Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Egész életemben Coconut Grove-ban éltem, úgyhogy jól tudtam az ömlengő újságcikkekből, hogy Chutsky szobáját brit gyarmati stílusban rendezték be. Soha nem értettem, miért, de a szálloda úgy döntött, hogy a brit gyarmati stílus a legmegfelelőbb eszköz, amivel Coconut Grove hangulatát tolmácsolhatja, noha tudomásom szerint soha nem voltunk brit gyarmat. Úgyhogy az egész szálloda brit gyarmati stílusban volt berendezve. Azt viszont nehezen tudnám elhinni, hogy akár a belsőépítész, akár bármelyik brit gyarmatosító álmodott volna valaha is olyasmit, mint a franciaágyán kiterült Chutsky a tetőapartmanban, ahova Deborah vezetett.

A haja nem nőtt vissza az elmúlt egy órában, de legalább levette a narancssárga overallt, és felvett egy fehér frottírköpenyt, most pedig ott feküdt az ágy közepén leborotválva, reszketve, és erősen izzadva, maga mellett egy félig telt Skyy vodkásüveggel. Deborah le sem lassított az ajtóban. Egyenesen az ágyhoz sietett, és leült mellé, egyetlen kezét a kezébe fogva. Szerelem a romok között.

— Debbie? — kérdezte Kyle reszkető öregember hangon.

— Most már itt vagyok — válaszolta a húgom. — Menj aludni.

— Azt hiszem, nem vagyok olyan jól, mint gondoltam.

— Aludj — mondta Deb a kezét fogva, és elhelyezkedve mellette, így hagytam őket ott.

Másnap sokáig aludtam. Végül is megérdemeltem, nem? És bár tízkor érkeztem meg a munkahelyemre, már jóval azelőtt ott voltam, hogy Vince, Camilla vagy Angel-nem-rokon megjött volna, akik láthatóan mind valami halálos betegségben szenvedtek. Egy órával és negyvenöt perccel később befutott végre Vince, zölden és nagyon öregen.

— Vince! — köszöntöttem lelkes vidámsággal, ő meg fintorgott egyet, és csukott szemmel a falnak dőlt. — Meg akarom köszönni neked ezt az eposzi bulit.

— Köszönd meg halkan — nyögte.

— Köszönöm — suttogtam.

— Szívesen — suttogta vissza, majd lassan elvánszorgott a kis irodájába.

Szokatlanul csendes nap volt, ami alatt azt értem, hogy az új ügyek hiányán felül a laboratórium környéke olyan néma volt, mint egy sírbolt, és csak időnként suhant át rajta egy-egy zöld szellem, hangtalan szenvedéssel az arcán. Szerencsére munkánk is nagyon kevés volt. Öt órára sikerült utolérnem magam a papírmunkát illetően, és sorba rendeztem a ceruzáimat is. Rita ebédidőben telefonált, hogy meghívjon vacsorára. Azt hiszem, csak meg akart győződni arról, hogy nem rabolt-e el egy sztriptíztáncosnő, úgyhogy beleegyeztem, hogy munka után átmegyek. Debs nem hívott, de nem is volt rá szükség. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy ott van Chutskyval a férfi lakosztályában. De egy kicsit aggódtam, mivel Dr. Danco tudta, hol találja meg őket, és esetleg eljöhet megkeresni a befejezetlen munkáját. Másrészről viszont ott volt neki Doakes őrmester, akivel játszhat, benne pedig sok munkája és nagy öröme telhet még jó néhány napig.

Ezzel együtt, csak a biztonság kedvéért felhívtam Deborah mobilszámát. A negyedik csengetés után felvette.

— Mi van? — kérdezte.

— Ugye emlékszel, hogy Dr. Dancónak nem jelentett nehézséget bejutnia oda az első alkalommal? — kérdeztem.

— Én nem voltam itt az első alkalommal — válaszolta. És olyan harciasan csengett a hangja, hogy nagyon reménykedtem benne, hogy nem lövi le véletlenül a személyzet egyik tagját.

— Hát jó — válaszoltam. — De tartsd nyitva a szemed.

— Ne aggódj — mondta. Hallottam, hogy Chutsky valami csípőset dörmög a háttérben, mire Deborah hozzátette: — Mennem kell. Majd hívlak. — Ezzel lerakta.

Az esti csúcsforgalom teljes lendületben volt, amikor elindultam délre, Rita háza felé, és azon kaptam magam, hogy vidáman dudorászom, amikor egy furgon volánjánál ülő vörös képű férfi felemelte felém a középsőujját. És nem csak a hovatartozás mindennapos élményéről volt szó a miami forgalom gyilkos tömegében; úgy éreztem, nagy teher került le a vállamról. És persze így is volt. Elmehetek Ritához, és nem lesz ott a bordó Taurus a túloldalon. Ragaszkodó árnyékom nélkül mehetek vissza a lakásomba. És ami még fontosabb, elvihetem a Sötét Utast egy körre, és egy, már nagyon várt kis időre végre kettesben maradhatunk. Doakes őrmester eltűnt, kilépett az életemből, és — feltételezhetően hamar — a saját életéből is ki fog.

Szédülten vidám hangulatban gurultam le a Dél-Dixie-n, és kanyarodtam el Rita háza felé. Szabad vagyok — és kötelezettségektől is mentes, mivel nem hihettem mást, minthogy Chutsky és Deborah egy darabig nem fognak ugrálni, amíg a férfi fel nem gyógyul. Ami pedig Dr. Dancót illeti… igaz, hogy támadt bennem egy kis kíváncsiság és vágy, hogy találkozhassam vele, és még most is szívesen áldoznék pár percet a zsúfolt szabadidős programjaimból arra, hogy jobban megismerhessük egymást. De meglehetősen biztos voltam abban, hogy Chutsky titokzatos washingtoni ügynöksége küld majd egy újabb embert, hogy elintézze, és az illető valószínűleg nem szeretné, hogy ott nyüzsögjek körülötte és a tanácsokat osztogassak. Mivelhogy ez kiesett, és Doakes sem volt már a képben, visszatértem az „A” tervhez, hogy hozzásegítsem Reikert a korai nyugdíjazáshoz. Akárki gondja is lesz mostantól Dr. Danco, biztos, hogy nem Dologtalan Dexteré.

Olyan boldog voltam, hogy megcsókoltam Ritát, amikor ajtót nyitott, pedig senki nem figyelt bennünket. És vacsora után, miközben Rita mosogatott, megint kimentem a hátsó kertbe, hogy ipiapacsozzak a környékbeli gyerekekkel. Ezúttal viszont volt egy különleges mellékzöngéje is a játéknak Codyval és Astorral, kis titkunk hozzáadott egy újfajta zamatot. Már-már szórakoztató volt nézni, hogy kergetik a többi gyereket az én kis vadászni tanuló ragadozóim.

Félórányi ugrándozás és kergetőzés után viszont nyilvánvalóvá vált, hogy túlerőbe került velünk szemben egy másik ragadozófaj — a szúnyogok, többmilliónyi visszataszító kis vámpír, mind farkaséhesen. Úgyhogy a vérveszteségtől elgyengülve Cody, Astor és én visszacammogtunk a házba, és összegyűltünk az asztal körül egy kis akasztófázásra.

— Én leszek az első — jelentette be Astor. — Úgyis én jövök.

— Nem, én — ráncolta a homlokát Cody.

— Szó sincs róla. Egyébként is, gondoltam — válaszolta a nővére. — Öt betű.

— „C” — mondta Cody.

— Nem! Fej! Hahh! — üvöltött fel Astor győzelemittasan, és megrajzolta a kis kerek fejet.

— Először a magánhangzókat kell végigkérdezni — segítettem Codynak.

— Mit? — kérdezte halkan.

— A, E, I, O, U, és néha az Y — sorolta fel neki Astor. — Ezt mindenki tudja.

— Van benne „E”? — kérdeztem, és ez kivett némi szelet a vitorlájából.

— Igen — válaszolta Astor duzzogva, és felírta az E betűt a középső üres vonalra.

— Hahh — mondta Cody.

Majdnem egy órán keresztül játszottunk, amíg el nem jött a villanyoltás ideje. Varázsos estém idejekorán befejeződött, és megint a kanapén találtam magam Ritával. De most, hogy megszabadultam a kutató tekintetektől, könnyű volt lerázni magamról a csápjait és hazaindulni, a saját kis ágyamba, azzal a jólfésült indokkal, hogy túl sokáig buliztunk Vince-nél, holnap pedig kemény munka vár rám. És ezzel kint is voltam, egyedül az éjszakában, csak a visszhangom, az árnyékom és én. Még két éjszaka volt a teliholdig, és gondoskodom róla, hogy ez megérje a várakozást. Ezt a teliholdat nem a Miller Világossal fogom tölteni, hanem a Reiker Fényképész céggel. Két nap múlva szabadon engedem végre az Utast, felöltöm a valódi énemet, Drága Daliás Dexter izzadságfoltos jelmezét pedig a szemétdombra dobom.