Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Szükségem van egy telefonra — mondta.

— Használhatod az enyémet, ha kifizeted a roamingdíjat — ajánlottam fel.

— Vonalas telefon kell — mondta. — Keressünk egy telefonfülkét.

— Nem követed az idők szavát — kritizáltam. — Nehéz lesz telefonfülkét találnunk. Már senki nem használja őket.

— Menjünk le ennél a kijáratnál — szólított fel, és bár ettől egy perccel sem kerültem közelebb a jól megérdemelt alvásomhoz, engedelmesen rákanyarodtam a lehajtóra. Egy mérföldön belül találtunk egy kis élelmiszerboltot, amelynek a falán még mindig ott volt egy nyilvános telefon. Segítettem Chutskynak odaugrálni a készülékhez, ő pedig nekitámaszkodott a műanyag esővédő tetejének, és felemelte a kagylót. Rám pillantott, és azt mondta, várjak egy kicsit távolabb, ami egy cseppet parancsolgatósnak tűnt olyasvalakitől, aki még járni sem tudott segítség nélkül, de visszamentem az autómhoz, és felültem a motorháztetőre, amíg Chutsky telefonált.

Egy ősöreg Buick állt be a mellettem lévő parkolóhelyre. Pár alacsony, sötét bőrű férfi szállt ki belőle piszkos ruhában, és a bolt felé indultak. Megbámulták Chutskyt a fél lábával és a kopaszra borotvált fejével, de túl udvariasak voltak ahhoz, hogy megjegyzést tegyenek. Bementek, az üvegajtó suhogott mögöttük, én pedig éreztem, ahogy maga alá gyűr ez a hosszú nap; elfáradtam, a nyakizmaim lemerevedtek, és nem sikerült megölnöm semmit. Nagyon nyűgös voltam, és csak haza akartam menni, hogy lefekhessek.

Azon töprengtem, hová vitte vajon Danco Doakest. Nem tűnt különösebben fontosnak a dolog, csak merengtem rajta egyet. De ahogy végiggondoltam, hogy valóban elrabolta, és hamarosan belekezd, hogy maradandó károkat okozzon az őrmesterben, rádöbbentem, hogy hosszú idő óta ez volt az első jó hír, amit kaptam, és éreztem, ahogy végigömlik bennem a melegség. Szabad voltam. Doakes eltűnt. Darabról darabra kiszáll az életemből, és felszabadít a Rita kanapéján töltött, kedvem ellen való rabszolgaságból. Megint lesz életem.

— Hé, haver — kiáltott oda Chutsky. Odaintett nekem a bal keze csonkjával, én pedig felálltam, és odasétáltam. — Megvagyok — közölte velem. — Induljunk.

— Hát persze — válaszoltam. — Hova megyünk?

Elnézett a távolba, és láttam, ahogy az állkapocsizmai megfeszülnek. A kis élelmiszerbolt parkolójának lámpái megvilágították az overallját, és fényük megcsillant a fején. Elképesztő, mennyire megváltozik egy arc, ha leborotválják róla a szemöldököt. Lesz benne valami rémisztő, mint egy alacsony költségvetésű sci-fi maszkjaiban, és ezért — bár Chutskynak keménynek és elszántnak kellett volna tűnnie —, ahogy a horizontot bámulta összeszorított szájjal, sokkal inkább úgy nézett ki, mintha a Flash Gordon-képregények Kegyetlen Mingjének vérfagyasztó parancsára várt volna. De csak annyit mondott:

— Vigyél vissza a szállodámba, haver. Dolgom van.

— Mit szólnál egy kórházhoz? — kérdeztem, arra gondolva, hogy csak nem lehet tőle elvárni, hogy vágjon egy husángot egy göcsörtös tiszafáról, és azzal bicegjen végig az úton. De megrázta a fejét.

— Rendben leszek — mondta. — Rendben leszek.

Sokatmondóan ránéztem a két fehér gézfoltra, ahol a keze és a lába volt korábban, és megemeltem a szemöldököm. Elvégre a sebei még mindig elég frissek voltak ahhoz, hogy be kelljen őket kötni, és Chutskynak legalább egy kicsit illett volna gyengélkednie.

Lenézett a két csonkjára, és valóban megingott egy kicsit, és némileg össze is ment.

— Rendben leszek — ismételte meg még egyszer utoljára, és kihúzta magát. — Induljunk — mondta. És annyira fáradtnak és szomorúnak tűnt, hogy nem volt szívem bármit is mondani azonkívül, hogy rendben.

A vállamra támaszkodva visszaugrált az autóm anyósüléséhez, és ahogy besegítettem, az öreg Buick utasai trappoltak ki a boltból sörökkel és rágcsálnivalóval a kezükben. A sofőr rám mosolygott, és odabiccentett. Én visszamosolyogtam, és becsuktam az ajtót. — Crocodilios — intettem Chutsky felé.

— Ah — válaszolta a sofőr. — Lo siento. — Beszállt a kocsija volánja mögé, én pedig körbesétáltam, hogy kövessem a példáját.

Chutskynak az út nagy része alatt nem volt mondanivalója. De közvetlenül azután, hogy felhajtottunk az I-95-ösre, elkezdett reszketni.

— A picsába — mondta. Ránéztem. — A gyógyszerek — magyarázta. — Kezd múlni a hatásuk. — Elkezdtek csattogni a fogai, mire összezárta a száját. A levegő sziszegve törtmagának utat az ajkai között, és láttam, hogy kopasz feje izzadni kezd.

— Szeretnéd átgondolni a kórházas ötletemet? — kérdeztem.

— Van valami piád? — váltott témát meglehetősen hirtelen.

— Szerintem van egy üveg víz a hátsó ülésen — válaszoltam segítőkészen.

— Pia — ismételte meg. — Vodka vagy whisky.

— Általában nem tartok ilyesmit az autóban — tájékoztattam.

— A picsába — mondta. — Csak vigyél el a szállodába.

Úgyhogy ezt tettem. Csak általa ismert okokból Chutsky a Mutinyben szállt meg Coconut Grove-ban. Ez volt az egyik első felhőkarcoló a környéken, és egykor modellek, rendezők, kábítószer-kereskedők és egyéb hírességek látogatták. Még mindig nagyon jól nézett ki, de ahogy az egykor rusztikus Grove-ot megtöltötték a luxustoronyházak, veszített egy kicsit az egyediségéből. Talán Chutsky ismerte fénykorában, és most szentimentális okokból választotta pont ezt. Egyszerűen muszáj volt feltételezni némi szentimentális hajlamot olyasvalaki esetében, aki kisujjgyűrűt viselt.

A Dixie autópályánál tértünk le az I-95-ösről, és a Unitynél balra fordultam, hogy végigguruljak a Bayshore-on. A Mutiny egy kicsit előrébb volt jobb felé, és a szálloda előtt megálltam.

— Kiszállok, te meg menj haza nyugodtan — mondta Chutsky.

Rámeredtem. Talán az a sok gyógyszer az agyára ment.

— Nem szeretnéd, hogy segítsek felmenni a szobádba? — kérdeztem.

— Rendben leszek — válaszolta. Talán ez volt az új mantrája, de nem úgy nézett ki, mint aki rendben lesz. Most már erősen izzadt, és elképzelni sem tudtam, hogyan jut majd fel a szobájába. De nem vagyok az a típus, aki ráerőszakolja a nem kívánt segítségét a másikra, úgyhogy egyszerűen csak annyit mondtam, rendben, és néztem, ahogy kinyitja az ajtót és kiszáll. Megkapaszkodott az autó tetejében, és bizonytalanul ácsorgott egy percig fél lábon, amíg a küldöncök főnöke meg nem látta ott imbolyogni. A srác rámeredt erre a narancs overallos, fénylő fejű jelenésre.

— Szia, Benny — köszöntötte Chutsky. — Segítenél, haver?

— Mr. Chutsky? — kérdezte kétkedve, majd ahogy észrevette a hiányzó testrészeket, leesett az álla. — Ó, uramisten — mondta. Háromszor összeütötte a kezét, mire kirohant egy kifutófiú.

Chutsky visszanézett rám.

— Rendben leszek — mondta.

És valóban, amikor az emberre nincs szükség, akkor nem tehet sokat, azonkívül, hogy elmegy, úgyhogy ezt tettem. Amikor utoljára láttam, Chutsky a kifutófiúk főnökére támaszkodott, miközben a másik alkalmazott egy tolókocsit gurított feléjük a hotelből.

Már majdnem éjfél volt, amikor végighajtottam a Main autópályán, és végre hazafelé vettem az irányt, ami hihetetlennek tűnt, tekintettel a nap eseményeire. Vince bulija mintha hetekkel azelőtt történt volna, pedig valószínűleg még ki sem húzta a konnektorból a bólés szökőkutat. A Sztriptíztáncosnők Megpróbáltatása és Chutsky Megmentése az Aligátorfarmról után igazán megérdemeltem, hogy végre nyugovóra térhessek, és bevallom, nem járt más a fejemben, mint hogy bemásszak az ágyamba és a fejemre húzzam a takarót.