Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Elképzelhető, hogy a NAMBLA egy ritka spanyol név. Ugyanakkor ez a rövidítése az Észak-amerikai Férfi/Fiú Szerelmi Egyesületnek is, annak a meleg, befogadó csoportnak, amelyik a pedofiloknak segít a pozitív énkép fenntartásában azzal, hogy biztosítja őket, miszerint amit csinálnak, az teljesen természetes. Persze az is — csakúgy, mint a nemi erőszak vagy a kannibalizmus, de nézzünk már magunkba. Attól, hogy természetes, még nem feltétlenül helyes.

Magamhoz vettem a lemezt, lekapcsoltam a lámpát, és kióvakodtam az éjszakába.

Miután visszaértem a lakásomba, csak pár percbe telt, hogy felfedezzem, miszerint ez a lemez egy kereskedelmi prezentációs eszköz volt, amit tulajdonosa valószínűleg a NAMBLA összejöveteleire vitt magával, és ajánlott fel a válogatós szörnyetegek szűk csoportjának. A rajta szereplő képek „miniatűr” galériaelrendezésben voltak kiírva rá, majdnem úgy, mint azok a kis képkatalógusok, amelyeket a viktoriánus kor mocskos fantáziájú öregemberei szoktak lapozgatni. Minden kép szándékosan maszkolva volt, úgyhogy az ember látni nem láthatta, csak elképzelhette a részleteket.

És ó, igen; a képek egy része azoknak a profi módon körbevágott és szerkesztett változata volt, amelyeket MacGregor hajóján fedeztem fel. Úgyhogy bár a vörös cowboy-csizmát konkrétan nem találtam meg, elég bizonyítékra leltem ahhoz, hogy megfeleljek Harry törvényeinek. Reikera listám élére vándorolt. Daloló szívvel és mosolyra húzódó szájjal tértem nyugovóra, boldog ábrándozásba merülve arról, amit Reiker és én holnap fogunk csinálni.

Másnap, szombat reggel, egy kicsit későn keltem, és elmentem futni egyet a környéken. Egy zuhany és egy kiadós reggeli után elindultam megvásárolni a szükséges dolgokat — egy bontatlan tekercs szigetelőszalagot, egy borotvaéles kést, csupa alapvető használati tárgyat. És mivel a Sötét Utas megfeszült és nyújtózkodott, hogy teljesen felébredjen, megálltam egy steak-étteremnél egy késői ebédre. Egy félkilós New York-szeletet ettem, természetesen jól átsütve, cseppet sem véresen. Ezután még egyszer elautókáztam Reiker háza előtt, hogy napfénynél is megnézhessem a helyet. Maga Reiker a pázsitot nyírta. Lelassítottam, hogy megnézzem magamnak; és lám, egy régi edzőcipőt viselt, nem pedig vörös cowboy-csizmát. Nem viselt inget, és azonfelül, hogy cingár volt, ráadásul petyhüdt és sápadt is. Nem baj: nagyon hamar kap majd egy kis színt a segítségemmel.

Nagyon kielégítő és produktív napom volt, egy igazi Előző Nap. Éppen csendben hátradőltem erényes gondolatokba merülve a lakásomban, amikor megszólalt a telefon.

— Jó napot — vettem fel.

— Ide tudnál jönni? — kérdezte Deborah. — Van némi befejeznivalónk.

— Mire gondolsz?

— Ne legyél már bunkó — válaszolta. — Gyere ide. — És ezzel lerakta.

Ez több volt, mint idegesítő. Először is, nem emlékeztem semmiféle befejeznivalóra, másodszor is, nem voltam tudatában, hogy bunkó lennék — szörnyeteg, az természetesen vagyok, de általánosságban egy nagyon kedves, jó modorú szörnyeteg. És erre jött még az a mód, ahogy lerakta a telefont, mintha biztosra venné, hogy reszketve engedelmeskedem. Volt képe hozzá. Akár a húgom, akár nem, bármilyen erősek is az ütései, én senkitől nem reszketek.

De természetesen engedelmeskedtem. A rövid kis út a Mutinyhez tovább tartott a szokásosnál, szombat délután lévén, amikor a Grove utcái megtelnek céltalanul bóklászó emberekkel. Lassan végiggurultam a tömegen, azt kívánva, hogy bárcsak tövig nyomhatnám a gázt és beleronthatnék az andalgók csoportjába. Deborah elvette a jókedvemet.

Az sem segített, hogy amikor bekopogtam apartmanjuk ajtaján a Mutinyben, Deborah a szolgálatban-vagyok-krízishelyzetben arckifejezésével nyitott ajtót, azzal, amitől leginkább egy rosszindulatú halra emlékeztetett.

— Gyere be — szólított fel.

— Igenis, gazdám — válaszoltam.

Chutsky a kanapén üldögélt. Még mindig nem nézett ki brit gyarmatosítónak — talán a hiányzó szemöldökei miatt —, de most legalább olyannak tűnt, mint aki eldöntötte, hogy élni akar, úgyhogy Deborah újjáépítési tervei valószínűleg jól haladtak. Egy fémmankó volt a falnak támasztva mellette, és kávét iszogatott. Egy tálca teasütemény volt az asztalon.

— Hé, haver — kiáltott felém a csonkjával integetve. — Fogj egy széket.

Magamhoz vettem egy brit gyarmati stílusú széket és pár teasüteményt, majd leültem. Chutsky úgy nézett ki, mint aki tiltakozni akar, de most komolyan, ez volt a legkevesebb, amit tehettek értem. Végül is átverekedtem magam a húsevő aligátorok és egy támadó kedvű páva között, hogy megmentsem, most pedig feláldozom a szombatomat egy ki tudja mennyire rettenetes szívesség kedvéért. Egy egész tortát érdemeltem volna.

— Hát jó — mondta Chutsky. — Ki kell találnunk, hol rejtőzhet Henker, méghozzá gyorsan.

— Kicsoda? — kérdeztem vissza. — Úgy érted, Dr. Danco?

— Ez a neve, igen. Henker — válaszolta. — Martin Henker.

— És meg akarjuk őt találni? — hitetlenkedtem, miközben elöntött a baljóslatú félelem. Úgy értem, miért néztek mindketten rám, és kit értettek a többes szám alatt?

Chutsky felhorkantott, mintha azt hinné, viccelek, és értette volna a poént.

— Igen, pontosan — válaszolta. — Szóval, mit gondolsz, haver, hol lehet?

— Ami azt illeti, nem állt szándékomban ezen gondolkozni — jelentettem ki.

— Dexter — szólt rám Deborah figyelmeztető hangsúllyal.

Chutsky összevonta a szemöldökét. Ez nagyon furcsára sikeredett, mivel nem volt szemöldöke.

— Hogy érted? — kérdezte.

— Úgy értem, nem látom okát, hogy ennek miért kellene az én gondomnak lennie. Nem értem, miért nekem, vagy akár nekünk kellene megtalálnunk őt. Megkapta, amit akart — nem lehet, hogy egyszerűen csak befejezi, és hazamegy?

— Viccel? — nézett Chutsky Deborahra, és ha lett volna szemöldöke, akkor biztos felvonta volna.

— Nem kedveli Doakest — magyarázta Deborah.

— Jó, azt értem, de Doakes azért mégiscsak a ti csapatotokba tartozik — mondta nekem Chutsky.

— Az enyémbe biztosan nem — tiltakoztam.

Chutsky megcsóválta a fejét.

— Jó, ez a te bajod — mondta. — De akkor is meg kell találnunk ezt a fickót. Van az egész dolognak egy politikai vetülete is, ami összeomlik, ha nem varrjuk be a pasast.

— Értem — válaszoltam. — De ez miért az én bajom? — És ez nagyon is logikus kérdésnek tűnt számomra, bár a reakciójából ítélve azt gondolhatta volna az ember, hogy bombát akarok dobni egy általános iskolára.

— Jézusom — mondta, és megjátszott tisztelettel megcsóválta a fejét. — Hát te aztán nem vagy semmi, barátom.

— Dexter — szólalt meg Deborah. — Nézz ránk.

Rájuk néztem, a bepólyált Debre és Chutskyra az ikercsonkjaival. Őszintén megvallva, nem tűntek túl harcra késznek.

— Szükségünk van a segítségedre — mondta Deb.

— De hugi, most komolyan.

— Kérlek, Dexter — ostromolt, tudván, hogy nagyon nehezemre esik nemet mondani, amikor ezt a szót használja.

— Debs, ne már — tiltakoztam. — Nektek egy akcióhősre van szükségetek, olyasvalakire, aki berúgja az ajtót, és két kézzel tüzelve ront be rajta. Én csak egy kedves kis laborpatkány vagyok.

Deborah átkelt a szobán, és előttem állt meg pár centivel.

— Tudom, mi vagy, Dexter — mondta lágyan. — Emlékszel? És tudom, hogy meg tudod csinálni. — A vállamra tette a kezét, és még inkább lehalkította a hangját, már-már suttogott. — Kyle-nak szüksége van erre, Dex. El kell kapnia Dancót. Vagy soha többé nem fogja férfinak érezni magát. Ez fontos nekem. Dexter, kérlek.