Géza Gárdonyi - Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.)

– Fülem nyitva van, – felelt Suna.

Matongó fölkúszott hozzá a banánfa tetejére.

Suna rosszat gyanítva mászott odább az ágak között.

– Meg akarlak ajándékozni a térdem díszével, – szólt Matongó és levette a térdéről a nyakkendőt.

Suna kinyújtotta a kezét.

Ebben a pillanatban Matongó szemefehére megvillant: elkapta a Suna kezét, azután a derekát és nagyot ordítva rántotta le Sunát az ágról.

Mind a ketten lezuhantak a banánlevelekkel borított földre.

Itt aztán Matongó segítségért ordított és a Suna gégéjét szorongatta.

A kunyhóból csakhamar kirohant az öreg Mpvapva és a családja.

– Tolvajt fogtam, Mpvapva! – kiáltotta Matongó. – El akarta lopni a banánaidat és mérget akart önteni a kutadba!

Az öreg Mpvapva csöpp híjja, hogy el nem sápadt a haragtól.

– Gazember! – Kiáltotta dühtől vaczogó fogakkal.

Suna mentegetni akarta magát, de az öreg megfogta és kitaszította az udvarból.

Azután a Matongó nyakába borult és így szólt:

– Derék Matongó, fiammá fogadlak! – És odalökte az örömtől mosolygó Kanyera karjaiba.

Suna látta ezt a nádkerítés mögül és a szíve elszorult. Keserű hangon kiáltotta be Mpvapvának:

– Minek is volna neked az ökör, Mpvapva? – Elég hatökör vagy te magad is!

A vasúti harang élesen kongott.

A vonat kerekei csikorogva indultak el.

Körülnéztem. A kupéban egy vöröses szőke úri ember ült, mellette a díványon egy nagy bozontos fekete kutya, szemben velük egy szerecsen.

A vöröses szőke úri emberen első pillanatra meglátszott, hogy angol, a fekete kutyán, hogy új foundlandi, a szerecsenen, hogy inas.

Szivart vettem elő, levágtam a végét, azután megfordítottam és belefújtam, hogy kimenjen belőle a dohánypor.

Az angol udvariasan szólított meg:

– Bocsánat, ha meg nem sértem önt, talán a legközelebbi állomásig szíves lehetne a füstölésről lemondani, akkor majd átülünk.

– Talán árt önnek? Igen szívesen.

Ezeket mondva, visszatettem a szivaromat a zsebembe.

– Nem nekem, hanem Nero úrnak, – felelte az angol.

Ránéztem a szerecsenre és a fejemmel bólintottam.

– Csalódik ön, – szólt az angol, – ez Thomas, ennek nem árt a füst, hanem igenis ennek.

Ezeket mondva, a nagy fekete kutyára mutatott.

A kutya a gazdája mozdulatára rámnézett.

Elkeseredetten komoly tekintete volt, nem szerettem volna összeveszni vele, s különben sem szoktam terhére lenni az utazótársaimnak.

Mindazonáltal nem tudtam visszatartani egy megjegyzést:

– Őnagysága – szóltam a kutyára mutatva – talán tüdőbajos?

– Óh éppen nem, – felelt az angol, – csakhogy nagyon tüszszög a dohányfüsttől.

Jó lenne, ha megtanítaná uraságod pipázni, akkor ilyen kellemetlenségek nem érnék ő kutyaságát.

Az angol megvető pillantással felelt, aztán intett a szolgájának, a ki fölbontotta az egyik paktáskát és pecsenyét, kenyeret vett elő.

A nagy fekete kutya olyan komoly arczczal ült ott a pamlagon, mintha valami londoni akademia elnöke lett volna. A legnagyobb flegmával nézett ki az ablakon és meg-megingott, mikor a vonat a bakterházak előtt a sín-váltókon átugrott.

Az angol szeleteket vágott a kenyérből és a húsból, azután a kettős szeleteket odatartotta Nero orra alá.

Nero be-bekapta a szeleteket, azután ismét az előbbi hidegvérűséggel nézett ki az ablakon.

Most az inas egy palaczk bort vett elő, csészébe öntötte és megkínálta vele Nero urat.

Nero úr hamar belafatyolta a bort is.

Azt hittem, most egy szalvéta következik, a mivel megtörlik Nero úr száját, de csalódtam: az inas csak meghajolt és kedves egészségére kívánta neki az ebédet.

Az angol levette a fogasról a plédjét és ráterítette a kutyára.

Most már nem állhattam meg szó nélkül:

– Ugy-e bár uraságod hisz a lélekvándorlásban ?

Az angol felelet helyett intett az inasának, a ki belenyúlt a belső zsebébe és egy nyomtatványt adott nekem.

Olvastam:

«Minthogy legkedvesebb barátom Nero, annyiszor kelt feltünést és szolgáltat okot a kérdezősködésekre, hogy ugyanazon feleleteket többször kellene ismételnem, – jónak láttam kinyomatni a kutyám, barátom iránt érzett szeretetem és tanúsított figyelmem okát:

Ezelőtt öt esztendővel Ceylon szigete mellett egy öbölben fürödtem.

Valami örvény vagy vízár elkapott.

Oda vesztem volna, de ez a kutya beleugrott a vízbe és a nyakamnál fogva kimentett.

Azt hiszem, egy nemeslelkű életmentő megérdemli, hogy az életéről mi is gondoskodjunk.

– Nagyon helyes, – szólok a nyomtatvány átolvasása után, de egy szó ellen kifogásom van.

– És az?

– Ezek a kutyák nem nemeslelkűségből halásznak, vagy mentenek, mert ilyesmit föltenni róluk nem is lehet.

Az angol kimeresztett szemekkel nézett reám.

– Azt hiszi?

Persze hogy azt. Csak nem gondolja ön, hogy mikor ez a kutya önt kihúzta a vízből, tudta azt, hogy emberéletet ment? Hiszen ha ezt tudja, akkor nem a nyakát fogja meg önnek, hanem a karját, mert akkor azt is tudja, hogy a gégéjét elharaphatja.

Az angol még meredtebben nézett reám.

– Ön filozófus?

– Nem.

– Természetvizsgáló?

Ráhagytam, hogy az vagyok.

– Tehát az ebekről tudományosan nyilatkozik.

– Amint veszszük.

– És teljesen meg van győződve arról, hogy ez a kutya ösztönből mentett meg?

– Úgy van, uram.

Az angol fölállott, kinyitotta a kupé ajtaját, Nero urat pedig megfogta a nyakánál és kidobta.

Azután az inasát is megkapta.

Ez egy pillanatig ellenkezett.

Hiába rohantam közéjük, mielőtt segíthettem volna, az inas kirepült és az ajtó becsapódott.

– Szerencsétlen! – kiáltottam – mit tett ön?

– Mit? Hát kidobtam őket. Köszönöm, hogy fölvilágosított.

– De az inast? Miért dobta ki?

– Hozzá tartozott a kutyához.

– De mégis…

– A kutya az övé volt akkor is, ő küldötte utánam a vízbe .

Összecsaptam a kezeimet.

– Ön barom!

– Uram!!!

– A ki az életmentőjével így bánik, az rászolgált erre a titulusra.

– Hiszen ön mondta…

– Hogy dobja ki ezt a nemeslelkű embert, a ki megmentette önt?

– De hisz a kutya mentett meg!

– Értsen meg kérem: ez az ember mentette meg az ön életét, a kutya által.

Az angol leült és rám nézett.

– Az igaz! – felelte nyugodtan.

E pillanatban a vonat megállott, az angol pedig összeszedte a táskáit és kiszállt.

– Hova megy? – kérdeztem.

Vállat vont:

– Megyek és fölkeresem a szerecsenemet!

Nem tudom, hány óra volt, mikor B. kapitány névestéjéről hazaértem.

Az ibolyaszínű égen teljes pompában ragyogtak a csillagok. A kövezeten ropogott a hó. Az utcza néptelen volt. Csak az én nyomaim látszottak a fehér hórétegen.

Mikor az ablakom függönyét lebocsátottam, szemembe ötlött, hogy a Jupiter szinte vakító ezüstszínben ragyog. Gondoltam magamban, talán azért látom ilyennek, mert jégkéreg van az ablakomon, azután hirtelen elfelejtettem az egész csillagvilágot és mély álomba merültem.

Nem tudom, meddig aludtam, de mikor fölnyitottam a szemeimet, némi kábultságot éreztem.

Fölugrottam, hogy el ne késsem a napi munkától. Az órám állt. Odamentem hát az ablakomhoz és fölhúztam a függönyt, hogy az idő felől tájékozzam magamat.