Margit Kaffka - Hangyaboly

A karcsú barna lány felsóhajtott.

– Igazán, Erzsi, nem győzlek bámulni téged; a józanságod, a nyugalmad, a kedélyed. És milyen meglepő kifejezésekkel beszélsz. Nem minden huszonkét éves ilyen okos, ne hidd; és tán nem is azon múlik, hogy évekig voltál otthon házilány. A bölcsességre születni kell. Jaj, mennyit lehet tanulni tőled! – Igaz, hogy én sohasem laktam városban, a pap nagybácsim falujából mindjárt a zárdába hoztak, és már öt éve vagyok itt, és szünetben is mindig falun… De azt hiszem, én amúgy is olyan született gyámoltalan vagyok; nálunk, románoknál, azt mondják, sokszor ilyenek a nők. Szegény anyácskám is, aki olyan fiatalon halt meg, hogy nem is ösmerhettem; mondják, ő sem tudott még ruhának valót vásárolni sem magának; szégyellt boltba menni, iszonyú zavarban volt, hogy most neki alkudni kell; társaságban elsírta magát; sokszor valami presbiteri gyűlésre mentek a városba; kiszaladt a sok vendég közül, leült a kert végén, ahol csendben lehetett. És én őrá hasonlítok belül, bár külsőleg ilyen hosszúra megnőttem, mint a boldogult apám meg fivére, a nagybácsi… Én nem tudom, hogy leszek egyszer önálló, hogy fogok kosztot, lakást fizetni, pénzt összeadni, kivonni. Nézd, igazán, én nem tudom még körülbelül se, hogy mennyi például tíz korona, mit adnak azért? Nekem ezért fog kelleni a végin apácának maradni, ha nem fogod majd pártomat. Itt legalább tudom, mit kell csinálni – csengetnek: ott van az étel; csengetnek: párba állni, ide menni, oda menni, kelni, feküdni, mint az óra.

– És mennyire unod mindezt közben, kis bolond!

– De mennyire! Csakhogy én néha mindent unok, a levegőt unom, amit mindig be kell szívni!… Vajon fog nekem jönni valami az életbe? Mert nekem készen kell hogy jöjjön; én nem tudnám úgy intézni, igazítani a szerelmet, mint te. Engem helyedben most megölne a féltékenység, azután meg folyton a pletykáktól meg a jövőtől rettegnék. Jaj istenem… domnye Zeu!

Dünnyögve, lustán beszélt, szép ifjú alakjával bágyadtan dőlt vissza a fának.

– Hát így persze nem lehet, nem lehet élni, fiam – mondta a másik csendesen, elgondolkozva. – Vérszegény volnál? Itt az sem csoda; de semmi, én is voltam így pár évvel ezelőtt, az embert a saját fiatalsága gyötri, és az ilyenből baj is lehet, ha az ember nem áll a sarkára egyszer, nem fogja fülön az életet. Élni, nézni, játszani vele, amíg lehet, úgyis elég rövid lesz tán az egész – és semmit nem venni túl tragikusan!… Az a vén pap ott a káposztaágyak közt a nagy szürke paraplival, a kis kedves öreg Szelényi tata – az, látod egy igazi bölcs! Az már igazán csak nézelődik a világon. Az nem szerelmeskedik, nem akar lilaszín-övet, elmotyorog a fizikaszobában a műszerei közt, sétál a nagy szivarral, mosolyog, és figyeld meg, minden érdekli, mindent tud, ami itt történik, és semmin meg nem botránkozik.

– Igen! Te is afféle vagy.

– Ne felejtsd, barátnőm, hogy ha én itt figyelek, szimatolok, ezt főleg azért teszem, hogy a tapasztalataimat és ezeket a zárdai hecceket aztán leírjam – éjjel titokban, izgalmak közt; ceruzás levélbe, irkalapra, Budapestre – haha, egy kedves, okos úri embernek, akit roppant érdekel mindez, mint pszichológiai furcsaság, vagy elbűvöli a stílusom, a “világnézetem” satöbbi. Nem, az igazi “bölcs szemlélődés”-nél még nem tartok; de hidd el, itt csak ilyenformán lehet kibírni. – Vagy úgy, mint Pável Marika; aki fülig belejátssza magát mindenféle regényekbe, folyton szerepel a zárdai pletyka listán. Nézd meg őt, hát ő mit látott az “élet”-ből? Az özvegy apja állomásfőnök valami lehetetlen helyen; ő nyolc éve van itt. És ezalatt minden paptanárral volt kis ügye; minden megrovási kalandban benne volt, bejárta éj idején az összes épületszárnyakat és tilos vidékeket csak úgy, heccből; volt inkvizíciók hősnője, vannak itt szövetségesei és szerelmi vetélytársnői; soha kinn a “világ”-ban ilyen mozgalmas, nagy élete nem lehetett volna – kivéve tán, ha valami színinövendék. De így érdekesebb. Tudod, mit csinált tegnapelőtt? Megy a folyosón a zongoraleckére, kottával a hóna alatt, szétnyílt kendővel, pirosan, mint a rózsa. Persze hogy került egy emeletet a házikápolna felé, ahol a beteg Főasszonynak szokott ilyenkor Fóth Jóska misézni – a szép, nagy hittanár, mert Marikának csak testes és széparcú férfiak tetszenek. Találkoztak, és összemosolyogtak, és akkor Marika hozzálépett, megállt szorosan mellette, és felnézett rá, az meg lehajolt, és ugyanegyet gondoltak, és csattanva, pirosan megcsókolták egymást – aztán lihegve elfutott. Mit szólsz? Nem nagyszerű? Fényes vasárnap délelőtt a zárdafolyosón, a Főasszony szobája előtt Marika nagyot csókolt a káplánon, és nem dűltek rá a falak, szent Vince feketült képe alatt a mécses nyugodtan tovább pislogott… Így kell itt élni, fiam, ha nem akarsz bepókosodni! Azért pártoltam a Kapossy-heccedet, de ha te csak titkon hevülsz és álmodol, és a csillagokat bámulod a háló ablakából, mert a nagy Ő-d az ekliptika elhajlásáról beszélt aznapi órán. Még annyira sem mentél, hogy te nyújtsd oda a könyvet óra végén a leckét kijegyezni; mikor is jelentős kis feljegyzéseket felejthetnél a lapok közt, tördelt sóhajokat, izgató félszavakat, ceruzával írt szíveket s két elmosódott név benne; mikre aztán félértelmű válaszokat kaphatnál a margóra, vagy okot adnál, hogy óra után magához szólítson Ő a tanáriba, lelkedre beszélni óhajtván – komoly rezgésű vagy kissé elfúló hangon, rejtegetve izgatott kíváncsiságát: “De kisasszony… nézze kedves kisasszony!…” Zavarba jönne, te elsírnád magad, ő arcodhoz hajolna, és megfogná a kezed… na?

– Ugyan, Erzsi! Ez olyan buta így, olyan gyerekes és… szégyenletes… olyan kis ravaszkodás!

– Pedig biztosítlak, hogy lényegében nem más a híres “élet”-ben sem a férjvadászat például. Csak az eszközei mások, így persze nagyon csitris – inkább apácák meghódítására kipróbált, biztos módszer; Szidu meg Gidu él vele.

– Az a két csacsi most a fiatal Emerika után szalad, mindig közös az ideáljuk. Minap az üres rajzteremben ott láttam virítani ezt az apácanevet a nagy falitáblán pompás rondírással, szőlőindákkal és levelekkel körülcifrázva; ez a kettő vonult oda, és egy óráig pingálta, mert a kis Emerikának valami korrepetíciója következett ott két megbukott polgáristával.

– Igen, ezek is értik a módját. Szidi meg Gizi! Fogadok, hogy az egyik egy év múlva férjhez megy az apja első segédjéhez, aki átveszi a patikát; a másik, na annak még jó, ha nem lesz majd gyereke a jegyzőtől a falun, hol tanítani fog. Hanem te, menjünk innen kicsit odább diszkréten; itt idillt zavarunk!

Nevetve intett a kövér Kunigunda és a vendége, egy magas, barna arcú apáca felé, és odább húzta a másikat a veteményes irányába.

– Nagy heccek lesznek itt az idén! – magyarázta neki, míg a drótsövény alján elhaladtak. – A főnökasszony, úgy látszik, nagyon beteg; ha majd meghal, új választás lesz, bejönnek mind a fiókházakból, egész országból a fogadalmas testvérek, akiknek halálfejes jelvényük és szavazati joguk van. A szavazás előtt itt fognak böjtölni egy hétig és szentséget imádni. De azt hiszem, máris folynak a rejtett korteskedések, forr és zizeg ez a kis hangyaboly, bár kívülről alig venni észre valamit. Úgy látom, fontos dolgok vannak szóban. Mit gondolsz, miért jön ez most vizitbe ehhez a buta vén Kunigundához, noha máskor nevet érzelmein?