Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

De az ördög természetesen nem alhat, én pedig semmi esetre nem vagyok angyal. Amint balra fordultam a Douglasen, megszólalt a mobiltelefonom. Nagyon kevés ember szokott telefonálni nekem, különösen ilyen későn. Rápillantottam a telefonra; természetesen Deborah volt az.

— Üdvözlet, drága húgom — vettem fel.

— Te seggfej, azt ígérted, felhívsz! — válaszolta.

— Úgy tűnt, késő van már ehhez — magyarázkodtam.

— Tényleg azt gondoltad, hogy tudok ALUDNI, baszd meg? — kiabálta elég hangosan ahhoz, hogy megfájdítsa a mellettem elhaladó autókban ülő emberek fejét. — Mi történt?

— Megmentettem Chutskyt — tájékoztattam. — De Dr. Danco elmenekült. Doakesszal.

— És hol van most?

— Nem tudom, Debs, egy hidroplánnal szökött meg, és…

— Kyle, te idióta. Hol van Kyle? Jól van?

— A Mutinynél raktam ki. És, ööö… Majdnem jól van — válaszoltam.

— Ez meg mi a faszt jelent?!? — üvöltötte, úgyhogy át kellett raknom a telefont a másik fülemre.

— Deborah, rendbe fog jönni. Egyszerűen csak… elveszítette a fél bal karját és a fél jobb lábát. És az összes haját — tettem hozzá. Deb pár másodpercig nem szólt egy szót sem.

— Hozzál nekem ide ruhát — mondta végül.

— Nagyon bizonytalanul érzi magát, Debs. Nem hinném, hogy…

— Ruhákat, Dexter. Most — mondta, majd lerakta a telefont.

Mint már említettem, az ördög nem alhat. Mélyet sóhajtottam a helyzet igazságtalansága miatt, de engedelmeskedtem. Mivel már úgyis majdnem odaértem a lakásomhoz, ahol Deborah otthagyta pár cuccát, berohantam, és bár megtorpantam az ágyamnál, hogy egy vágyakozó pillantást vessek rá, összeszedtem neki némi ruhát, és elindultam a kórházba.

Deborah az ágy szélén ült, türelmetlenül dobolva a lábával, amikor beléptem. A fásliból kinyúló fél kezével tartotta magán összezárva a kórházi hálóinget, a másik kezében pedig a fegyverét és a jelvényét szorongatta. Úgy nézett ki, mint a Bosszúállás Dühe egy baleset után.

— Jézus Máriám — mondta —, mi tartott ennyi ideig? Segíts felöltöznöm.

— Ledobta a hálóinget, és felállt.

Áthúztam a fején egy pólót, ügyetlenül a sínre igazgatva. Éppen hogy csak sikerül a felsőrészt ráadnom, amikor egy köpcös kis nő rontott be a szobába nővéregyenruhában.

— Mégis mit képzel, mit csinál? — kérdezte tekintélyes bahamai akcentussal.

— Elmegyek — válaszolta Deborah.

— Azonnal bújjon vissza az ágyába, vagy hívom az orvost — fenyegette a nővér.

— Hívja — válaszolta Deborah, immár fél lábon ugrálva próbálva felvenni a nadrágját.

— Szó sem lehet róla — mondta a nővér. — Menjen vissza az ágyba!

Deborah felemelte a jelvényét.

— Rendőrségi szükséghelyzetről van szó — jelentette ki. — Ha hátráltat, felhatalmazásom van rá, hogy letartóztassam az igazságszolgáltatás akadályoztatása miatt.

A nővér mondani akart valami nagyon szigorú dolgot, de kinyitotta a száját, ránézett a jelvényre, ránézett Deborahra, és meggondolta magát.

— Tájékoztatnom kell az orvost — közölte velünk.

— Tökmindegy — válaszolta Deborah. — Dexter, segíts begombolni a nadrágomat. — A nővér helytelenítően nézett még pár másodpercig, majd megfordult, és kivonult a folyosóra.

— Ne már, Debs — szólaltam meg. — Az igazságszolgáltatás akadályoztatása?

— Menjünk — válaszolta a húgom, és kimasírozott az ajtón. Én engedelmesen követtem.

Deborah felváltva volt ideges és dühös úton a Mutiny felé. Az egyik pillanatban az ajkát rágta, a másikban rám förmedt, hogy siessek már, majd, amikor már egészen közel jártunk a szállodához, hirtelen nagyon csendes lett. Végül kinézett az ablakán, és megkérdezte:

— Milyen most, Dex? Mennyire csúnya?

— Nagyon rosszul áll neki ez a frizura, Debs. Hülyén néz ki. De a többi… Úgy tűnik, el tudja rendezni magában. Csak azt nem akarja, hogy sajnáld.

Debs megint a száját rágva nézett rám.

— Ezt mondta — tájékoztattam. — Inkább visszament volna Washingtonba, mint hogy el kelljen viselnie a sajnálatodat.

— Nem akar teher lenni — mondta Deb. — Tudom, milyen. Muszáj megfizetnie mindenért. — Megint kinézett az ablakon. — Elképzelni sem tudom, milyen lehetett. Egy olyan férfinak, mint Kyle, kiszolgáltatottan feküdnie, mint egy… — Megcsóválta a fejét, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

Az igazat megvallva, én nagyon is el tudtam képzelni, milyen lehetett, és már elég sokszor meg is tettem. A legnagyobb gondom Deborah ezen új oldala volt. Sírt az anyja temetésén, majd az apjáén is, de — amennyire tudtam — azóta egyáltalán nem. És most itt gyakorlatilag eláztatta a kocsit azzal, amire nem tudtam másként gondolni, mint elvakult rajongásra egy szellemi képességeit tekintve némiképp fogyatékos illető iránt. És ami még rosszabb, most már ráadásul testi képességeit tekintve is fogyatékossá vált a pasas, ami azt jelenti, hogy egy értelmes embernek tovább kellene lépnie, és keresnie egy épkézláb valakit, akinek még mindig megvan az összes szükséges alkotóeleme. De Deborah, úgy tűnt, csak még inkább ragaszkodik Chutskyhoz, most, hogy végleg megrongálódott. Ez lenne a szerelem? Deborah, amint szerelmes? Nem tűnt lehetségesnek. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy elméletben képes rá, de… úgy értem, végül is a húgomról van szó.

Nem volt értelme ezen töprengeni. Én semmit nem tudok a szerelemről, és soha nem is fogok. Ez nem tűnt olyan rettenetes hiányosságnak számomra, bár megnehezítette, hogy megértsem a popzenét.

Mivel semmi egyebet nem tudtam volna hozzáfűzni, témát váltottam.

— Felhívjam Matthews kapitányt, hogy elmondjam Doakes eltűnését? — kérdeztem.

Deborah letörölte a könnycseppet az arcáról az ujja hegyével, és megrázta a fejét.

— Ezt döntse el Kyle — mondta.

— Igen, persze, de Deborah, tekintettel a körülményekre…

Ököllel a lábamra csapott, ami ugyanolyan értelmetlennek tűnt, mint amennyire fájdalmas volt.

— A fenébe is, Dexter, nem akarom elveszíteni!

Időről időre úgy érzem magam, mintha egy sztereó felvételnek csak az egyik csatornáját hallanám, és most is egy ilyen pillanatot éltem át. Fogalmam nem volt, miről… legyünk őszinték, arról sem volt fogalmam, miről kellene hogy fogalmam legyen. Ezt meg hogy értette? Mi köze volt ahhoz, amit én mondtam, és miért reagált ennyi indulattal? És miért gondolja olyan sok kövér nő, hogy jól áll neki a köldökig érő póló?

Feltételezem, a zavarodottságból valamennyi meglátszott az arcomon, mert Deborah ökle ellazult, és a húgom vett egy mély levegőt.

— Kyle-nak most összpontosítania kell, folytatnia a munkát. Arra van szükség, hogy ő irányíthassa a dolgokat, különben ez a dolog végez vele.

— És ezt te honnan tudod?

Megrázta a fejét.

— Mindig ő a legjobb abban, amit csinál. Ez az ő… ez ő maga. Ha elkezd azon gondolkozni, hogy mit tett vele Danco… — Beharapta a száját, és egy újabb könnycsepp gördült le az arcán. — Önmaga kell maradjon, Dexter. Vagy elveszítem.

— Hát jó — mondtam.

— Nem akarom elveszíteni, Dexter — mondta megint.

Most már egy másik ajtónálló volt szolgálatban a Mutinynél, de úgy tűnt, felismeri Deboraht, és egyszerűen csak biccentett, miközben kitárta előttünk az ajtót. Némán a lifthez sétáltunk, és felmentünk a tizenkettedik emeletre.