Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Doakes őrmester, mi a kettő-nullája?

Szünet, majd recsegés.

— Uhh, hát azt inkább nem mondanám meg most.

— Megismételné, őrmester?

— Egy gyanúsított nyomában vagyok, és azt hiszem, ezt ő akarta így.

— Kiről van szó?

Szünet, mintha Doakes arra számított volna, hogy majd én csinálok mindent, és még nem találta volna ki, mit mondjon.

— Egy pasas még katonakoromból. El Salvadorban fogságba esett, és lehet, hogy azt hiszi, az én hibámból. — Szünet. — Veszélyes alak — tette még hozzá.

— Szüksége van erősítésre?

— Még nincs. Megpróbálok túljárni az eszén.

— Tíz-négy — válaszoltam boldogan, hogy végre kimondhatom.

Még párszor megismételtük nagyjából az üzenetváltást, hogy Dr. Danco biztosan meghallja, és mindig mondhattam, hogy „tíz-négy”. Amikor hajnali egykor elköszöntünk, kimerült voltam és rendkívül elégedett. Talán holnap sikerül valahogy a „vettem”-et is beleszőnöm a társalgásba, esetleg további számkódokat. Végre valami, aminek örülhetek.

Találtam egy dél felé induló járőrkocsit, és meggyőztem a zsarut, aki vezette, hogy vigyen el Ritához. Lábujjhegyen a kocsimhoz tipegtem, beszálltam, és hazamentem.

Amikor visszaértem a kis kuckómba, és megláttam, milyen rettenetes kupleráj van benne, eszembe jutott, hogy Debsnek itt kellene lennie, de most a kórházban van. Holnap meglátogatom. Addig is, emlékezetes, de rendkívül fárasztó napom volt; egy sorozatvégtagborbély bekergetett egy tóba, túléltem egy autóbalesetet, csak hogy kis híján vízbe fulladjak, és ha ez mind nem lenne elég, még Doakes őrmesterrel is kénytelen voltam összehaverkodni. Szegény kimerült Dexter. Nem csoda, hogy olyan fáradt voltam. Bezuhantam az ágyba, és rögtön el is aludtam.

Másnap korán reggel Doakes mellém kormányozta az autóját a kapitányság parkolójában. Egy nejlon sportzsákkal a kezében szállt ki, amelyet a kocsim motorháztetőjére tett.

— Elhoztad a szennyesedet is? — érdeklődtem udvariasan. De kedves, könnyed vidámságom megint nem volt rá hatással.

— Ha a tervünk egyáltalán beválik, vagy ő kap el engem, vagy én kapom el őt — válaszolta. Kicipzárazta a táskát. — Ha én kapom el őt, vége. Ha ő kapna el engem… — egy GPS-vevőt vett elő, és a motorháztetőre tette. — Ha ő kap el engem, te vagy az utolsó esélyem — villantott rám pár vakítófogat. — Gondolj csak arra, milyen jól érzem én ettől magam. — Elővett egy mobiltelefont, és a GPS-vevő mellé rakta. — Ez az én életbiztosításom.

Ránéztem a két kis tárgyra a motorháztetőmön. Nem tűntek különösebben veszélyesnek, de talán megdobhatok valakit az egyikkel, majd fejbe verhetem a másikkal.

— Semmi páncélököl? — kérdeztem.

— Arra nincs szükségem — válaszolta. — Csak ezekre. — Ismét belenyúlt a sporttáskába. — És erre — húzott elő egy kis gyorsírójegyzettömböt, ami az első oldalánál volt nyitva. Úgy láttam, egy sor betű és szám van rajta, és egy olcsó golyóstoll kandikált ki a spirálja mögül.

— A toll hatalmasabb, mint a kard — mondtam.

— Ez a toll biztosan — válaszolta. — A felső sor egy telefonszám. A második sor egy hozzáférési jelszó.

— Mihez kell hozzáférnem?

— Azt nem kell tudnod — mondta. — Csak hívd fel, üsd be a jelszót, és add meg nekik a mobilszámomat. Ekkor megkapod a telefonom GPS-pozícióját. Te meg eljössz, és kiszabadítasz.

— Egyszerűnek hangzik — mondtam, azon tűnődve, hogy vajon tényleg az-e.

— Még te is meg tudod csinálni — válaszolta.

— Kivel fogok beszélni?

Doakes megrázta a fejét.

— Valaki jön nekem egy szívességgel — válaszolta, majd előhúzott egy kézi rendőrségi adóvevőt a táskából. — És most jön a könnyű része — mondta. A kezembe nyomta az adóvevőt, és visszaült a kocsiba.

Most, hogy félreérthetetlenül odavetettük Dr. Danco elé a csalit, a második lépés az volt, hogy egy bizonyos helyre csaljuk, egy bizonyos időpontban, és Vince Masuoka szerencsés egybeesés következtében pont akkor tartott bulija túl tökéletes alkalmat szolgáltatott ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassuk. A következő pár órán keresztül a városban kocsikáztunk külön autóban, és ugyanazt az üzenetet ismételgettük különböző formában párszor, csak hogy biztosak lehessünk a dolgunkban. Csináltunk egy listát azokról a járőrökről is, akik Doakes szerint valószínűleg nem kefélik el a dolgot. Én ezt viccnek vettem tőle, de úgy tűnt, a többi zsaru nem érti, mi ebben a humoros, és bár konkrétan nem reszkettek egész testükben, de meglehetősen izgatottan igyekeztek meggyőzni Doakest arról, hogy nem, tényleg nem fogják elkefélni. Nagyszerű volt olyan emberrel dolgozni, aki ilyen mértékű lojalitást vált ki a környezetéből.

Kis csapatunk a nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy telenyomtuk a kommunikációs hullámokat az eljegyzési bulimról szóló csevegéssel, különböző embereket tájékoztattunk, hogy lehet eljutni Vince-hez, és emlékeztettük őket, mikor kezdődik az összejövetel. Ebéd után pedig felraktuk a koronát az egészre. A Wendy’s előtt ülve az autómban fogtam a kézi adóvevőt, és még egyszer utoljára felhívtam Doakest egy gondosan megírt párbeszéd kedvéért.

— Doakes őrmester, itt Dexter, vette?

— Itt Doakes — válaszolta rövid szünet után.

— Sokat jelentene számomra, ha el tudna jönni az eljegyzési bulimra ma este.

— Sehova sem mehetek — válaszolta. — Ez a pasas túl veszélyes.

— Csak egy italra nézzen be. Csak jöjjön és menjen.

Látta, mit tett Mannyvel, pedig Manny csak statisztált az egészhez. Én szolgáltattam ki ezt a fickót a rosszfiúknak. Ha a keze közé kaparint, mit tesz vajon velem?

— Én meg házasodni készülök, őrmester — mondtam. — Ez nem történik meg mindennap. Az a fickó meg semmit nem fog tudni tenni annyi rendőrrel körülötte.

Hosszú, drámai szünet következett, és én tudtam, hogy Doakes éppen most számol el hétig, ahogy megbeszéltük. Majd újból felrecsegett a rádió. — Hát jó — mondta. — Kilenc körül beugrom.

— Köszönöm, őrmester — mondtam hálásan, és hogy még teljesebb legyen a boldogságom, hozzátettem: — Ez tényleg nagyon sokat jelent nekem. Tíz-négy.

Tíz-négy — nyugtázta.

Reméltem, hogy valahol a városban a célközönségünk hallgatja a kis hangjátékunkat. A műtéthez való bemosakodás közben megállt volna egy pillanatra, hogy félrebillentse a fejét és odafigyeljen? Ahogy a scannerjé-ben felrecsegett Doakes őrmester gyönyörű, bársonyos hangja, talán letette a csontfűrészt, megtörölte a kezét, és egy darab papírra felfirkantotta a címet. Majd talán folytatta a munkáját — talán Kyle Chutskyn? — annak az embernek a belső békéjével, akinek van elég munkája, és munka utánra is tele a naptárja szociális kötelezettségekkel.

Csak hogy abszolút biztosra mehessünk, járőröző barátaink jó párszor megismétlik majd az üzenetet anélkül, hogy elkefélnék; tudatják, hogy Doakes őrmester személyesen is megjelenik majd a bulin kilenc óra körül.

Ami pedig engem illet, mivel egyéb feladatom a következő pár órában nem akadt, a Jackson Memorial Kórház felé vettem az utam, hogy megnézzem kedvenc törött szárnyú kismadaram.

Deborah befáslizott felsőtesttel üldögélt az ágyában a hatodik emeleti szobájában, ahonnan szép kilátás nyílt az autópályára, és bár biztosan adtak neki valami fájdalomcsillapítót, egyáltalán nem tűnt boldognak, amikor beléptem a szobába.