Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Ez Deborah lesz — mondtam. Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy sikerült elfojtanom a hangomban a szabadulás reményének gondolatát. Felálltam, az ajtóhoz mentem és kitártam, hogy egy kellemes megjelenésű, túlsúlyos, hosszú szőke hajú nővel találjam magam szemközt.

— Ó — mondta. — Maga biztos, ööö… Rita itt van?

Hát, lehet, hogy tényleg ööö vagyok, bár addig nem tudtam róla. Odahívtam Ritát az ajtóhoz, és ki is jött, mosolyogva.

— Kathy! — köszönt. — De jó, hogy látlak. Hogy vannak a fiúk? Kathy a szomszédom — magyarázta nekem.

— Aha — nyugtáztam. A környékbeli kölykök nagy részét ismertem, de a szüleiket nem. Ez viszont nyilvánvalóan a szomszédban lakó, kicsit elhanyagolt külsejű tizenegy éves fiú és a szinte mindig szórakozott bátyjának az anyja volt. Mivel ebből arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nincs nála bomba vagy egy fiola lépfenevírus, rámosolyogtam, és visszamentem Codyhoz és Astorhoz.

— Jason zenetáborban van — mondta a nő. — Nick a házban bolyong, és a pubertáskort várja, hogy bajszot tudjon növeszteni.

— Te jó ég — válaszolta Rita.

— Nicky ijesztő — súgta nekem Astor. — Azt akarta, hogy húzzam le a nadrágomat, hogy megnézhesse. — Cody hideg pudinggá keverte a parféját.

— Figyelj, Rita, ne haragudj, hogy vacsora közben zavarlak titeket — mondta Kathy.

— Épp most fejeztük be. Szeretnél egy kis kávét?

— Ó, nem, sikerült leszorítanom egy csésze per napra — válaszolta a nő. — Orvosi utasításra. De igazából a kutya miatt jöttem — csak meg akartam kérdezni, nem láttátok Csibészt? Már pár napja nincs meg, és Nick annyira aggódik.

— Nem láttam. Hadd kérdezzem meg a gyerekeket — válaszolta Rita. De ahogy megfordult, hogy megkérdezze őket, Cody rám nézett, egy hang nélkül felállt és kisétált a szobából. Astor is felállt.

— Nem láttuk — mondta. — Azóta, hogy múlt héten felborította a kukát, egyáltalán nem láttuk — ezzel követte Codyt a szobába. A desszertjüket az asztalon hagyták, pedig még be sem fejezték.

Rita tátott szájjal figyelte, ahogy elmennek, majd visszafordult a szomszédasszony felé.

— Ne haragudj, Kathy. Úgy tűnik, egyikünk sem látta. De nyitva tartom a szemem, jó? Biztos vagyok benne, hogy elő fog kerülni, mondd meg Nicknek, hogy ne aggódjon. — Még egy percig csevegtek a szomszédasszonnyal, én pedig ezalatt a parfékat néztem, és azon töprengtem, mi is történt itt vajon.

A bejárati ajtó becsukódott, és Rita visszatért a kihűlőfélben lévő kávéjához.

— Kathy kedves nő — mondta. — De a fiai kicsit a fejére nőttek. Elvált a férjétől, az pedig vett egy házat Islamoradában. Azt hiszem, ügyvéd. De most már ott lakik, úgyhogy Kathy egyedül neveli a gyerekeket, és néha nem tudja őket elég keményen fogni. Egy lábspecialista asszisztense odaát az egyetemen.

— És mekkora cipőt hord? — kérdeztem.

— Ja, fecsegek? — kérdezte Rita. Beharapta az ajkát. — Ne haragudj. Azt hiszem, csak aggódom egy kicsit… biztos, hogy csak… — Megrázta a fejét és rám nézett. — Dexter. Te nem…

Soha nem derült ki, mit akart mondani, mert ekkor megszólalt a mobil-telefonom.

— Elnézést — mondtam, és odamentem a bejárati ajtó mellett álló asztalhoz, ahol hagytam.

— Most hívott Doakes — vágott bele Deborah köszönés nélkül. — A pasas, akivel beszélt, elmenekült. Doakes követi, hogy lássa, hova megy, de szüksége van ránk erősítésként.

— „Talpra, Watson, a zsákmány szagot fogott” — mondtam, de Deborah nem volt költői hangulatban.

— Öt perc múlva ott vagyok érted — mondta.

Egy sietős magyarázattal otthagytam Ritát, és kimentem várni Deboraht. Ő állta a szavát, és öt és fél perccel később már a Dixie autópályán hajtottunk észak felé.

— Kint vannak Miami Beachen — tájékoztatott. — Doakes azt mondta, megkörnyékezte a fickót, Oscart, és elmondta neki, mi a helyzet. Oscar azt válaszolta, hadd gondoljam át, mire Doakes, oké, majd hívlak. De figyelte a házat az utca végéről, és tíz perccel később a pasas kijött az ajtón, és bevágta magát a kocsiba egy kisbőrönddel.

— Miért menekülne el?

— Te nem menekülnél, ha tudnád, hogy Danco a nyomodban van?

— Nem — válaszoltam, és boldogan elábrándoztam azon, mit tennék, ha szemtől szembe kerülnék a Doktorral. — Felállítanék valami csapdát, és hagynám, hogy belesétáljon. — És aztán, gondoltam, de ezt már nem mondtam ki.

— Hát, Oscar nem te vagy — foglalta össze.

— Kevés ember mondhatja el magáról, hogy ő én — értettem egyet. — Merre ment?

Deb összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét.

— Ebben a pillanatban éppen körbe-körbe autókázik, Doakes pedig követi.

— Mit gondolsz, hova megy? — kérdeztem.

Deborah megrázta a fejét, és kikerült egy kiabáló kamaszokkal teli, öreg, vászontetős Cadillacet.

— Nem számít — válaszolta, és tövig nyomott gázpedállal elindult a Palmetto autópályára vezető felhajtón. — Oscar még mindig az egyetlen esélyünk. Ha megpróbálja elhagyni a környéket, begyűjtjük, de addig muszáj rajta maradnunk, hogy meglássuk, mit csinál.

— Nagyon jó, tényleg csuda klassz ötlet, de mégis mire számítunk, mi történhet?

— Nem tudom, Dexter! — csattant fel Deb. — De azt tudjuk, hogy ez a fickó célpont lesz előbb vagy utóbb, jó? És most már ő is tudja. Úgyhogy lehet, hogy csak azt próbálja kideríteni, követik-e, mielőtt elmenekülne.

— A fenébe — mondta, és kikerült egy csirkeketrecekkel megrakott öreg, platós teherautót. A teherautó körülbelül 50 kilométer per órás sebességgel ment, nem égett a hátsó helyzetjelző lámpája, és három férfi ült a rakományán, egyik kezükkel leharcolt kalapjaikba kapaszkodva, a másikkal pedig a rakományba. Deborah rájuk üvöltette a szirénát, amikor elhajtott mellettük. A rakományon ülő férfiak még csak nem is pislogtak.

— Szóval — folytatta a húgom, amikor ismét egyenesbe értünk és gyorsulni kezdtünk —, Doakes szeretné, ha mindenesetre a miami oldalon maradnánk a biztonság kedvéért. Ha Oscar esetleg rosszban sántikál. A Biscayne-nel párhuzamosan megyünk majd.

Ebben volt ésszerűség: amíg Oscar Miami Beachen marad, nem tud másfelé megszökni. Ha megpróbálna átvágni egy mellékúton, vagy északnak indulna a Haulover Park távolabbi vége felé, mi ott leszünk, hogy elkapjuk. Hacsak nincs kéznél egy helikoptere, sikerül bekerítenünk. Hagytam Deboraht vezetni, és ő sebesen északra vitt minket, anélkül, hogy sikerült volna megölnie bárkit is.

A repülőtérnél keletnek fordultunk a 836-osra. A forgalom itt egy kicsit jobban beindult, és Deborah ádázul koncentrálva, ide-oda cikázott benne. Én megtartottam a mondanivalómat magamnak, ő pedig azzal igazolta a sokéves kiképzését Miami útjain, hogy megnyerte azt, amit leginkább egy szabályok nélküli, halálos roncsderbihez lehetne hasonlítani. Biztonságban odaértünk az I-95-ös csomóponthoz, és lehajtottunk a Biscayne sugárútra. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam, ahogy Deborah visszavette a tempót a városi forgalomban.

A rádió felrecsegett, és Doakes hangja szólalt meg a hangszóróban.

— Morgan, mi a kettő-nullása?

Deborah felemelte a mikrofont, és tájékoztatta.

— Biscayne a MacArthur mellékútnál.

Rövid szünet, majd Doakes hangja megint.

— Leállt az út mellé a Venetian gyorsforgalmi felvonóhídjánál. Várakozzatok a másik oldalán.