Margit Kaffka - Hangyaboly

– Jézuskám! Mi mindent tudsz!

– Nézd, ott megy Helénke, biztos a nagynénje betegágyához hívják. Furcsa lehet itt a főnökasszony húgának lenni! Ni, most ért a káposztákhoz – Szelényi tata megállítja, kérdezősködik – ezt vártam! Neki mindenről tudni kell… nézd a nagy szivarját. Minap a vegytaniban segítettem neki, valami újonnan érkezett ásványt határozott meg, mert leesett róla a cédula. Hát nem kiégette a reverendáját egy csepp sósavval? Mi az neki? Jár vele nyugodtan tovább; úgyis annyi már a hasán a folt meg az ételpecsét! – Hanem ez a kis bajor nő, ez a Helénke szegény, azt hiszem szintén nagy dolgok központja, a jámbor. Tudod, hogy vagy százezer koronányi vagyona van, és árva; csak egy gyámja él München közelében meg a főnökasszony. Úgy látom, addig akarnák megdolgozni, míg ő életben van. Kivált az öregek szörnyen körülveszik.

– Hogy apáca legyen? Szegény! Ez borzasztó!

– Ki tudja? Hátha jó lesz neki; attól függ, milyenféle?! Igaz is, én már akartam belekötni, összeismerkedni vele, csak nehéz most hozzáférni. Annyit tudok, hogy eddig nem volt zárdában, egy német kisvárosban világi iskolába járt, a gyámjánál lakott. Na – majd meglássuk!

Soror Virginia deli termetű, olajbarna arcú, jellegzetes szép nő volt; setét szemű, keményen rajzolt, sűrű szemöldökű. Szép, érett alakja a harmincas évekre vallott; de az apácák arcán ritkán ismerhetni fel korukat. A hófehér vásznú, ropogós keményre vasalt fátyol mindig fiatalít, mert a rendesen áruló részeket takarja be: a homlokot, a hamar ráncosodó halántékot, a nyak és az áll matrónás gömbölyödését s a szürkülő hajat.

Ez a széles, repeső fehérség úgy száll mögöttük, mint egy óriás galamb szárnya. Az arc köré simuló feszes része kissé előreszorítja a bőrt, fiatalossá telíti a vonásokat; s az élénk arcszín csattanóan vérmesnek – a halvány mennyeien nemesnek, a barna energikusnak és uralkodónak mutatja viselőjét csak e sok fehér szín dús reflexei révén. A hátul derékig csüngő, szétterült redőzet a fej s a nyak minden kis jellemző mozdulatát olyan árulón követi, hogy a nővérek hát megül is sorjában felismerhetők, ha ünnepi, komoly sorokban vonulnak lassan az oltár felé a félhomályos templomon át, hogy az úr testét elfogadják. A bőredős fekete öltöny is, mely valami nyugodt eleganciát, biztonságot, ökonómiát visz a mozdulatokba – csak látszólag uniformizál; de nagyon is kiemeli az egyéni árnyalatokat; – ó, lelkendező növendékfruskák az ő hév udvarlói áhítatukban sokat tudnak erről beszélni! És mennyi sok félszeg, magabízatlan, világtól elvadított teremtést vonzott be ide öntudatlanul is ennek az öltözetnek különös bája és méltósága; bár “elhivatás”-ról bizonykodtak önmaguk előtt! S míg odakinn sután és elnyomottan jártak bús gúnyáikban, szegényes cifrájú, elszabott, önérzetgyilkos hüvelyekben – itt csakhamar meglelték önmagukat, belső biztosságukat és rejtett értékeik testi kifejezését. Vannak jellemzően apácás mozdulatok; szélesek, kicsit kenetesek, klasszikusan mérsékeltek, miket a köntös viselése teremtett; és a mozdulatok jólesnek és jól állanak. Tán azért is várják a suta kis jelöltnők, a “kandidáták” oly epedve a próbaévek végét, hogy mosott egérszín-csíkú szoknyájukat, idétlen kemény abbégallérjukat felcseréljék végre a “ruhá”-val, és lenyírt vagy simára nyalt fejükre rátehessék az áhított velumot…

Az apácák igen kevésre szoktak emlékezni hajdani “világi” korukból még akkor is, ha ez túlterjedt a gyermekéveken. Nem pusztán az áhítat s a földi dolgok köteles megvetése ennek az oka; de az itteni élet rövid időn teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szűkkörű, de annál intenzívebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erős érdeklődéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, a távolit és túl bonyolultat, melyet alig is ismertek, vagy melynek elkedvetlenülten búcsút mondtak. A szép Virginia nővér is csak igen korai ifjúságát élte le kinn egy szép, érseki városban, hol olasz származású apja félig művész, ismert templomi karmester volt, és ő egy másik, ottani szerzet apácáihoz járt iskolába. Tizennyolc éves lehetett, mikor az apja elhalt; egy év múlva anyja újból férjhez ment egy szép vívómesterhez, aki iránt a kisleány szenvedélyes, keresztényietlen gyűlöletet érzett. Akkor határozta el, hogy zárdába lép, mégpedig messze a szülővárosától, mostohájától és az ismerős családoktól; mert hisz rokonai nem voltak ebben az országban. Később mint abbégalléros jelölt sokat és forrón imádkozott bűnbocsánatért, s töredelmesen bánta az oktalan gyűlöletét anyja férje iránt, kit hisz alig is ismert. Csakhamar megnyugodott, a Gondviselés eszközének tekintve ez érzést, mellyel őt hivatásához késztette; imádkozott családja lelkiüdvéért, s csakhamar teljesen elfeledte őket. Idebenn fejlődött ki minden lelkivonása és képessége, ebben a világban érett emberré, és ez kötötte le minden szálával és sajátosságával. Első időben, míg még tanult és vizsgákra készült, az öreges Kunigunda mellé volt beosztva a bennlakók helyettes felügyelőjéül, akkoriban sokat tűrt e különös teremtésnek, ki néha csúful leszidta őt is a növendékek előtt. Mondják, az “öreg” valaha régen egy német uradalmi erdésznek volt a leánya, s özvegy, csendes apja mellett ő tartotta rendben a tolvaj favágókat, a korhelyes vadászlegényeket és kerülőket; s a termetes kisasszony szörnyű nyelvétől a legmarconább vadorzó is megszaladt. Egy növendék, véletlenül földije, pletykázta ezt talán sok évvel ezelőtt; s az ilyen történetek fennmaradnak itt generációkon keresztül. A derék, piros nő itt is tisztaságot és rendet tartott a rábízottak közt, annyi szent igaz; és ezért meg hogy óraműpontossággal végezte köteles napi imáit, olvasóit és a penitenciákat, és mindig szabott időben áldozott – tisztelték és megbecsülték, bár az alárendelteknek sokszor adott alkalmat érdemek szerzésére a béketűrés erénye által; s bár akiknek nem volt vele dolguk, háta mögött jóakarattal mosolyogtak furcsaságán. E rettegett hangos teremtés lelke egyszerű volt és naiv; a nappaliban egy öreg, beteg szobapálmáját úgy ápolta, mint egy kedves gyermeket; s nagy szünidőkön, mikor a növendékek távol otthonukban mulattak, s csak néhány árva lézengett itt – mondják, ezekhez szelíd és engedékeny volt, és a szokatlan csendben naponta elsírdogált magában a rég elhalt apácákon, emlegetve kedves szokásaikat. Máskor elfogta valami együgyű kíváncsiság, magához szólított egy-egy kisnövendéket, s kifaggatta a kis gyanútlant otthoni sorsáról, szüleiről, vagyoni és egyéb viszonyaikról. Ilyen beszélgetésekben igazi asszonnyá vedlett vissza; naiv és elfogult nénike volt, aki célzatosan azt hozta ki a gyerekekből, hogy a világon szörnyű lehet az élet, mindenki nagyon szegény, a házastársak veszekszenek, a férjek verik a feleségüket, a rokonok irigyek. “Ja-ja, so ist die Welt” – mondta elégedetten az értesülésekkel, és útjára engedte a megrémült kislányt; de ha ez aztán valaha válogatni merészelt az ételben, tányérján hagyva a borzalmas nürnbergi répát, csúnyán fejéhez verte: “Otthon megennél! koplalolsz, te Fracc, te Pinkli!” Egy fokkal ilyenkor setétebbre pirult, villámló szemekkel várta meg, míg szegényke rémülten torkába gyűrte az embertelen főzetet; csak akkor ment tovább – hangtalanul mormoló szájjal, egy olvasószemet lecsörrentve a fekete zsinóron. Ilyen volt.