Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Szerintem jót tenne neked egy kis friss levegő, Camilla — jelentettem ki abban a reményben, hogy félreérti a célzást, és kimegy hátra. Ehelyett csak méginkább rám fonta magát, és az arcomhoz dörzsölte a sajátját, miközben kétségbeesetten próbáltam elhátrálni előle.

— Innen fogok friss levegőt szívni — mondta. Ajkait csókra csücsörítette, és addig nyomott hátrafelé, amíg meg nem botlottam egy székben, és majdnem át is estem rajta.

— Ó, nem szeretnél esetleg leülni? — kérdeztem reménykedve.

— Nem — válaszolta, miközben lefelé húzott, az arca felé, legalább a súlyának kétszeresével. — Dugni szeretnék — közölte velem.

— Ja, értem — dadogtam, legyőzve a végletes, sokkoló szembesítéstől és annak abszurditásától. Hát az összes nő megőrült volna? Nem mintha a férfiak jobbak lennének. A buli körülöttem úgy nézett ki, mintha Hieronymus Bosch festette volna, a középpontban Camillával, aki a szökőkút mögé próbált berángatni, ahol kétségkívül egy madárcsőrrel rendelkező banda várt, hogy segítsenek neki megbecsteleníteni engem. De eszembe jutott, hogy megvan a tökéletes mentségem az ilyesmi elkerülésére. — Tudod, én most fogok megházasodni. — Amilyen nehezemre esett beismerni, megérdemeltem, hogy cserébe jól jöjjön időnként.

— Basszurd — mondta Camilla. — Csodálatosan basszurd. — Hirtelen összerogyott, és a karja lecsúszott a nyakamból. Alig sikerült elkapnom, és megakadályoznom, hogy a földre essen.

— Valószínűleg így van — közöltem vele. — De mindenesetre nem árt, ha most leülsz egy pár percre. — Megpróbáltam elhelyezni egy székben, de olyan volt, mintha egy kés pengéjére csorgatnék mézet, és szép lassan lecsúszott a padlóra.

— Csodálatosan basszurd — ismételte meg még egyszer, és becsukta a szemét.

Mindig jó érzés, ha az embert kedvelik a kollégái, de ez a romantikus kisközjáték perceket vett el tőlem, én pedig nagyon szerettem volna kimenni, és találkozni Doakes őrmesterrel. Úgyhogy otthagytam Camillát, hogy édes álomba merüljön harmatosán szerelmes ábrándjai közepette, és megint az ajtó felé indultam.

És megint megakadályoztak ebben, ezúttal a felkaromat ért erőteljes támadással. Maga Vince ragadta meg a bicepszemet és húzott el az ajtótól, vissza a szürrealizmusba.

— Hé! — jódlizta. — Hé, partiállat! Hova mész?

— Azt hiszem, a kocsiban hagytam a kulcsom — válaszoltam, megpróbálván kiszabadulni a szorításából. De csak még erősebben kapott utánam.

— Nem, nem, nem — húzott a szökőkút felé. — Ez a te bulid, nem mész sehova.

— Remek a buli, Vince — válaszoltam. — De tényleg muszáj…

— Igyál — csapott bele egy poharat a szökőkútba, majd nyomta az arcomba, lefröcskölve az ingemet. — Erre van szükséged. Banzai! — emelte fel a saját poharát, majd ki is ürítette. A jelenlévők nagy megkönnyebbülésére ettől heves köhögésben tört ki, és ahogy összegörnyedt és levegő után kezdett kapkodni, sikerült kiszabadulnom.

Eljutottam egészen az ajtóig, és a kis feljárón is sikerült pár lépést megtennem, amikor megjelent a bejáratban.

— Hé! — kiáltott utánam. — Még nem mehetsz haza, most jönnek a sztriptíztáncosnők!

— Mindjárt jövök — válaszoltam. — Csinálj nekem még egy italt!

— Jó — felelte a műmosolyával. — Hahh! Banzai! — És egy vidám intéssel visszatért a buliba. Én megfordultam, hogy megkeressem Doakest.

Bárhol is voltam, mindig pont az utca túloldalán parkolt, olyan régóta, hogy rögtön észre kellett volna vennem, de mégsem sikerült. Amikor végre megakadt a szemem a bordó Tauruson, rájöttem, milyen okosan cselekedett. Egy nagy fa alatt állt meg, ami eltakarta előle az utcai lámpák fényét. Ez olyasmi volt, amit azok csinálnak, akik megpróbálnak elrejtőzni, de egyúttal Dr. Dancót is megnyugtathatta, hogy észrevétlenül megtudja közelíteni.

Az autóhoz sétáltam, és amint közelebb értem, lecsúszott az ablaka.

— Még nincs itt — tájékoztatott Doakes.

— Be kellene jönnöd egy italra — mondtam.

— Nem iszom.

— Nyilvánvalóan bulikra sem szoktál járni, máskülönben tudnád, hogy ez olyasmi, amit nem lehet az autóban ülve csinálni az utca túloldalán.

Doakes őrmester nem mondott semmit, de az ablaka felcsúszott, majd kinyílt az ajtaja, és ő kiszállt.

— Mit teszel, ha most idejön? — kérdezte.

— Bízom, hogy az elbűvölő modorom megment — válaszoltam. — És most gyere be, amíg vannak még eszméletüknél lévő emberek odabent.

Együtt sétáltunk át az utca túloldalára, nem éppen kézen fogva, de akkor is furcsának tűnt, a körülményeket tekintve. Amikor félúton jártunk, egy autó fordult be a sarkon, és jött felénk. El akartam futni, és bevetni magam a leander közé, és nagyon büszke voltam a jéghideg önuralmamra, hogy ehelyett egyszerűen csak rápillantottam a közeledő autóra. Lassan jött felénk, és Doakes őrmesterrel már az utca túloldalán jártunk, amikor odaért.

Doakes odafordult, hogy megnézze magának az autót, és én is így tettem. Öt csalódott tinédzserarc nézett vissza ránk. Az egyik a többiekhez fordult és mondott nekik valamit, mire azok elnevették magukat. Az autó továbbgurult.

— Inkább menjünk be — szólaltam meg. — Veszélyesnek tűntek.

Doakes nem válaszolt. Nézte, ahogy az autó elkanyarodik az utca végén, majd folytatta útját Vince bejárati ajtajához. Én követtem, és épp idejében utolértem ahhoz, hogy kinyithassam előtte az ajtót.

Csak pár percet töltöttem odakint, de az elesettek száma jelentősen megnőtt. A szökőkút mellől két zsaru már kiterült a padlón, az egyik South Beach-i menekült pedig egy Tupperware edénybe hányt éppen, amiben pár perccel korábban még gyümölcssaláta volt. A zene hangosabban dübörgött, mint valaha, és meghallottam, hogy Vince azt kiabálja a konyhában, „Banzai!”, amihez további hangok szedett-vedett kórusa is csatlakozott.

— Hagyj fel minden reménnyel — mondtam Doakes őrmesternek, ő pedig valami olyasmit mormogott az orra alatt, hogy „beteg faszok”. Megcsóválta a fejét, és belépett.

Doakes nem ivott, és nem is táncolt. Talált magának egy sarkot, ahol nem hevertek ájult testek, és csak ácsorgott ott, olyan benyomást keltve, mint egy akciós Kaszás egy egyetemi bulin. Azon töprengtem, segítsek-e neki, hogy ráérezzen a dolog ízére. Például odaküldhetném hozzá Camilla Figget, hogy csábítsa el.

Néztem, ahogy a derék őrmester a sarokban ácsorog és nézelődik, és azon töprengtem, vajon mi járhat a fejében. Gyönyörű metafora volt:

Doakes némán, magányosan egy sarokban, mialatt féktelenül tombol körülötte az emberi élet. Valószínűleg még az együttérzés kis patakja is felbugyogott volna bennem, ha képes lennék érzelmekre. Úgy tűnt, az egész dolog tökéletesen hidegen hagyja, még akkor sem látszott rajta semmi, amikor a South Beach-i banda meztelenül szaladt el előtte. A tekintete a legközelebbi monitorra vetődött, amin éppen valami állatokkal kapcsolatos meghökkentő és eredeti képek jelentek meg. Doakes érdeklődés és bármifajta érzelem nélkül figyelte; csak odapillantott, majd a pillantása továbbvándorolt a földön fekvő rendőrök felé, az asztal alatt kiterült Angelre, és Vince-re, aki éppen a vonatozók csapatát vezette ki a konyhából. Ezt követően a pillantása rajtam állapodott meg az asztal mögött, és rám is ugyanolyan kifejezéstelenül nézett. Átkelt a szobán, és megállt velem szemben.