Margit Kaffka - Hangyaboly

És mindig akadt valaki ebben a nagy házban, aki Virginiának tapintatosan és “csak szeretetből” visszasúgta az ilyen megjegyzéseket.

– Ach, liebe, liebe Schwester!

Kunigunda bíbor arccal jött felé; reszkető zavarral, sután bogozgatott egy csomót az olvasója zsinegére, hogy tudhassa, hol hagyta abba az imát. Úgy mozgott, olyan volt, mint egy csínyen kapott kisnövendék; csakhogy óriási arányokban. Virginia minden ellenérzése mellett is nem állta, hogy ne mosolyogjon.

– Ah, milyen ritka vendég itt nálunk az internátusban – folytatta az öreg németül, és felé nyújtotta tömzsi kezét.

– Hogy, mint van, kedves nővér?

– Mindig jól Urunkjézus kegyelmével – felelte a vendég szertartásosan.

– Sok dolga van persze, ó, tudom. Azért hanyagolja el annyira régi embereit, régi otthonát. És hogy szolgál a becses egészsége, kedves nővér?

– Köszönöm, már egészen jól, istennek hála.

– Mindörökké ámen! Jöjjön csak, nézze meg a kertünket, milyen szép még! Bizony a nyáron, nagy szünidőben sokszor gondoltam rá, hogy egy szép vasárnap délután meglátogat bennünket. Ide készítettem széket, úgy mint régen, mikor még itthon volt ebben a kertben. Mikor együtt imádkoztunk itt a nagy fa alatt, aztán elbeszélgettünk uzsonnáig – emlékszik?

– Hogyne! – mosolygott Virginia, és eszébe jutottak a szidások, zsémbelődések az öreg rikácsoló hangján. – Bizony minden épp olyan itt, mint hét évvel ezelőtt, mikor én itt voltam. Csak az orgonabokrok nőttek meg, és a fák öregebbek hét esztendővel.

– Mi magunk is fiatalabbak voltunk akkor! – sóhajtott az öreg valami furcsa, érzelgős arcfintorral.

– Fiatalság, bolondság! – felelte Virginia megint diplomatásan mosolyogva, és széles, papos mozdulattal ült le a kerti asztal melletti székre.

Így beszélgettek. Bár egy házfedél takarta be őket, mégis életmódjuk szigorúan előírt rendje úgy elkülönözte, hogy azok, kik más szárnyban laktak, egyebütt dolgoztak, alig érintkeztek egymással, mert az apácák refektóriumában kötelező volt a “szent hallgatás”, míg együtt étkeztek, a templom pedig az áhítat helye. E mesterséges távolság jó melegágya volt a különös és fantasztikus hevüléseknek, melyek csak ritkán vonatkoztak közeli társnőre; legtöbbször a leginkább elkülönített nővért, jelöltet vagy képezdésznőt illették. A sötét öreg ház át meg át volt szőve ilyen megnevezhetetlen és izgalmas rokonszenvekkel, a templomból kijövet áruló pillantások estek, a szenteltvíztartó peremén reszkető kezek érintették egymást, lopva, éteri könnyedséggel, ám feledhetetlen érzésekkel, s egy véletlen találkozásnak a folyosón, egy köszönésnek, egy elsuttogott szónak életre (e nagyon is belső és jeltelen életre) kiható jelentősége volt. S az ilyen légies kapcsolatokról – bármily titkoltak voltak látszólag – rendesen tudott az egész zárda. Egy-egy új érzelemnek vagy egy hűtlen pálfordulásnak hírét messze fiókrendházakba is elvitte a hír, valamelyik áthelyezett testvér; néhány sejtető célzásból tudomásul vették a Dunán túl és Erdélyben, a szép Fiume melletti gyermektelepen s a régi zólyomi kastélyban, hová nagybeteg apácákat üdülésre küldenek. “Ah, én is voltam fiatal!” – sóhajtja néha ábrándos elnézéssel, “megértő” szívvel egy-egy középkorú testvér, kinek még vannak ábrándjai; – de az öregek rendesen fejcsóválva, rosszallóan emlegetik e dolgokat, bár nem kevesebb érdeklődéssel kísérik. Simonea, ki az új Berchtolda előtt volt a kandidátnők főnöke, ígyen szokta oktatni báránykáit a péntek esti “fejmosás”-ok idején: “A folyosó a zárdában az, ami a világban az utca! Aki szükségtelenül és sokat jár a folyosóra, arról tudni lehet, hogy nem ok nélkül teszi: az olyan itt, jól jegyezzétek meg, mint akit odakünn »utcalány«-nak neveznek!” S az ifjú körgallérosok, ha szívdobogva és izgalomtól vacogó foggal el is surrantak valamelyik szent vértanú fakóra feketült képe előtt, egy-egy fordulónál vagy a lépcsők felett, a lurdi-barlang mécse halvány világánál – egy drága “véletlen” találkozóért, mely betöltse tartalmával néma életüket —, ó, buzgón meggyónták hét végével mind e bűnöket, s forrón megvezekeltek bőséges imában a hideg kövön azért, hogy egy földi lény iránti vonzalom elhomályosítá lelkükben Isten szeretetét. És a jövő héten újból vétkeztek, és mindig, míg csak ifjúságuk el nem múlott…

– Alighanem gyászunk lesz nemsokára! – kezdte Virginia tompán, és összekulcsolta szép, fehér kezeit. – Főtisztelendő anyánk ma vette föl harmadszor az utolsó kenetet.

– Ach, ja! Ilyen az élet! Nagy szomorúság jön ránk! – felelte az öreg bólingatva, de a hangjában csendes és mély közönnyel. Ő sohasem vett részt a közügyekben, végezte a maga dolgát, pörölt és rendet tartott; a főnökasszonyt alig látta nagy ünnepeken kívül, mikor a szokásos kézcsókra elébe járultak.

Mindketten illendően lesütött szemmel, gyászoló arccal hallgattak egy percig.

– Ezt a kis Helént talán magához hívatta őtisztelendősége? – kíváncsiskodott aztán Kunigunda élénkebben.

– Igen, azért küldtem fel az imént, engedelmével! Hogy viseli magát? Milyennek találja szegénykét?

– Hát afféle – afféle! Idegen itten; csak úgy lézeng a többi közt, vagy ül magának – wie ein Haufen Unglück!

– Szokatlan még, és talán megtöri nagyon a nénije betegsége; hisz egyetlen rokona ő, és a földi kötelékek, tudjuk, néha erősek!

– Ach was, hisz alig ismerte! Mért kellett a világban nevelni, egy olyan nagy városban járatni iskolába! Ki tudja, mivel van tele a feje? Azután most is ezzel a Holzernével való barátkozás! Mire volt az jó?

– Bocsánat, kedves nővér; ez a Főtisztelendő Anya kifejezett akarata volt.

– Hát persze, persze, igaza van; ez az önök dolga. Én csak afféle öreg trombita vagyok, a magamét fújom. Sok mindent nem értek én már, mert nem is törődöm vele, de a szívem azért még tud érezni… igenis!…

Virginia gyorsan elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia azt a lehetetlenül furcsa, érzelgős és szemérmes kifejezést, mely az öreg e reszketeg szavait kísérte. Elnézett a lombok aranypöttyes zöldjébe s a mozgó, libegő kékbabos egyenruhák felé a pázsit fehér utain. Komolyan, okoskodva, meggyőző hangon kezdte magyarázni:

– Igen, Főtisztelendő Anyánk fontosnak tartja, hogy a húga csak akkor lépjen be a szerzetbe, ha igazi hivatást érez. És neki igaza van, ő oly bölcs és mély belátású, mint a szentek, kiknek nemsokára át kell engednünk drága társaságát.

– Így beszél, kedves nővér? – csattant fel Kunigunda és lábával dobbantott az iménti, néma visszautasítás miatt, izgalmában. – Ezt mondja ön, aki olyan járatos a külső… a… mindenféle csiricsári dolgokban?… Aki…

– Jól tudom, hogyne – mosolygott sima udvariassággal a másik —, hogy a szerzetesi élet a legboldogabb és legtökéletesebb a földön, és a mennyek elnyerését a legjobban biztosítja; és hogy éppen ezért nem vétek sőt jó cselekmény számba megy rábeszéléssel, szelíd erőszakkal is bekésztetni vagy magunk közé édesgetni egy Isten szolgálatára alkalmas lelket. Hisz kedves nővér tudja, hogy én helyeslem Berchtolda felfogását, aki enyhített a kandidátnőkre vonatkozó szabályok szigorán a pár hónap alatt, mióta a noviciátban van.

– Persze! Azóta olyan rendetlenség is van ott, ach – olyan Ausgelassenheit, pfuj! Este nyolckor, ima után a galléros jelöltek ott reitschuloznak nyihogva a folyosón; ki hallott olyat? Próbálták volna csak Simonea idején, az ellátta volna a bajukat! Hiszen ön emlékszik; önt még láttam térdelni ott a folyosón, amerre a növendékek hálói felé mennek; ott térdelt büntetésből egy hangos szóért, már beöltözött novícia korában, és a bennlakók párosával végigmentek mellette…