Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

A szervizút itt keskeny volt, jobb oldalán egy házsorral, bal oldalán pedig egy magas sárga betontöltéssel, amelyen az I-95 futott. Követtük őket pár saroknyit, egyre nagyobb sebességgel. Egy kézen fogva sétáló idős kicsi pár megállt a járdán, hogy megnézzék maguknak a mellettük elsüvítő furcsa kis felvonulásunkat. Talán csak én képzeltem oda, de úgy tűnt, mintha meglebbentené őket Oscar autójának és a furgonnak a szele.

Sikerült egy kicsit csökkentenünk a köztünk lévő távolságot, és a fehér furgon is ráközelített a terepjáróra. De Oscar egyre gyorsabban hajtott; átment egy STOP táblán, mi pedig kénytelenek voltunk a teherautót kerülgetni, ami körbepördült, hogy elkerülje a terepjárót és a furgont. A teherautó leírt egy esetlen kört, majd belecsapódott egy tűzcsapba. De Debs csak összeszorította a fogát, és csikorogva kikerülte a teherautót, majd folytatta útját a kereszteződésben, figyelmen kívül hagyva a dudaszót és a tűzcsapból kilövellő szökőkutat, így a következő sarkon utol is érte a többieket.

Pár utcával Oscar előtt megláttam egy nagy kereszteződés közlekedési lámpáit. Még ilyen messziről is ki tudtam venni a folyamatos kocsisort, ami a keresztúton haladt át. Persze senki nem él örökké, de ha lett volna beleszólásom, egyáltalán nem ilyen halálnemet választottam volna. A tévézés Ritával hirtelen sokkal vonzóbb színben tűnt fel. Azon gondolkoztam, hogy szólíthatnám fel Deboraht udvariasan, ugyanakkor kellő meggyőző erővel arra, hogy álljon meg már egy kicsit megszagolni a rózsákat, de éppen amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, úgy tűnt, elmém erőteljes gépezete teljesen leállt, és még mielőtt újból be tudtam volna indítani, Oscar odaért a kereszteződéshez.

Valószínű, hogy Oscar járt templomban a héten, mert amint beleszáguldott a kereszteződésbe, a lámpa zöldre váltott. A fehér furgon a sarkában maradt, bár beletaposott a fékbe, hogy kikerüljön egy kis kék autót, ami megpróbált még átcsusszanni a sárgán, utána pedig mi következtünk, és a mi lámpánk már egyértelműen zöld volt. Kikerültük a furgont, és majdnem sikerült átérnünk a túloldalra — de végül is Miamiban voltunk, és egy betonkeverő szaladt bele a pirosba a kék autó mögött, közvetlenül előttünk. Nyeltem egy nagyot, ahogy Deborah a fékre állt, és kikerülte a betonkeverőt. Nagyot ugrottunk a járdaszegélyen, a két első kerék fel is szaladt a járdára egy pillanatra, mielőtt visszatértek volna az útra.

— Gyönyörű — mondtam, miközben Deborah ismét a gázra lépett. És biztos vagyok benne, hogy szakított volna időt arra, hogy megköszönje a dicséretet, ha a fehér furgon nem ezt a pillanatot választotta volna arra, hogy kihasználva átmeneti sebességcsökkenésünket, belénk rohanjon. Az autónk hátulja balra kifarolt, de Deborah úrrá lett a helyzeten.

A furgon ismét belénk jött, ezúttal erősebben, közvetlenül az ajtóm mögött, ami, miközben beljebb lódultam, ki is nyílt. Az autónk megbillent, és Deborah a fékre lépett — talán nem ez volt a legjobb stratégia, mert a furgon ezzel egy időben felgyorsult, és ezúttal olyan erősen neki ütközött az ajtómnak, hogy az leszakadt és — a hátsó kerék mellett enyhén behorpasztva a furgont — szikrázva odébb gurult, mint egy deformált kerék.

Láttam, hogy a furgon egyensúlyát veszti, és meghallottam a defektes kerék jellegzetes kattogását. Ezt követően a fehér fal ismét belénk csapódott. A mi autónk vadul megugrott, balra tántorodott, átugratott a járdaszegélyen, és belecsapódott a drótkerítésbe, ami a szervizutat választotta el az I-95-ösről levezető lehajtótól. Úgy csúszkáltunk körbe-körbe, mintha vajból lennének a kerekeink. Deborah vicsorogva küzdött a kormánnyal, és majdnem sikerült is épségben eljutnunk a lehajtó túlsó oldaláig. De én persze nem voltam templomban a héten, és ahogy a két első kerekünk nekiütközött a lehajtó túlsó szegélyének, egy nagyvárosi terepjáró szaladt bele a hátsó lökhárítónkba. Kiperdültünk a többszintű kereszteződés melletti kis füves területre, ami egy nagy tavat vett körül. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a gondosan nyírt gyep helyet cserélne az éggel. A következő pillanatban az autó megrándult, és az utasoldalon lévő légzsák az arcomba robbant. Úgy éreztem magam, mintha Mike Tysonnal párnacsatáznék; és még akkor sem tértem magamhoz a megrökönyödésből, amikor a kocsi a tetejére billent, beleesett a tóba, és elkezdett megtelni vízzel.

Szerénységem nem akadályoz abban, hogy tudatában legyek erényeimnek. Például örömmel elismerem, hogy az átlagosnál jobb teljesítményt nyújtok a szellemes megjegyzések terén, és ahhoz is van tehetségem, hogy megkedveltessem magam az emberekkel. De hogy igazságos legyek magammal, a hibáimat is mindig kész vagyok elismerni. Egy gyors introspekció következtében például kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy soha nem voltam különösebben jó a víz alatti légzésben. Ahogy szédelegve lógtam ott a biztonsági övön, és néztem, ahogy beömlik és a fejem körül örvényleni kezd a víz, ez hirtelen egyre nagyobb jellemhibának kezdett tűnni.

Az utolsó képem Deborahról, mielőtt a víz ellepte volna a fejét, nem volt túl bátorító. Mozdulatlanul, csukott szemmel és nyitott szájjal lógott a biztonsági övről, pont ellenkezőleg, mint általában. Ez valószínűleg nem volt jó jel. Aztán a víz elérte a szememet, és már semmit nem láttam.

Szeretném azt hinni, hogy jól reagálok a váratlan vészhelyzetekben, úgyhogy meglehetősen biztos vagyok, hogy a szokatlan apátiámat a sok rázkódásnak és az arcomba csapódó légzsáknak tudhatom be. Mindenesetre meglehetősen hosszúnak tűnő ideig ott lógtam fejjel lefelé a vízben, és bár restellem beismerni, de ezalatt leginkább saját magam gyászolásával voltam elfoglalva. Szegény eltávozott Dexterünk, olyan sok volt még előtte, annyi sötét utazótárs, akit feldarabolhatott volna, és oly tragikusan távozott közülünk virágzó ifjúságában. Íme, a Sötét Utas, én jól ismertem őt. És a szegény fiú ráadásul pont most készült megházasodni. Milyen végtelenül szomorú — elképzeltem Ritát, amint talpig fehérben zokog az oltárnál, két kisgyermeke a lábánál sírdogál. Édes kis Astor a copfos fejével, világoszöld, könnyek áztatta koszorúslányruhában. És a csendes kis Cody az apró szmokingjában, ahogy a templom végében bámul és vár, az utolsó kirándulásunkra gondolva, és arra, hogy mikor tud megint kést döfni valamibe, és lassan megcsavarni, mosolyogva nézve, ahogy a ragyogó piros vér előbugyog, majd…

Lassíts, Dexter. Ez most honnan jutott eszedbe? Persze ez költői kérdés volt, és megválaszolásához nem volt szükség belső barátom mély hangú kacagására. De az ő segítségével félig sikerült összeillesztenem a szilánkokat, és rájönnöm, hogy Cody…

Nem furcsa, mire gondolunk, mielőtt meghalnánk? Az autó stabilan letelepedett összenyomódott tetejére, most már csak enyhén himbálózott, és teljesen megtelt a sűrű, zavaros vízzel, amelyben még az orrom hegyéig sem láttam, és akkor sem láttam volna, ha ott sütnek el egy riasztópisztolyt. Codyt ennek ellenére tökéletesen tisztán láttam, tisztábban, mint amikor utoljára egy szobában voltunk; és élesen kirajzolódó kis alakja mögött most ott tornyosult egy sötét árnyék, egy fekete, arcvonások nélküli figura, ami mintha mégis nevetett volna.

Lehetséges volna? Megint végiggondoltam, milyen boldogan döfte bele a kést a halba. És eszembe jutott, milyen furcsán reagált a szomszéd elveszett kutyájának említésekor — éppen úgy, ahogy én, amikor kisfiúkoromban megkérdeztek egy környékbeli kutyáról, amit elvittem kísérletezni. És arra is gondoltam, hogy ő — csakúgy, mint én — átesett egy traumatikus élményen, amikor a vér szerinti apja egy rettenetes kábítószeres rohamában megtámadta őt és a nővérét, és egy székkel verte őket.