttünk az I-95-ös felüljáró terpeszkedett, és ahogy átment alatta, Oscar vadul jobbra rántotta a kormányt, átment keresztben három sávot, majd lefordult egy kis mellékutcára, ami párhuzamosan haladt az autópályával. Deborah káromkodott, és jobbra rántotta az autót, hogy kövesse.

— Szólj Doakesnak! — parancsolt rám, és én engedelmesen megfogtam a rádiót.

— Doakes őrmester — jelentettem —, nem vagyunk egyedül.

A rádió felszisszent.

— Mi a faszt jelentsen ez? — kérdezte Doakes, mintha hallotta volna Deborah reakcióját, és annyira megtetszett volna neki, hogy muszáj volt megismételnie.

— Ebben a pillanatban fordultunk jobbra a Hatodik sugárútra, és egy fehér furgon követ minket. — Nem jött válasz, úgyhogy megismételtem. — Említettem, hogy egy fehér színű furgonról van szó? — és ezúttal abban az elégtételben részesültem, hogy hallhattam Doakest azt morogni:

— Az amocsok.

— Mi is éppen ezt gondoltuk — válaszoltam.

— Engedjék a furgont előre, és kövessék — szólított fel minket Doakes.

— Mit nem mondasz — sziszegte Deborah összeszorított fogsorán keresztül, majd mondott valami sokkal csúnyábbat is. Bennem is feltámadt a késztetés, hogy valami hasonlót mondjak, mert ahogy Doakes kikapcsolta a rádiót, Oscar ráhajtott az I-95-ös felhajtójára velünk a nyomában, a legeslegutolsó pillanatban viszont visszarántotta az autóját a kővel kirakott lejtőn keresztül a Hatodik sugárútra. A terepjárója ugrott egyet, amikor földet ért, és spiccesen jobbra dőlt egy pillanatra, de aztán felgyorsult és kiegyenesedett. Deborah a fékbe taposott, és tettünk egy kis félkört; a fehér furgon előttünk siklott el, lepattogott a lejtőn, majd szorosan ráhúzódott a terepjáróra. Fél másodperccel később Debs visszaszerezte az uralmát az autó felett, és követte a másik két járművet.