Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Persze először bizonyítékot kell találnom, de valamiért meg voltam győződve arról, hogy ez nem okoz majd gondot. Végül is volt rá egy egész napom, és amikor a Sötét Utas és én összedolgozunk, valahogy mindig minden a helyére kerül.

Ezen sötét gyönyörökkel kapcsolatos gondolatokkal eltelve hajtottam haza a kényelmes lakásomba, és másztam be az ágyamba, hogy az igazak mély és álmatlan álmát aludjam.

Másnap reggel továbbra is folytatódott sértően vidám hangulatom. Amikor útközben megálltam fánkért, engedelmeskedtem a hirtelen támadt késztetésnek, és vettem egy egész tucattal, beleértve néhány vaníliakrémmel töltött példányt is, a tetején csokoládémázzal, és ezt az extravagáns gesztust a végre felérjük Vince a helyén értékelte.

— Te jó ég — mondta. — Ügyes voltál, ó, Nagy Vadász.

— Az erdő istenei ránk mosolyogtak — válaszoltam. — Vaníliakrémeset vagy málnalekvárosat?

— Természetesen vaníliakrémeset — vágta rá.

A nap gyorsan elszaladt, csak egy utunk volt egy gyilkossági helyszínre, egy kerti szerszámokkal elkövetett rutindaraboláshoz. Egyértelműen amatőr munka volt; az az idióta egy elektromos sövényvágóval próbálkozott, de csak nekem okozott némi pluszmunkát, mielőtt az ágfűrész segítségével végzett volna a feleségével. Igazán mocskos munka volt, és megérdemelte, hogy elkapják a repülőtéren. Egy jól elvégzett darabolás legfőbb jellemzője, hogy rendes, legalábbis én mindig ezt mondom. Semmi vértócsa, meg rászáradt hús a falakon. Ez az igényesség teljes hiányára utal.

Épp időben végeztem a helyszínen ahhoz, hogy visszamehessek a törvényszéki laboratóriumba, a kis kuckómba, és ott hagyhassam a jegyzeteimet az asztalon. Hétfőn majd legépelem őket, és befejezem a jelentésemet, sietségre semmi ok. Sem a gyilkos, sem az áldozat nem fog elszaladni.

Úgyhogy már kint is voltam az ajtón, egyenesen a parkolóba mentem, majd beültem az autómba, és szabadon nekivághattam a vidéknek. Senki nem fog követni, vagy kényszeríteni, hogy olyan dolgokat tegyek, amelyek alól legszívesebben kibújnék. Senki nem világítja meg nem kívánt fénnyel Dexter árnyékát. Megint önmagam lehetek, Láncait Vesztett Dexter, és ez a gondolat sokkal részegítőbb volt, mint Rita söre és együttérzése. Túl régen nem éreztem már így magam, és megígértem magamnak, hogy soha többé nem veszem természetes adottságnak a dolgot.

Egy autó lángolt a Douglas és a Grand sarkán, és egy kicsi, de elhivatott tömeg gyűlt össze körülötte, hogy nézze. Osztottam lelkesedésüket, miközben végigaraszoltam a dugóban, amelyeket a szirénázó autók okoztak, majd hazafelé vettem az irányt.

Otthon rendeltem pizzát, és írtam pár jegyzetet Reikerrel kapcsolatban; hol keressek bizonyítékot, mi lenne nekem elég — egy pár vörös cowboy-csizma mindenesetre jó kiindulási alap lenne. Majdnem biztos voltam benne, hogy ő az; a pedofil ragadozók általában megtalálják a módját, hogy a munkájukba is örömet vegyítsenek, és a gyermekfotózás ennek tökéletes példája volt. De a „majdnem biztos” az nem elég. Úgyhogy egy rendezett kis fájlba gyűjtöttem a gondolataimat — természetesen semmi terhelőt, és a fellépés előtt úgyis gondosan megsemmisítem majd. Hétfőre nyoma sem lesz annak, amit tettem, leszámítva egy új üveglapot a polcon lévő dobozban. Egy boldog órát töltöttem tervezgetéssel és egy nagy szardellás pizza elfogyasztásával, majd, ahogy a majdnem teli Hold suttogni kezdett nekem az ablakon keresztül, nyugtalanná váltam. Éreztem, hogy végigsimítanak rajtam a holdfény jeges ujjai, a gerincemet csiklandozzák, arra biztatnak, hogy menjek ki az éjszakába és nyújtóztassam ki ragadozóizmaimat, amelyek túl régóta nem alszanak már.

És miért is ne? Csak nem lehet abból baj, ha kislisszolok a kacagó éjszakába, és lopok egy pillantást vagy kettőt. Lopakodni, láthatatlanul megfigyelni, végigmenni Reiker lábnyomán és beleszagolni a szélbe — mindez éppolyan ártatlan, mint amennyire kellemes. Dexter, a Sötét Cserkész Résen Kell Hogy Legyen. Egyébként is, péntek este volt. Reiker valószínűleg elhagyja otthonát valamilyen társasági esemény kedvéért — ellátogat például egy játékboltba. Ha elmegy, én belopakodhatok hozzá körülnézni.

Úgyhogy felvettem a leghitelesebb éjszakai orvvadászöltözékemet, és végigmentem a rövid kis útszakaszon a lakásomtól fel a Main autópályára, majd a Grove-on át a Tigertail sugárútra, és le egészen Reiker szerény otthonáig. Ez egy kis betonházakkal teli környék volt, és az ő háza nem különbözött a többitől, épp csak egy kis kocsibeálló választotta el az úttól. Ott parkolt az autója, egy kis vörös Kia, amitől elöntött a remény kicsiny hulláma. Vörös, mint a csizmája; ez volt a színe, ez jelzi, hogy jó nyomon járok.

Kétszer elhajtottam a ház előtt. Amikor másodszorra jártam arra, az autója belső világítása égett, és éppen időben értem oda, hogy egy pillanatra megnézhessem magamnak az arcát, ahogy beült a volán mögé. Nem az az arc volt, ami lenyűgözné az embert; vékony volt, gyakorlatilag álltalan, és részben láthatatlan a hosszú fürtök és a széles keretű szemüveg mögött.

Nem láttam, mi van a lábán, de amennyire meg tudtam figyelni, akár cowboy-csizmát is viselhet, hogy magasabbnak tűnjön. Beszállt a kocsijába és magára csukta az ajtót, én pedig mentem még egy kört a ház körül.

Mire visszaértem, az autó már eltűnt. Néhány sarokkal odébb parkoltam le, egy kis mellékutcában, és visszamentem, séta közben lassan magamra öltve éjszakai bőrömet. A szomszéd összes lámpája le volt kapcsolva, úgyhogy a kertjén keresztül rövidítettem le az utamat. Egy kis vendégház volt Reiker lakhelye mögött, és a Sötét Utas azt suttogta a fülembe, stúdió. Valóban tökéletes hely volt egy fényképész felszerelései számára, és a stúdiók pont azok a helyek, ahol az ember a legnagyobb eséllyel talál inkrimináló fényképeket. Mivel az Utas ritkán téved, ha ilyesmiről van szó, feltörtem a zárat és bementem.

Az ablakok belülről mind be voltak deszkázva, de a bejárat alatt beszűrődő fényben láttam a sötétszoba felszerelésének körvonalait. Az Utasnak igaza volt. Becsuktam az ajtót, és felkapcsoltam a lámpát. Homályos vörös fény öntötte el a szobát, épp csak hogy látni lehetett mellette. Ott voltak a szokásos tálcák és vegyszeres üvegek egy kis mosogató mellett, attól balra pedig egy nagyon nett kis számítógépes munkaállomás digitális eszközökkel. Egy négyajtós iratszekrény állt a távolabbi fal mellett, és úgy döntöttem, azzal kezdem.

Miután tíz percen keresztül lapozgattam a képek és a negatívok között, a legkompromittálóbb dolog, amit találtam, pár tucat kép volt meztelen kisbabákról egy fehér szőnyegen, olyan fotók, amelyeket még azok is legfeljebb „aranyos”-nak tituláltak volna, akik szerint Pat Robertson túlságosan is liberális. Nem találtam eldugott rekeszeket az iratszekrényben, és egyéb nyilvánvaló helyeket sem, ahova képeket lehetett volna rejteni.

Nem volt sok időm; azt is elképzelhetőnek találtam, hogy Reiker egyszerűen csak a boltba ment egy doboz tejért. Bármelyik pillanatban visszaérhet, és úgy dönthet, hogy végignézi a fényképeit, és ábrándozásba merül a tucatnyi drága kis tündérkéről készített fotó felett. Odamentem a számítógéphez.

A monitor mellett egy magas CD-polc volt, úgyhogy egyenként végig-mentem a lemezeken. Pár darab szoftver- és GREENFIELD vagy LOPEZ feliratú lemez után megtaláltam. Konkrétan egy élénk rózsaszínű tokot találtam, amire gyöngybetűkkel az volt írva, NAMBLA 9/04.