Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

A gondolat hihetetlennek tűnt. Mi több, nevetségesnek, de… ott volt minden darabka. Tökéletes, költői értelmet nyert a dolog.

Volt egy fiam.

Valaki, aki Olyan, Mint Én.

De neki nem volt egy bölcs nevelőapja, aki felügyelhette volna első bizonytalan lépteit a darabolások világában; nem volt ott mindentudó Harry, hogy megtanítsa, mivé válhat, hogy egy céltalan gyermekből, akire időnként rátör a gyilkolás vágya, álarcos bosszúállót neveljen; senki, aki óvatosan és türelmesen végigkormányozza a csapdákon, egyenesen a jövőfénylő késpengéjébe — Codynak nem marad senkije, ha Dexter itt és most meghal.

Túl melodramatikusan hangzana, ha azt mondanám: „a gondolat hevesen ösztökélt cselekvésre”, és én csak előre megfontolt szándékkal szoktam melodramatikus lenni, csak akkor, ha van hozzá közönségem. Ennek ellenére, ahogy rádöbbentem, mi is Cody valójában, meghallottam egy visszhangra emlékeztető mély, testetlen hangot, amint azt mondja: csatold ki a biztonsági övet, Dexter. És valahogy sikerült a hirtelen óriásivá és ügyetlenné vált ujjaimmal megtalálni a biztonsági öv végét, és kotorászni a kioldógomb körül. Olyan volt, mintha egy sonkával próbálnám befűzni a cérnát a tűbe, de bökdöstem és nyomkodtam, és végül valami engedett. Persze ez azt jelentette, hogy fejemmel a kocsi tetejének csapódtam, egy kicsit túl erősen is ahhoz képest, hogy víz alatt voltam. De a fejemet ért ütés sokkja elfújta a pókhálókat, úgyhogy összeszedtem magam, és a nyílás felé nyúltam, a leszakadt ajtó helyére. Sikerült félig áthúznom magam rajta, és arccal a tó fenekét borító többcentis iszaprétegbe érkeznem.

Kihúztam és a felszín felé rúgtam magam. Meglehetősen gyenge rúgás volt, de elegendőnek bizonyult, mivel a víz itt csak úgy egy méter mély volt. Sikerült térdre küzdenem magam, majd talpra, és egy pillanatig csak álltam ott, a vízben, öklendezve és a csodálatos levegő után kapkodva. Milyen nagyszerű és alulértékelt dolog is a levegő. Milyen igaz, hogy nem értékeljük a dolgokat, amíg meg nem vonják őket tőlünk. Milyen rettenetes lehet azoknak a szegény embereknek a világban, akiknek nincs levegőjük, mint például…

…Deborahnak?

Egy valódi emberi lénynek valószínűleg sokkal hamarabb eszébe jutott volna a fuldokló testvére, de ne már, legyünk igazságosak, nem várhatunk túl sokat egy emulátortól, aki keresztülment azon, amin én. Most viszont eszembe jutott, valószínűleg még időben ahhoz, hogy valami értelmes dolgot cselekedhessek. Ennek ellenére, bár nem vetettem el a gondolatot, hogy a megmentésére siessek, nem tudtam kiűzni a fejemből a gondolatot, hogy ma este mintha egy kicsit túlságosan is sokat várnánk el Diligensen Daliás Dextertől, nem? Alighogy elfojtottam, már vissza is jött.

De a család az család, és a panaszkodással soha nem mentem semmire. Mély levegőt vettem, és visszaereszkedtem az iszapos vízbe, tapogatózva beküzdöttem magam az ajtónyíláson, egészen Deborah felfordult autójának első üléséig. Valami az arcomba csapott, majd brutálisan belekapaszkodott a hajamba — reméltem, hogy maga Deb, mivel bármi más, ami abban a vízben lehetett, sokkal élesebb fogakkal kellett volna rendelkezzen. Felnyúltam, és megpróbáltam szétfeszíteni az ujjait. Anélkül is elég nehéz volt a levegőt bent tartva vakon kotorászni, hogy eközben még egy hevenyészett hajvágáson is átesnék. De Deborah szorítása nem veszített az erejéből — ami bizonyos értelemben jó jel volt, mert azt jelentette, hogy még mindig él, de ettől felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a tüdőm vagy a fejbőröm adja-e fel hamarabb. Ez így nem lesz jó; most már mindkét kezemmel próbáltam eltávolítani az ujjakat szegény, érzékeny kis frizurámból. Majd végigtapogatóztam a karján a válláig, és megtalálván a testét, megkerestem a biztonsági övet. Végigcsúsztattam a kezem a szíjon, egészen a csatig, és megnyomtam a kioldógombot.

Természetesen be volt ragadva. Úgy értem, ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy rossz napunk van, nem? Az egyik balsiker követte a másikat, és most tényleg, túlzott naivitás lett volna azt remélni, hogy akár egy apró kis dologban is szerencsénk lehet. Mintegy ezt bizonyítandó, hirtelen bugyborékolást hallottam, és ráébredtem, hogy Deborah kifutott az időből, és most a vízben való légzéssel próbálkozik. Lehetségesnek tartottam, hogy ő ügyesebbnek bizonyul nálam, de ez valahogy nem tűnt valószínűnek.

Mélyebbre csúsztam a vízben, és a térdemmel kitámasztottam magam a kocsi tetején, a vállam Deborah testének vetve és azt felfelé nyomva, hogy így szabadítsam meg a súlyától a biztonsági övet. Majd amennyit csak lehetett, kihúztam belőle egészen a csatig, amitől az öv ernyedt lett és laza. Kitámasztottam a lábamat, és kihúztam Deboraht az övből, majd az ajtó felé rángattam. Ő is ernyedtnek és lazának tűnt; lehet, hogy minden hősies erőfeszítésem ellenére elkéstem. Debet Dexter után húzva átszuszakoltam magam az ajtónyíláson. Az ingem beleakadt valamibe és elszakadt, de sikerült átjutnom, és megint tántorogva egyenesedtem ki az éjszaka levegőjében.

Deborah holtsúlyként húzta le a karom, és egy vékony, iszapos kis vízpatak csordogált a szája sarkából. A vállamra dobtam valahogy, és kicsattogtam vele a sáron át a fűre. A latyak minden lépésnél megpróbált visszarántani, és még háromlépésnyire sem voltam a kocsitól, amikor elveszítettem a bal cipőmet. De a cipőket sokkal könnyebb pótolni, minta testvéreket, úgyhogy továbbmeneteltem, amíg ki nem tudtam mászni a fűre, és hanyatt nem tudtam fektetni Deboraht a szilárd talajon.

Valahol a közelben felsivított egy sziréna, és szinte azonnal csatlakozott hozzá egy második is. Öröm és áldás; úton van a segítség. Talán még törölköző is van náluk. Mindazonáltal nem voltam biztos abban, hogy időben érkeznek ahhoz, hogy bármit is tudjanak tenni Deborahért. Úgyhogy mellé huppantam, arccal lefelé a térdemre fektettem, és annyi vizet kipréseltem belőle, amennyit csak tudtam. Majd hanyatt fordítottam, az ujjammal kikotortam a szájából egy adag iszapot, és szájból szájba kezdtem lélegeztetni.

A jutalmam eleinte csak egy újabb adag iszapos víz volt, ami egyáltalán nem tette kellemesebbé a feladatot. De folytattam, és Debs nemsokára |esősen rángatózni kezdett, majd még több vizet öklendezett fel — a legnagyobb részét sajnos rám. Borzasztóan köhögött, olyan hang kíséretében vett levegőt, ami leginkább a rozsdás zsanér csikorgására emlékeztetett és azt mondta:

— A picsába…

Most az egyszer valódi örömmel töltött el kiforrott retorikai stílusa.

— Üdv újra itthon — mondtam. Deborah erőtlenül hasra fordult, és megpróbált négykézlábra állni. De a fájdalomtól zihálva visszaesett az arcára.

— Te jó ég. A picsába, eltört valamim — nyögte. Oldalra fordította a fejét és hányt még egy kicsit, ívbe feszülő háttal és az öklendezőrohamok között nagy kortyokban nyelve a levegőt. Csak néztem, és beismerem, meglehetősen büszke voltam magamra. Dexter, a Diadalmas Delfin ismét megmentette az elesetteket.

— Hát nem csodálatos hányni? — kérdeztem. — Már úgy értem, a másik lehetőséghez képest.

Persze szegény lány nem volt képes megfogalmazni egy valóban csípős választ, de elégedetten láttam, hogy a suttogáshoz már elég erős volt.

— Baszd meg — felelte.

— Hol fáj? — kérdeztem.

— A fenébe — mondta erőtlen hangon. — Nem tudom mozgatni a bal karom. Az egész karom… — Elhallgatott, és megpróbálta megmozdítani a szóban forgó karját, de láthatólag nem ért el mást, csupán egy jó adag fájdalmat. Sziszegve beszívta a levegőt, amitől ismét erőtlen köhögés tört rá, majd egyszerűen csak hanyatt zuhant és lihegett.