Margit Kaffka - Hangyaboly

– Mindig hálás maradok tisztelendő Simonea nővérnek, hogy szerzetesi alázatra nevelt! – felelte a fiatalabb nővér, de a hangja kissé fojtottan rezgett, szája idegesen elrándult egy percre az öreg tapintatlan szavaira. Az észrevette, ijedten kapta össze magát, hunyászkodó, elszelídült arccal nézett rá megint.

– Hát persze, önök ezt jobban tudják, önök fiatalabbak, önök most a “munkálkodó rend”, a Márthák, most van az idejük! Én csak öreg trombita vagyok, mindig a magamét fújom; de azért nem vagyok rosszabb másnál, der liebe Gott soll’s verzeih’n! Megmondom a magamét, de azért lehet velem beszélni, beszélgetni… igen, hisz tudja azt, kedves nővér! Sokszor ültünk mi hajdan így együtt itt, ebben a kertben, míg a növendékeink szanaszét futkostak, és kicseréltük a gondolatainkat, elbeszélgettünk a szerzetünk dolgairól, a testvérekről meg az egész bűnös világról… Ugye?…

– És jól leszidott, kedves nővér, ha egy fél percet késtem az inspekcióról, hogyne emlékezném! – mosolygott Virginia, tréfába fojtva azt a feszengő, türelmetlen röstelkedést, mely elfogja az embert viszonzatlan, idétlen, komikus vonzalmakkal szemben.

– Mert minden szabad idejét magamnak akartam, hogy itt, a közelemben töltse… igen, és fájt nekem, ha elgondoltam, hogy másokkal találkozik a folyosón, vagy beszélget, látogatni megy regráció órában… Tudtam, hogy naponta együtt van a többi iskolanővérrel, akik tanultabbak, ügyesebbek nálam, és inkább hozzávalók! Ach!… – Reszkető arcvonásokkal, szinte könnyes szemmel, esdeklőn nézett rá.

– Fiatalság, bolondság, nemde? – terelte el újból a vendég. – Hanem hogy folytassam, én nagyon is gondolok rá, hogy a mi kis Helénünk zárdába lépése mit jelentene a mi rendünknek azonfelül, ami a legfőbb, hogy az ő lelkének is üdvére válhatnék Isten akaratából. De csakis úgy ám, kedves nővér, ha csakugyan, világosan érezné a hivatást, ahogy mi éreztük valaha. Mert ez a mi életünk is sok megpróbáltatással jár, hisz tudjuk mi, ugye?

– Ach igen, igen! Mein Gott!

– És a főtisztelendő Anya fülem hallatára mondta a húgának, hogy ne lépjen be másképp, inkább várjon vele! Ő kívánta, hogy kinn nevelődjék a gyámjánál, hogy lássa és ösmerje meg a világot előbb. És ő egyezett bele, hogy itt a városban barátságot kössön Holzernéval, ki végre is derék, hitbuzgó katolika nő, és elnöknője az “Egyházi ruhákról Gondoskodó” egyesületnek, kegyes Anyánkat nagyon lekötelezte múlt évben, mikor templomunkat pazarul ellátta gyönyörű új holmikkal. – És kegyes Anyánk nem ellenezte, hogy Helén kimenjen havonként egyszer egy ebédre a fiatalasszonyhoz, hogy egy tisztes családban töltse a kimenőnapját. Mi volna abban rossz? A többi bennlakók is kimennek ilyenkor rokonaikhoz; és szegény kis árvának senkije sincs itt. S oly hirtelen, átmenet a világi életből a teljes elzártságba még megfélemlítette volna tán! Figyel a szavaimra, kedves nővér?

– Jó, jó! Hát mit tudok én; ’ne alte Trompete! Mit értem én az Önök politikáját? – vont vállat a másik most már megint durcásan. Szemét lesütötte volt, mikor imádottja újra nem vette észre pillantását, melyben mindent megvallott – várt és esdekelt. És most maga elé meredve, a bőráncú fekete apácakötényben pihent mogorva tekintete, míg kemény, férfias keze ujjai megint az olvasószemeket markolászták.

– Hisz azért jöttem ide éppen, hogy beszélgessek a dolgokról kedves nővérrel. A dolog úgy áll tehát, hogy az a pénz – a kis Heléné, ha már arról beszélünk – egyáltalában nem olyan nélkülözhetetlen a szerzet számára a mai viszonyok közt, mint hinni szeretik. Jó volna, persze, jó volna, szép céljainkat előmozdíthatnók vele! De semmi esetre sem volna alkalmas, sem elégséges arra, hogy általa mellőzni lehessen azokat a dolgokat, melyeket rendünk anyagi hasznára és tekintélye növelésére tervbe vettünk. Ért engem ugye, kedves nővér?

– Megint valami magasabb iskolát – rosszkedvűsködött most már Kunigunda —, mindig csak magasabbat akarnak! Így is már annyi itt a nagy kamasz lány, anyányi képezdész “kisasszony”, akiket még ki se térdepeltethet az ember, hátukra sem kötheti a vörösnyelvet, hanem magázni kell őket, jó, hogy nem nagyságolni; és ha változásuk van, hát zöldek, és alig húzzák-vonják magukat. Pfuj, milyen rendetlenség! Ez az internátus hajdan, az én időmben igazi nevelőintézet volt bizony; tízéves kis fraccok tanultak itt strimpflit kötni meg kreutzmaschnit ölteni, és nem volt annyi sok csiricsári tudomány, elemi, polgári, jó, hogy még gimnáziumot nem csinálnak már itt is! Hanem volt rend, igen, úgy bizony; pisszenni se mert egyik se előttem! Nem úgy mint ezek a vén kamaszok, zerstreute Gräd’ln. Minden hónapban kimennek ebédezni rokonokhoz, mit tudom, hová, mit tudom, kinél! Most még polgári képezde, was denn nicht auf einmal!

– Régebben – folytatta Virginia elszánt türelemmel – csakugyan több gyerekleányt adtak hozzánk nevelésbe magyar úri családok; most jóformán csak képezdész nagyleányok konviktusa, olcsó őriző helye lettünk. Ennek is megvan az oka, kedves nővér. A nőnevelés követelményei ma mások, mint harminc évvel ezelőtt; aztán a mi öreg házunkat is rozogának, egészségtelennek kezdik mondani rosszakaróink; valami helybeli zsidó újság megint firkált erről múlt héten. Hisz nekünk jó, nekünk kedves otthonunk ez így, ahogy van; de a rossz nyelvek s az internátus újravirágoztatása kedvéért ráférne ám a javítás, cementezés. A földszinti termek falába csakugyan beivódott a talajvíz, majdnem derékig érő magasságban; újabban a városi hatóság meg akarja tiltani, hogy tovább is kriptába temetkezzünk; nincs már hely, azt mondják, meg hogy egészségtelen.

– Na! már meg még a földből is ki akarják túrni a porainkat, megbolygatni a megboldogultak koporsóit!

– Azokat nem bántják, s hogy minket majd, ha eltávozunk Krisztus irgalmából, a városi temető földjébe tesznek? Az is csak szentelt föld: az angyali harsonaszó onnét is előszólít, összeterel majd; amen! – De a földi életünket isten azért adta, hogy üdvünkre munkálkodjunk, és szenvedve érdemeket szerezzünk. Szabad-é szándékkal és tudva megrövidítni?

– Gewiss nicht!

– Lám! Kötelességünk hát a betegségeket kerülni, s óvni a földi életet, melyet a mennyei atya adott. Az orvos úrral tegnap beszéltem éppen. Kegyes Anyánktól jött ki. Említette a két beteg novíciasorort s tisztelendő Gregoriát is. Azt mondta, annak nem kellett volna megkapni a tüdőbajt; erős szervezete volt, és már túl van a húszas éveken. S az sem kellene, hogy minden évben ki legyen terítve a halottas szobában két-három fiatal novíciatestvér vagy jelölt. Akikre így a szerzet hiába költött, hiába taníttatta őket, nem munkálkodhatnak soha a javára, isten dicsőségére. A ház az oka, itt van valahogyan a baj fészke, magam is tudatlan vagyok ezekben, de az orvos idős ember, katolikus ember, és olyan gondosan kezeli szegény, kegyes Anyánkat. És mindezeken segíteni is lehet és segíteni is fogunk, isten segítségével. Az épület hibáit ki fogjuk javíttatni, betegeinket pedig üdülőhelyre küldeni, mert erre a bajra isten még nem mutatott más gyógyszert az emberi tudománynak, mint az ő szabad egét, a friss levegőt és a napot.

– Lárifári! Majd ezután, aki egy kicsit mulatni, fürdőzni kívánkozik, csak nyafogni kell neki: itt fáj, ott fáj, kényeskedni. Miért nem volt nekünk régieknek kutya bajunk se, éppen minap beszéltünk a regrációban Schwester Leonával. Miért lett százéves a kedves testvér Mártha? Mind lárifári, afféle amerikai bölcsesség az ilyen.