Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Semmit az égegyadta világon — ismételte utánam. — Ez is jó.

— Semmit az égegyadta világon — szögeztem le. — Deborah és én végeztük el a fizikai munkát, és mi vállaltuk az összes kockázatot is, mint ahogy azzal te is tisztában vagy.

Egy pillanatra megrándultak az állkapocsizmai, mintha ki akarnának ugrani az arcából, hogy megfojtsanak, és az elnémított belső morgása bömböléssé erősödött, ami egészen a Sötét Utasomig visszhangzott, mire ő felült, és visszaüvöltött, és mi így álltunk ott, a két óriási árnyunkkal, amint láthatatlanul nyújtózkodnak és starthoz készülődnek ott előttünk.

Elég nagy eséllyel szennyezhette volna az utcát széttépett hús és jó pár vértócsa, ha egy járőrautó nem ezt a pillanatot választotta volna, hogy csikorogva lefékezzen mellettünk és félbeszakítson minket. Egy fiatal rendőr ugrott ki belőle, Doakes pedig reflexből elővette és feléjük tartotta a jelvényét, anélkül, hogy levette volna rólam a szemét. A másik kezével nyugalomra intő mozdulatot tett, mire a zsaru visszavonult, és bedugta a fejét az autóba, hogy megtanácskozza a történteket a társával.

— Hát jó — mondta Doakes őrmester. — Van valami ötleted?

Nem volt tökéletes. Tapsi Hapsi elérte volna, hogy neki magának jusson eszébe, de azért elég jó volt.

— Ami azt illeti — mondtam —, van egy ötletem. De egy kicsit kockázatos.

— Aha — válaszolta. — Rögtön gondoltam.

— Ha nem tetszik, nyugodtan találj ki valami mást — mondtam. — De nekem nincs más ötletem.

Láttam rajta, hogy erősen gondolkozik. Tisztában volt vele, hogy csalit lógatok elé, de éppen elég igazság volt abban, amit mondtam, benne meg éppen elég büszkeség vagy harag ahhoz, hogy ne érdekelje.

— Hadd halljuk — mondta végül.

— Oscar elmenekült — kezdtem.

— Úgy tűnik.

— Úgyhogy csak egyvalaki maradt, akiről biztosra vehetjük, hogy Dr. Dancót érdekli — mondtam, és a mellkasára emeltem a mutatóujjamat. — Te.

Konkrétan nem rándult arcizma, de valami megvonaglott a homlokán, és pár másodpercig elfelejtett levegőt venni. Majd lassan bólintott, és mélyet sóhajtott.

— Te minden hájjal megkent gazember — válaszolta.

— Igen, az vagyok — helyeseltem. — Ugyanakkor igazam van.

Doakes megfogta a scanner rádiót, és oldalra tolta, hogy le tudjon ülni a furgon nyitott hátuljában.

— Hát jó — mondta. — Beszélj.

— Először is, lefogadnám, hogy szerezni fog egy újabb scannert — intettem fejemmel a Doakes mellett lévő készülék felé.

— Aha.

— És ha tudjuk, hogy lehallgat minket, akkor tehetünk róla, hogy azt hallja, amit mi akarunk. Ez pedig az — villantottam rá a legszélesebb mosolyomat —, hogy te ki vagy, és hol vagy.

— És ki vagyok én? — kérdezte, láthatóan nem lenyűgözve a mosolyomtól.

— Te vagy az a fickó, aki csapdát állított neki, hogy a kubaiak elkaphassák — közöltem vele.

Egy pillanatig az arcomat tanulmányozta, majd megcsóválta a fejét.

— Úgy érted, rakjam a farkamat a favágó tönkre?

— Pontosan — válaszoltam. — De azért nem félsz, ugye?

— Különösebb erőfeszítés nélkül elkapta Kyle-t.

— Tudod, hogy mire számíthatsz — magyaráztam. — Kyle nem tudta. És egyébként is, egy kicsit ügyesebb vagy ebben, mint Kyle, nem?

Arcátlan manőver volt, teljesen átlátszó, de bekapta a horgot.

— Igen — válaszolta. — Te meg nagyon jó vagy a seggnyalásban.

— Szó sincs seggnyalásról — ellenkeztem. — Ez a meztelen igazság.

Doakes ránézett a mellette fekvő scannerre. Majd felemelte a tekintetét, és végignézett az autópályán. Az utcai lámpák narancssárga fénye megcsillant egy izzadságcseppen, ami a homlokán gurult végig, egyenesen a szemébe. Szórakozottan letörölte, miközben még mindig az I-95-ös felé meredt. Olyan hosszan bámult rám pislogás nélkül, hogy most, hogy valami mást nézett, annak ellenére, hogy én is ott voltam, kezdtem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam a társaságában. Majdnem olyan volt, mintha láthatatlanná váltam volna.

— Hát jó — mondta, miközben visszanézett rám, a narancssárga fénnyel immár a szemében. — Csináljuk.

Doakes őrmester visszavitt a kapitányságra. Furcsa és kellemetlen élmény volt olyan közel ülni hozzá, és úgy találtuk, nagyon kevés mondanivalónk van egymásnak. Azon kaptam magam, hogy az arcélét tanulmányozom a szemem sarkából. Mi történhet ott mögötte? Hogy lehet az, aki szerintem, anélkül, hogy bármit is csinálna? Attól, hogy akadályoztatva vagyok az egyik játékos randevúmban, összecsikordultak a fogaim, de Doakesnak láthatóan nem voltak ilyen gondjai. Talán El Salvadorban kiélte magát. Vajon más érzés lehet a kormány hivatalos áldásával csinálni? Vagy csak könnyebb, mert nem kell azon aggódni, hogy esetleg elkapnak?

Nem tudhattam, de elképzelni sem tudtam, hogy megkérdezzem tőle. Csak hogy megerősítse ezt bennem, megállt egy piros lámpánál, és rámnézett. Úgy tettem, mintha nem venném észre, egyenesen kibámultam a szélvédőn, és amikor a lámpa zöldre váltott, ő is visszanézett előre.

Egyenesen a rendőrségi garázsba hajtottunk, és Doakes beültetett egy másik Ford Taurusba.

— Adj nekem tizenöt percet — mondta a rádió felé biccentve. — Negyedóra múlva hívj fel. — Anélkül, hogy ezenkívül akár egy szót is szólt volna, visszaült a saját autójába, és elhajtott.

Most, hogy magamra maradtam, elkezdtem az utolsó pár meglepetéssel teli órámon töprengeni. Deborah kórházban, egy csapatban Doakesszal, és a — halálközeli élmény során támadt — felismerés Codyt illetően. Persze az is lehet, hogy tévedek a fiúval kapcsolatban. Lehet, hogy van valami más magyarázat is arra, ahogy az eltűnt kutyára reagált, amikor pedig olyan lelkesen döfte a kését a halba, az tökéletesen átlagos gyermeki kegyetlenség is lehetett. De meglepő módon azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak ne tévednék. Szerettem volna, ha olyan ember lesz belőle, mint én. Mint rádöbbentem, leginkább azért, mert szerettem volna én nevelni, és kicsiny lábait Harry Ösvényére igazítani.

Ez volt vajon az emberi szaporodási késztetés, egy oktalan, erőteljes vágy, hogy lemásoljam csodálatos, páratlan önmagamat, még akkor is, ha a szóban forgó önmagam egy szörnyeteg, akinek semmi joga ahhoz, hogy emberek között éljen? Ez mindenesetre megmagyarázná, hogy jöhetett létre az a rengeteg elmondhatatlanul ellenszenves kretén, akikkel nap mint nap találkozom. Velük ellentétben én viszont tisztában voltam azzal, hogy a világ sokkal boldogabb hely lenne nélkülem — én egyszerűen sokkal inkább csak a saját érzelmeimmel törődtem, mintsem azzal, mit szól hozzám a világ. De most itt álltam, alig várva, hogy utódokat hozhassak létre, mint Drakula, amikor egy új vámpírt kreál, hogy mellette álljon a sötétségben. Tudtam, hogy ez nem szép dolog — de milyenszórakoztató lenne!

És mekkora egy ökör voltam! A Rita kanapéján eltöltött időszak tényleg a szentimentális püré ily reszkető kupacává változtatta volna egykor oly erőteljes intellektusomat? Hogy gondolhatok ilyen abszurd dolgokra? Miért nem azzal voltam inkább elfoglalva, hogy kitaláljam, hogyan szökhetnék meg az esküvőm elől? Nem csoda, hogy nem tudtam kibújni Doakes mindenhol jelen lévő megfigyelése alól — elhasználtam az összes agysejtemet, és most kiürült a tank.

Az órámra pillantottam. Tizennégy percet pazaroltam abszurd mentális fecsegésekre. Körülbelül itt volt az idő: megfogtam a rádiót, és Doakest hívtam.