Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

És mit csinálok, ha engem is elkap? Nem gondoltam úgy, hogy tehetséges lennék a jódlizó krumpli szerepében. Abban sem voltam biztos, hogy képes lennék megőrülni, mivel a legtöbb szaktekintély valószínűleg egyetértene abban, hogy már most őrült vagyok. Lehet, hogy mégis bekattannék, és kibugyborékolnék az agyamból egyenesen az örök sikoltások földjére? Vagy, mivel az vagyok, ami, tudatában lennék, mi történik velem? Velem, értékes önmagammal, egy asztalhoz szíjazva, amint szaktanácsot nyújtok a végtageltávolítás technikáját illetően? A válasz valószínűleg nagyon sokat elárult volna arról, mi is vagyok, de úgy döntöttem, annyira nem is akarom tudni. Maga a gondolat is elég volt ahhoz, hogy valódi érzelmek ébredjenek bennem, és nem olyasfajták, amiért hálás az ember.

Az éjszaka körbezárt, és nem jó értelemben. Dexter városi fiú, és világos fényekhez van szokva, amelyek sötét árnyakat generálnak. Minél tovább jutottam ezen az úton, annál sötétebbnek tűnt, és minél sötétebb lett, annál reménytelenebb öngyilkos vállalkozásnak tűnt az egész kis kirándulás. Ez a helyzet nyilvánvalóan egy osztagnyi tengerészgyalogos után kiáltott, nem pedig egy átlagos, gyilkos hajlamú törvényszéki laboráns után. Mégis, mit gondoltam, ki vagyok én? Sir Dexter, a Lovagias megmentő? Miben reménykedhettem, mit tehetnék? És ha már itt tartunk, mit tehetne bárki is, azonkívül, hogy imádkozik?

Természetesen én nem szoktam imádkozni. Mihez imádkozhatna olyasvalaki, mint én, és Az miért hallgatna meg? És ha találnék is Valamit, bármi is legyen Az, hogy várhatnám el, hogy ne nevessen ki, vagy ne szórjon rám villámokat? Nagyon megnyugtatónak találnám a tudatot, hogy bízhatok egy felsőbb erőben, de persze csak egy felsőbb erőt ismertem. És bár az erős volt, ügyes és okos, és nagyon jól értett a sötétben lopódzáshoz, tudna itt bármit is tenni a Sötét Utas?

A GPS szerint fél kilométerre voltam Doakes őrmestertől, vagy legalábbis a mobiljától, amikor odaértem egy kapuhoz. Egy olyasfajta széles alumíniumkapu volt, amivel a tejgazdaságokban tartják bent a teheneket. De ez nem tejgazdaság volt. Egy tábla volt a kapun, amin az állt:

BLALOCK ALIGÁTORFARM

A birtokháborítókat megesszük.

Ez nagyon megfelelő helynek tűnt egy aligátorfarm számára, ami nem jelenti azt, hogy olyan hely volt, ahol én lenni akartam volna. Restellem, de kénytelen vagyok bevallani, hogy bár egész életemben Miamiban éltem, nagyon keveset tudok az aligátorfarmokról. Az állatok vajon szabadon rohangálnak a vizes mezőkön, vagy van valamiféle karámjuk?

Ebben a pillanatban ez nagyon fontos kérdésnek tűnt. Látnak az aligátorok a sötétben? És általában milyen éhesek? Csupa helyénvaló és lényeges kérdés.

Lekapcsoltam a helyzetjelzőmet, megállítottam az autót, és kiszálltam. A hirtelen csendben hallottam a motor pattogását, a szúnyogok zümmögését, és a távolból valami zenét egy kis hangszóróból. Kubai zenének tűnt. Valószínűleg Tito Puente.

A doktor otthon volt.

Odamentem a kapuhoz. Az út a túloldalán egyenesen felszaladt egy régi fahídra, majd bele egy facsoportba. Az ágakon fény szűrődött át. Egy aligátort sem láttam a holdfényben andalogni.

Hát, Dexter, megérkeztünk. Mit szeretnél csinálni ma éjszaka? Ebben a pillanatban Rita kanapéja nem is tűnt olyan rossz helynek. Különösen ezzel az éjszakai vadonban történő ácsorgással összehasonlítva. A kapu túloldalán egy elmebeteg élve boncoló várt rám, kiéhezett hüllők hordái, és egy férfi, akit meg kell mentenem, annak ellenére, hogy ő meg akar engem ölni. Ebben a sarokban pedig itt áll a Hatalmas Dexter, sötét úszónadrágban.

Valóban úgy tűnik, mintha nagyon sokszor kérdezgetném ezt mostanában, de miért mindig én? Úgy értem, most tényleg. Én, amint bátran kockáztatom az életemet pont Doakes őrmester megmentéséért? Halló? Mi nem illik a képbe? Talán csak nem én?

De most már itt voltam, és akár végig is csinálhatnám. Átmásztam a kapun, és a fény felé indultam.

Apránként kezdtek visszatérni a rendes éjszakai zajok. Legalábbis feltételeztem, hogy ezek rendesnek számítanak itt, a vad őserdőben. Ízeltlábú barátaink csettintgettek és döngicséltek és zümmögtek, illetve felhangzott egy gyászos sikoly is, amiről nagyon reméltem, hogy valami bagoly adta ki magából; egy kis bagoly, ha kérhetném. Tőlem jobbra valami megzörgette a bozótot, majd teljesen elhallgatott. És nagy szerencsémre, ahelyett hogy idegessé váltam és megrettentem volna, mint egy emberi lény, éreztem, ahogy eluralkodik rajtam az éjszakai vadász üzemmód. A hangok elhalkultak körülöttem, a mozgás lelassult, és az összes érzékszervem érezhetően egy kicsit élesebbé vált. A sötétség kicsit világosabbra halványult; részletek körvonalazódtak ki körülöttem, és egy lassú, hideg, óvatos, néma kacagás kezdett nőni, épphogy csak a tudatom felszíne alatt. Szegény meg nem értett Dexter úgy érzi magát, mint a partra vetett hal? Akkor hadd üljön a kormányhoz az Utas. Ő tudja, mit kell tenni, és meg is fogja tenni.

És, végül is, miért ne? A kocsiút végén és a híd mögött Dr. Danco vár ránk. Mindig is szerettem volna találkozni vele, és most teljesül ez a vágyam. Harry áldását adná bármire, amit vele tennék. Még Doakesnak is be kell ismernie, hogy Dancóra nem vonatkoznak a játékszabályok — valószínűleg még köszönetet is mond nekem. Szédítő volt; ezúttal volt engedélyem. És ami még jobb, költőiség is volt a dologban. Doakes oly régóta tartja üvegbe zárva lelkem dzsinnjét. Olyan igazságosnak tűnne, ha Doakes megmentése miatt megint kiszabadulhatna. És természetesen ki fogom szabadítani, persze, minden bizonnyal. Utána…

De először.

Átmentem a fahídon. Félúton megnyikordult egy deszka, és én mozdulatlanná merevedtem. Az éjszaka neszei nem változtak, és messze a távolból hallottam, ahogy Tito Puente azt mondja, „Aááááá-JÚÚ!”, mielőtt folytatná a dalát. Továbbmentem.

A híd túloldalán az út parkolóvá szélesedett. Baloldalt egy drótkerítés volt, egyenesen előre pedig egy kicsi, földszintes épület, amelynek fény szűrődött ki az ablakából. Öreg volt és viharvert, és ráfért volna egy egészségügyi festés, de talán Dr. Danco mégsem olyan körültekintő a külsőségeket illetően, mint lennie kellene. Jobboldalt egy chickee kunyhó omladozott csendesen egy csatorna mellett, a pálmalevél tetejének darabjai úgy lógtak le róla, mint a régi, rongyos ruhák. Egy hidroplán volt a vízbe benyúló, rozzant dokkhoz kötve.

Becsusszantam egy fasor árnyékába, és éreztem, ahogy egy ragadozó jéghideg nyugalma veszi át az uralmat az érzékszerveim felett. Óvatosan elindultam a parkoló körül, balról kezdve, a drótkerítés mentén. Valami rám mordult és bevetette magát a vízbe, de a kerítés túloldalán volt, úgyhogy oda se figyelve továbbmentem. A Sötét Utas vezetett, ő pedig nem áll meg ilyesmi miatt. A kerítés egy derékszögben végződött, a háztól távol. Volt még egy utolsó nyílt terület, nem több tizenöt méternél, és egy utolsó facsoport. Odamentem a leghátsó fához, hogy megnézzem magamnak a házat, de amint megálltam, és megfogtam a törzset, valami lezuhant és csapkodni kezdett az ágak között a fejem felett, és egy rettenetesen hangos, kürtszószerű sikoltás hasított az éjszakába. Visszaugrottam, ahogy azaz akármi lezuhant a fák levelei között, egyenesen a földre.

Még mindig olyan hangokat adva, mint egy elmebeteg, túlméretezett trombita, a dolog az arcomba nézett. Nagy madár volt, nagyobb, mint egy pulyka, és a sziszegéséből és a tülköléséből egyértelműnek tűnt, hogy haragszik rám. Tett felém egy lépést, masszív farktollaival a földet seperve, és akkor rájöttem, hogy egy páva. Az állatok általában nem kedvelnek, de úgy tűnt, ez a példány extrém, erőszakos gyűlöletet táplál irántam a kebelében. Feltételezem, nem volt tudatában, hogy én sokkal nagyobb és jóval veszélyesebb vagyok, mint ő. Úgy tűnt, eltökélt szándéka, hogy vagy megegyen, vagy elüldözzön, és mivel számomra rendkívül fontos volt, hogy a rémítő macskazene minél hamarabb elhallgasson, megtettem neki azt a szívességet, hogy visszavonultam, és a kerítés mellett maradva visszarohantam a híd melletti árnyékokhoz. Amint biztonságban éreztem magam a sötétség tócsájában, megfordultam, hogy ránézzek a házra.