Géza Gárdonyi - Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.)

Az égen nem volt még napvilág. A Jupiter még mindig ott ragyogott az ablakommal szemben. Kívül az utczán csöndes volt minden.

Visszafeküdtem az ágyamba és ismét aludtam egy verset.

Emlékszem rá, hogy nagyon jól esett ez a második alvás. Olyan üdén ébredtem föl belőle, mintha akkor születtem volna.

Siettem is otthagyni az ágyat. Véleményem szerint délelőtti 10 óra lehetett és én már is elkéstem a munkámból.

Milyen nagy volt azonban a csudálkozásom, midőn az ablak függönyét fölhúzva, az eget az előbbi pompájában, a Jupiter csillagot az előbbi fehér izzásban pillantottam meg.

Hogy még egyszer neki dőljek az alvásnak, ahhoz nem éreztem kedvet. Eszembe jutott, hogy kitünő konstantinápolyi dohányom van és hogy tegnap friss theát vettem.

Meggyujtottam hát a spirituszt és theát forraltam. Illatos és zamatos thea volt. Megtöltöttem utána a csibukomat és mert czudar hidegnek éreztem a levegőt, visszabujtam az ágyamba.

Gondoltam, olvasok valamit, míg a nap fölkel, de az ágyamhoz nem volt más könyv közel, mint Kantnak a filozófiája.

Három éve halogatom már ennek a könyvnek az elolvasását, most éreztem hozzá először hajlamot.

Azonban alig olvastam a könyvből 3 oldalt, az erős török dohánytól-e, vagy Kantnak a filozófiájától szédülni éreztem a fejemet.

Letettem hát a csibukomat, és ismét elaludtam.

A szél ordítva futkosott a kályhámban, mikor fölébredtem; az ablakok zörögtek és az esőcsatornáról pilingelve hullottak alá a jégcsapok.

Csaknem hanyatt estem ijedtemben, mikor az égen ismét a csillagokat pillantottam meg.

Kétségtelen volt előttem, hogy a föld megállott s hogy én már 3–4 nappalt nézek éjszakának.

Bizonyos, – gondoltam magamban, – hogy a földnek a tengelye az erős hideg következtében megfagyott és így a föld megszünt forogni.

Tömérdek aggodalmam támadt egyszerre:

ha minket ért az a malőr, hogy a hemisféránk nem a nap felől állott meg, ki fog bennünket győzni petroleummal? hová lesz a naptár, napló, napóra, nappal, napos, napszámos, napfogyatkozás, reggeli, vacsora, délharangszó s más eféle napvilágos ízék;

ha örökös lesz az éj, arra leszünk-e kárhoztatva, hogy örökké aludjunk?

fognak-e az éjbe borult országok indítani expedícziót a polusokhoz, hogy a befagyott tengelyeket kiolvaszszák?

divatban marad-e az a köszöntés, hogy: jónapot?

a föld túlsó feléről nem özönlenek-e ide a baglyok, denevérek, lumpok és az éjjeli bakterok?

micsoda óriási scandalum ez a világegyetemben, hogy egy kóborgó csillag állást foglal el?

hova lesz a tavasz, nyár és ősz, hova a saisonszerű kedves dolgok?

minek fogják nevezni a Pesti Naplót és felhős időben miképen csinálunk nappali világosságot?

melyik fele lehet most a földnek lefelé s miután a föld megállott, nem zuhan-e le azon az oldalon a tenger és nem potyognak-e alá az emberek?

Ilyenféle gyötrődések között jártam a szobában körülbelül 1 óra hosszáig. Akkor aztán elbágyadva a kínos gondolatoktól, ismét elaludtam.

Arra ébredtem föl, hogy az ajtóm nyikorog.

Rablók, – gondoltam magamban és a revolveremhez nyúltam.

Ugyanebben a pillanatban kinyílott az ajtó és odaugrott hozzám a rendőrbiztos.

Kicsavarta kezemből a revolvert.

A szobám egyszerre tele lett emberekkel és asszonyokkal.

– Mit akarnak? – kérdeztem csudálkozva.

A rendőrbiztos odafordult a szerkesztőmhöz és így szólt:

– Éppen jókor érkeztünk; ha még egy perczig késünk, hát a munkatársa agyonlövi magát!

– A verse az rossz, hanem a neve jól hangzik, hát beállhat hozzám munkatársnak! – mondta Párducz József, a «Bárkonyosi Hirlap» felelős szerkesztője.

Alacsony, köpczös ember volt. Fekete szemöldökeit olyan méltósággal mozgatta, mint egy római hadvezér, s nekem úgy tetszett, mintha beszélni is csak « ciceró » – ban szokott volna.

Ah! én nyomorult « petit » – nek éreztem magamat e nagy zseni mellett!

– Hírt és mindig csak hírt! – szokta mondani. – A közönség egy része nem olvas vezérczikket, más része nem olvas tárczát, hanem a híreket mindenki olvassa.

Elindultam hát a rendőri hivatalhoz és bemutattam magamat a bárkonyosi főkapitánynak:

– Zelenváry Balambér vagyok, a «Hirlap» munkatársa.

A főkapitány szemüvege megcsillant, a mint föltekintett.

– I-vel vagy ypszilonnal?

– Ypszilonnal! – feleltem büszkén. Pedig hát 50 krajczárért vettem a nevemet; hanem úgy gondolkoztam, hogy a személyem által meg van ez a név nemesítve! Különben azelőtt Buxbaum Alfréd volt a nevem, a nélkül, hogy zsidó voltam volna.

Dehát én istenem, ki olvasna el olyan tárczát, a mely alá Buxbaum Alfréd van jegyezve!

A főkapitány nagyon meg volt elégedve a formámmal, csupán a füleim nem tetszettek neki; de biztosítottam, hogy ilyen fülek vannak most divatban Párisban, s ő megnyugodott benne.

Azt mondta, hogy nincs semmi hír.

Kétségbe voltam esve.

Nagy szomorúan állítottam be a szerkesztőségbe, a hol a szerkesztőm négyszögletű lyukakat vágott egy újságba s e mellett szidta a finánczokat, a kik a dohányát megtalálták.

Milyen szidalom volt az! Milyen költői! Mily magvas és ékes! Demoszthenesz sem tudott volna szebben káromkodni.

– Azt a jeges zivatarba forgatott hétfájdalmú perecesrúdját ezeknek a nemzetsorvasztó kormányinasoknak! Képzelje, öcsém, megtalálták a dohányomat!

– Az baj!

– Dehogy baj, az még nem baj, hogy vitriolból vegyenek kádfürdőt azok a himpellérek! Hanem az a baj, hogy megbüntetnek legalább is száz forintra!

Ezeket mondva, úgy odacsapta az ollóját a sarokba, hogy csaknem szikrát vetett.

– No, van-e hír?

Alig mertem kinyögni, hogy nincs.

– Az nem baj, irjon, a mit akar.

– De kérem, mit irjak, ha semmi sincsen?

Sohasem felejtem el azt a kővé változtató tekintetet, a mivel végig mért.

– Hát azt hiszi, hogy adhatunk ki lapot hír nélkül?

– De kérem, ha nem történt semmi!

Látta, hogy újoncz vagyok, miért is enyhébb arczot vágott. Azt mondta, üljek le s irjam, a mit diktál.

Irtam:

Léghajó városunk fölött.Ma hajnalban a koránkelők egy óriási léghajót pillantottak meg városunk fölött, mintegy nyolcz kilométernyi magasságban.

Bátorkodtam megjegyezni, hogy ma hajnalban irtózatos sötét volt s még most is olyan köd ül az utczán, hogy az ember nem lát két lépésnyire.

– Hát irja, hogy tegnap vagy tegnapelőtt, a mikor nem volt köd.

Azután folytatta:

A léggömbhöz egy üres csónak volt erősítve, a melyben két férfi és egy nő ült. Hatalmas széláramlat vitte őket kelet felé. Városunkat egy nagy teleszkóppal vizsgálták s homokot szórtak ki, mire néhány pillanat alatt oly magasra emelkedtek, hogy csak borsónagyságú fekete pont gyanánt látszottak az égen. Kik lehettek a léghajósok, nem tudhatjuk, mert ez idő szerint sehol sem eresztettek föl léghajót.

Ismét bátorkodtam megjegyezni, hogy ha sehol sem eresztettek föl léghajót, hát ez sem lehet igaz; mire ő azt felelte, hogy csakugyan nem igaz egy szó sem belőle, de hát hír kell, és a nélkül, hogy észrevette volna a furcsa befejezést, diktált tovább:

Vakmerő rablótámadás.Az éjjel a gyöngytyúk-utczában egy helybeli úri embert ismeretlen tettesek megtámadtak és elvették tőle az óráját, tárczáját és gyűrűit. A túlnyomó erő ellen nem védhette magát. Persze, rendőr megint nem volt sem közelben, sem távolban, s ez szerencse is, mert talán a rendőrt is kirabolták volna.