Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Milyen tiszteletünket? — kérdezte Cody, én meg kezet ráztam vele.

— Ahogy mondod — mondtam neki. — És most nyomás a szobádba.

Astor végre elkuncogta magát.

— De mi el akarunk menni a buliba — mondta.

— Attól tartok, ez nem lehetséges — válaszoltam. — De hoztam nektek egy kis kincset, hogy ne menjetek világgá. — Egy csomag Necco nápolyit nyomtam a kezébe, ez volt a mi titkos valutánk. Később igazságosan megfelezik majd Codyval, távol a kíváncsi tekintetektől. — Most pedig, fiatalok — kezdtem bele. Várakozással telve néztek fel rám. De itt megakadtam, bár remegtem a vágytól, hogy választ kapjak, de még azt sem tudtam, hol vagy hogyan kezdjek el kérdezősködni. Azt azért mégse mondhattam, hogy „egyébként, Cody, te szeretsz gyilkolni?”. Persze pont erre lettem volna kíváncsi, de tényleg nem tűnt olyasminek, amit egy gyereknek mondana az ember — különösen Codynak, aki annyira volt beszédes, mint egy kókuszdió.

A nővére, Astor viszont gyakran az ő gondolatait is tolmácsolta. A feszültségtől, hogy kora gyermekkorukat egy erőszakos, brutális apával kellett töltsék, szimbiotikus kapcsolat alakult ki köztük, olyan szoros, hogy amikor Cody kólát ivott, Astor böfögött. Bármi is megy végbe Codyban, Astor tudja megfogalmazni.

— Kérdezhetek valami komolyat? — kérdeztem, mire ők egy egész párbeszéddel felérő pillantást váltottak, de nem mondtak semmit. Majd bólintottak, majdnem úgy, mintha egy csocsóasztal egyazon rúdjához lenne erősítve a fejük.

— A szomszéd kutyáról — folytattam.

— Már elmondtam — jelentette ki Cody.

Mindig fellökte a kukát — magyarázta Astor. — És idekakilt a kertünkbe. És Nicky megpróbált ráparancsolni, hogy harapjon meg minket.

— És akkor Cody elintézte? — kérdeztem.

— Ő a fiú — válaszolta Astor. — Ő szeret ilyesmit csinálni. Én csak nézem. Most megmondod anyának?

Ez volt az. Ő szeret ilyesmit csinálni. Rájuk néztem, ahogy ott álltak, aggodalom nélkül, mintha csak annyit mondtak volna, hogy a vaníliafagyit jobban szeretik, mint az epreset.

— Nem mondom el anyátoknak — mondtam. — De nem mondhatjátok el senki másnak, soha. Csak mi hárman tudhatjuk, senki más, értitek?

— Jó — mondta Astor, és vetett egy pillantást az öccsére. — De miért, Dexter?

— Mert az emberek nem értenék meg — válaszoltam. — Még anyátok sem.

— Te igen — suttogta rekedten Cody.

— Én igen — mondtam. — És segíteni is tudok. — Mély levegőt vettem, és éreztem, ahogy egy visszhang fut végig a hátamon lefelé, Harrytől indulva sok évvel ezelőtt, egészen a mostani önmagámig, ugyanabban a floridai éjszakában, ahol Harryvel álldogáltunk, amikor ugyanezt mondta nekem. — Ezt tisztáznunk kell — mondtam, Cody pedig nagy szemekkel nézett rám, pislogás nélkül, és bólintott.

— Jó — válaszolta.

Vince Masuoka egy kis házban lakott Észak-Miamiban, egy zsákutca végén az északkeleti Százhuszonötödik utcánál. Halványsárga háza volt, világoslila szegéllyel, ami kételyeket ébresztett bennem a tekintetben, hogy jó ízléssel válogatom-e meg az ismerőseimet. Egy-két szépen trimmelt bokor állt a háza előtt, egy kis kaktuszkert a bejárati ajtó mellett, és egy sor napelemes lámpa világította meg az ajtóhoz vezető utat.

Egyszer jártam már nála, évekkel ezelőtt, amikor valamilyen oknál fogva Vince úgy döntött, jelmezbált tart. Elvittem Ritát is, mivel az álruha lényege az, hogy lássák benne az embert. Rita Pán Péternek öltözött, én pedig természetesen Zorró voltam; a Sötét Bosszúálló lesújtásra kész pengével. Vince egy testhez álló szaténköntösben nyitott ajtót, egy gyümölcskosárral a fején.

— J. Edgar Hoover? — kérdeztem.

— Majdnem. Carmen Miranda — válaszolta, mielőtt odavezetett volna minket egy szökőkútnyi halálos puncshoz. Ittam egy kortyot, majd úgy döntöttem, maradok az üdítőknél, de persze ez még azelőtt volt, hogy vérbő sörissza férfivá váltam volna. Folyamatosan szólt valami monoton techno-popzene, olyan hangerővel, amitől az embernek kedve támadt önkezével végrehajtani magán egy agyműtétet, szóval a buli rendkívül hangos és jókedvű volt.

Amennyire én tudtam, azóta Vince semmilyen összejövetelt nem rendezett, legalábbis ilyesfajtát nem. De az emléke még nyilvánvalóan élt, és Vince-nek semmi gondot nem okozott, hogy huszonnégy óra alatt összegyűjtsön egy elhivatott tömeget, amelynek tagjai lelkesen csatlakoztak megaláztatásom ünnepléséhez. Állta a szavát, és mocskos filmek mentek mindenfelé a házban elhelyezett monitorokon, még a hátsó tornácán is. És, persze, a puncsszökőkút is visszatért.

Mivel az első buliról szóló pletykák még mindig frissen éltek a suttogóhírközlés berkeiben, a hely duhaj emberekkel telt meg, nagyrészt férfiakkal, akik úgy vedelték a puncsot, mintha azt hallották volna, hogy aki először eléri a maradandó agykárosodást, azt különdíjjal jutalmazzák. Pár embert még ismertem is. Angel-nem-rokon is ott volt a munkahelyemről, Camilla Figgel és még pár laboránssal együtt, illetve pár zsaru, beleértve azt a négyet is, akik Doakes őrmester kedvéért nem kefélték el a dolgot. A tömeg maradékát láthatóan South Beachről választották random módon, annak alapján, hogy felhujjognak-e magas hangon, amikor a zene megváltozik, vagy a monitoron valami különösen méltatlan dolog jelenik meg.

Nem telt sok időbe, hogy a buli olyasmivé alakuljon, amire mindanynyian szégyenkezve fogunk emlékezni még hosszú ideig. Negyed kilencre én maradtam az egyetlen, aki segítség nélkül meg tudott állni a lábán. A legtöbb zsaru letanyázott a szökőkút mellett, ahol csak a gyorsan mozgó könyökök gyászos tömege látszott. Angel-nem-rokon arcán mosollyal, mélyen aludt, az asztal alatt fekve. A nadrágja eltűnt, és valaki egy kopaszcsíkot vágott a feje közepén.

Ha már így álltak a dolgok, úgy gondoltam, ez a megfelelő időpont ahhoz, hogy észrevétlenül kislisszoljak, és megnézzem, megérkezett-e már Doakes őrmester. De mint kiderül, tévedtem. Csak két lépést sikerült megtennem az ajtó felé, amikor valami nagy súly zuhant rám hátulról. Gyorsan megpördültem, és láttam, hogy Camilla Figg próbál a hátamra csimpaszkodni.

— Szia — köszönt nagyon ragyogó, de némileg szétfolyós mosollyal.

— Helló — üdvözöltem. — Kérsz egy italt?

Rám fintorgott.

— Nem kell ital. Csak köszönni akartam. — Még jobbanf intorgott. — Jézusom, hogy te milyen édes vagy — mondta. — Mindig is mondani akartam.

Hát, szegényke nyilvánvalóan sokat ivott, de még akkor is… Édes? Én? Felteszem, a túl sok alkohol elhomályosíthatja az ember ítélőképességét, de ne már — mi lehet édes olyasvalakin, aki sokkal szívesebben darabokra vágná az embert, mint hogy megrázná a kezét? És egyébként is, az egy, Rita, már sokkal több volt nőből, mint amennyivel elboldogultam. Ha jól emlékszem, Camilla és én összesen legfeljebb három szót váltottunk egymással. Korábban soha nem említette a feltételezett édességemet. Úgy tűnt, kerül engem, szívesebben vörösödik el és néz másfelé, mint hogy jóreggelt kívánjon. Most pedig éppen hogy csak meg nem erőszakol. Mit jelentsen ez?

Mindenesetre nem volt időm, amit az emberi viselkedés rejtélyeire pazarolhattam volna.

— Nagyon szépen köszönöm — mondtam, miközben megpróbáltam anélkül lehámozni magamról Camillát, hogy eközben komoly kárt okoznék bármelyikünkben. A nyakam köré fonta a karját, én meg-megpróbáltam lefejteni, de úgy csüngött rajtam, mint egy kullancs.