Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Úgy néztek rám, mintha azt gondolták volna, hogy viccelek, és nem adózom kellő tisztelettel a helyzet komolysága előtt. Majd egymásra néztek, és vállat vontak.

— Rendben, haver — mondta az idősebbik. — Szorítunk neki helyet. — A tüskés hajú mentős megrázta a fejét, de megfordult, megint kinyitotta a mentőautó hátsó ajtaját, és elkezdte kihúzni a hordágyat.

Miközben Danco összetört autója felé gurultak, én felmásztam a mentőautó hátsó részébe, hogy megnézzem, hogy érzi magát Deb. Le volt hunyva a szeme és nagyon sápadt volt, de úgy tűnt, most már könnyebben veszi a levegőt. Kinyitotta a fél szemét, és rám nézett.

— Nem mozog az autó — mondta.

— Dr. Danco összetörte a furgonját — tájékoztattam.

Megfeszült, és megpróbált felülni, mindkét szemét tágra nyitva.

— Elkap-tátok?

— Nem, Debs. Csak az utasa van meg. Azt hiszem, épp le akarta szállítani, mert már végzett vele.

Korábban azt hittem, sápadt, de ebben a pillanatban szinte eltűnt.

— Kyle — mondta.

— Nem — nyugtattam meg. — Doakes azt mondja, valami Frank.

— Biztos vagy benne?

— Meglehetősen biztos. Tetoválás van a nyakán. Nem Kyle az, hugi.

Deborah lehunyta a szemét, és visszasüppedt a priccsre, mint egy leeresztett léggömb.

— Hála istennek — sóhajtotta.

— Remélem, nem bánod, hogy osztozkodnod kell Frankkel a helyen.

Megrázta a fejét.

— Nem bánom — mondta, majd ismét kinyitotta a szemét. — Dexter. Ne akadékoskodj Doakesszal. Segíts neki megtalálni Kyle-t. Megkérhetlek erre?

Valószínűleg már dolgoztak benne a gyógyszerek, mert egy ujjamon meg tudtam volna számolni azokat az alkalmakat, amikor ilyen panaszosan kért tőlem bármit is.

— Rendben, Debs. Megteszem, ami tőlem telik — válaszoltam, mire megint lehunyta a szemét.

— Köszönöm — mondta.

Épp időben értem vissza a furgonhoz ahhoz, hogy lássam az idősebbik mentőorvost felegyenesedni ott, ahova láthatóan hányni ment, majd a partnere felé fordulni, aki a járdaszegélyen ült magában motyogva, miközben Frank még mindig adta ki magából azokat a hangokat.

— Gyerünk, Michael — mondta az idősebbik férfi. — Gyere, öreg haver.

Úgy tűnt, Michael semmi hajlandóságot nem érez arra, hogy megmozduljon, leszámítva a folyamatos előre-hátra hintázást.

— Ó, Istenem. Ó, Jézusom. Ó, Istenem. — Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nincs szüksége arra, hogy bátorítgassam, úgyhogy megkerültem a furgont, és odamentem a vezető oldalán lévő ajtóhoz. Tárva-nyitva állt, és én benéztem.

Dr. Danco valószínűleg nagyon sietett, mert hátrahagyott egy ránézésre meglehetősen drága scannert, azt a fajtát, amivel a rendőrség rajongói és a hírvadászok figyelik a vészhívásokat. Nagyon megnyugtatónak találtam a tudatot, hogy Danco ennek segítségével követett bennünket, és nem a mágikus hatalmára támaszkodva.

Ezt leszámítva a furgon tiszta volt. Nem találtam benne árulkodó gyufásdobozt, semmi papírfecnit egy címmel vagy egy ráfirkantott latin szóval a hátulján. Semmit, ami bármit is elárult volna nekünk. Lehet, hogy lesz pár ujjlenyomat, de mivel már tudjuk, ki vezette az autót, ez nem tűnt nagy segítségnek.

Megfogtam a scannert, és a furgon végéhez sétáltam. Doakes a nyitott hátsó ajtó mellett álldogált, az idősebb mentős pedig végre sikeresen talpra állította a társát. Odaadtam Doakesnak a scannert.

— Az első ülésen volt — közöltem vele. — Lehallgatott minket.

Doakes csak rápillantott, és a hátsó ajtón keresztül visszarakta a kocsiba.

Mivel nem úgy tűnt, hogy csevegős kedvében van, megkérdeztem:

— Van valami ötlete, hogy most mit tegyünk?

Rám nézett, és nem mondott semmit, én pedig várakozóan néztem vissza rá. Valószínűleg addig így ácsorogtunk volna, amíg a galambok fészket nem raknak a fejünkön, ha nem lettek volna ott a mentősök.

— Megvagyunk, srácok — mondta az idősebbik, mi pedig arrébb léptünk, hogy odaférjenek Frankhez. A köpcös mentős ekkorra már teljesen olyannak tűnt, mint aki rendben van, mintha azért lenne itt, hogy befáslizza egy kisfiú kibicsaklott bokáját. A társa viszont még mindig lehangoltnak tűnt, és még két méterről is hallottam, ahogy a levegőt veszi.

Doakes mellett állva figyeltem, ahogy a hordágyra csúsztatják, majd elgurítják Frankét. Mire visszanéztem Doakesra, ő már megint engem bámult. Ismét rám villantotta azt a barátságtalan mosolyát.

— Csak TE meg ÉN — mondta. — És azt nem tudom, hogy VELED mi lesz. — A megviselt fehér furgonnak dőlt, és összefonta a karját. Hallottam, ahogy a mentősök becsapják a mentőautó ajtaját, és egy pillanattal később megszólalt a sziréna. — Csak TE meg ÉN — ismételte meg Doakes —, játékvezető nélkül.

— Ez valami népi bölcsesség? — kérdeztem, mivel ott álltam, feláldozva a bal cipőmet és egy nagyon szép tekepólót, hogy a hobbimról, Deborah kulcscsontjáról és egy teljesen jó állapotban lévő céges autóról ne is beszéljünk — ő pedig ott állt, egyetlen ránc sem volt az ingén, és rejtélyesen ellenséges megjegyzéseket tett. De most tényleg, kicsit túllőtt a célon.

— Nem bízom benned — közölte velem.

Úgy gondoltam, nagyon jó jel, hogy Doakes őrmester elkezdett megnyílni nekem, megosztván velem kétségeit és érzéseit. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy rá kellene bírnom, hogy koncentráljon.

— Ez most nem számít. Kezdünk kifutni az időből — válaszoltam. — Most, hogy Frankét befejezte és leszállította, Danco elkezd majd Kyle-on dolgozni.

Oldalra billentette a fejét, és megcsóválta.

— Kyle nem számít — mondta. — Kyle tudta, mibe üti az orrát. Csak az számít, hogy elkapjuk a Doktort.

— Kyle fontos a húgomnak — válaszoltam. — Én csak ezért vagyok itt.

Doakes megint bólintott.

— Nagyon jó — mondta. — Majdnem el is hittem.

Valami oknál fogva ekkor támadt az ötletem. Beismerem, hogy Doakest hajmeresztően idegesítőnek találtam — és nem csak azért, mert megakadályozott a fontos, személyes kutatómunkámban, bár ez is éppen elég rossz volt. De most már a cselekedeteimet is kritizálta, ez pedig túlment a civilizált viselkedés összes határán. Úgyhogy lehet, hogy az idegesség a találékonyság szülőanyja; ez nem tűnt olyan költőinek, de erről volt szó. Mindenesetre egy kis ajtó nyílt meg Dexter poros koponyájában, és egy vékony kis fénysugár sütött ki rajta; a szellemi munka valódi, eredeti eredménye. Persze lehet, hogy Doakes nem fogja túl sokra tartani, hacsak nem sikerül meggyőznöm arról, hogy igazából milyen jó ötletről van szó, úgyhogy megpróbálkoztam vele. Egy kicsit úgy éreztem magam, mintha Tapsi Hapsi lennék, aki éppen megpróbálja Elmer Fuddot valami életveszélyes dologra rávenni, de a pasas megérdemelte.

— Doakes — szólaltam meg —, Deborah az egyetlen élő családtagom, és nem igazságos, ha megkérdőjelezed az iránta való elhivatottságomat. Különösen — folytattam, és leküzdöttem a kényszert, hogy a körmeimet kezdjem polírozgatni, mint Tapsi —, hogy eddig nem tettél semmit az égegyadta világon.

Bármi is volt egyébként, hidegvérű gyilkos, meg minden, úgy tűnt, Doakes őrmester még mindig képes az érzelmekre. Talán ez volt a legnagyobb különbség kettőnk között, emiatt próbálta fehér kalapját olyan eltávolíthatatlanul a fejéhez erősíteni, és felvenni a harcot az ellen, ami a saját oldala kellett volna hogy legyen. Mindenesetre láttam, ahogy a dühhulláma végigfut az arcán, és ott mélyen lent már-már hallhatóan felmordult belső árnyéka.