Mór Jókai - Egy magyar nábob

— Ah, ez bolondság! — kiálta fel Iván. — Ti oly könnyen beszéltek két nemesember életéről, mintha két tekebírót kellene választva kiütni.

— Ez pompás tréfa! — állítá a lord. — Igen sajnálom, hogy nem tőlem származik, vagy hogy Rudolf nem angol. Egyébiránt én hiszem, hogy ő meg fogja szavát tartani.

Abellino kacagott, mint szoktak azok, kik megijedtek a komoly szótól.

— Hinni vagy fogadni, uram! — szól hideg arccal Rudolf kezét nyújtva elé.

— Mit hinni?

— Azt, hogy Chataquéla meg tud halni férje után — vagy fogadni — fejet fejért!

— Áll a fogadás! — kiálta Abellino kacagva, s megragadá az elényújtott kezet.

— Nemesi szóra! — monda Rudolf.

— Nemesi szavamra! — állítá Kárpáthy nevetve.

— Hallották uraim — szólt Rudolf a körülállókhoz fordulva —, ha én nem tartom meg, amit ígértem, tartsanak gyávának, ha azon nő nem teszi kötelességét, nevessenek ki; ha pedig mindkettő megtörtént, önök bizonyosan látni fogják, hogy Kárpáthy Béla nemesi szavának meg fog felelni. Addig a titoktartás becsületügy.

Azzal vette kalapját és eltávozott.

Abellino arca az utóbbi szavaknál mosolygó gömbölyűségéből kissé hosszúkásra vált, s kezdte restelleni, hogy a fiatal óriások ezt a fogadást olyan igen jó tréfának találják. Azonban benne volt, s szükségből el kellett fogadnia a nagylelkűséget.

E fogadás bámulatos derék dolog volt, csak az az egy volt benne szomorú a jelenlevőkre nézve, hogy kifecsegni nem lehetett. Rudolf becsületüggyé tette, és ez természetes volt, nehogy a hírt megtudhassa maga az érdekelt delnő.

Lesznek sokan, kik e fogadást túlzásnak fogják tekinteni, de azokat bizonyossá tehetjük, miszerint e magas körökben igen olcsó az élet; egy szó, egy tekintet elég ok ölni és halni. Szegény embernek lehet aggodalma az élet iránt, de nagy urakhoz ez nem illik, a divatszerű blazírt kedélyek előtt pedig éppen bűn. Szegény ember tartozik életével családjának, hazájának, istenének; nagy urak között az a hit él, hogy ők nem tartoznak vele senkinek.

Ah, megálljunk! Itt mégis most az egyszer kivétel van. Monseigneur Kárpáthy csakugyan tartozik az életével valakinek: a hitelezőjének.

Mr. Griffard megtudta a fogadást, mert hiszen neki mindent meg kell tudni, legyen bár a titok lakat, diplomáciai pecsét, káptalani szentély vagy becsületszó alá lezárva. Hanem azért titok maradt, mert tőle nem származik odább.

Griffard úr tehát megtudva, hogy a tréfa annyira komoly, miszerint ha Rudolf teljesíti a fogadás föltételeit, Kárpáthy kénytelen annak eredményét elfogadni, különben jogában áll a jelenvoltak bármelyikének őt, ahol találja, főbe lőni; s lord Burlington már előre meg is vigasztalta vele, hogy ha neki magának nem lenne bátorsága fogadását teljesíteni, ő szolgálhat neki a magáéval, s a jámbor lord ellövi ötven lépésről a fölvetett tallért.

E fogadás tehát éppen nem tetszett a bankárnak. Fölkeresé személyesen Kárpáthyt, és szemére veté, hogy szerződésüket máris megszegte életveszélyes kalandba bocsátkozva.

— Ah, bah! — szólt Abellino — itt oly távol az életveszély, mint a hold. Először annak kell megtörténni, hogy Rudolf elvegye a delnőt — afgán szertartás szerint, de hiheti-e ön, hogy ez neki sikerülni fog. Ez önfejű asszony nem akarta feledni a brit poétát sem értem, sem másokért, kik mind gazdag, généreux, elegáns gavallérok; fogja-e tenni Rudolfért, ki egy melankólikus, spleenes, jenki szokásokkal teljes különc. Ez alig valószínű; de föltéve, hogy megtörténhetnék, képzelhető-e egy épeszű emberről, hogy ez csupán azért, hogy fogadását megnyerje, megölje magát? Ez Rudolftól bizonyosan csak kötekedés és feltűnési vágy, mely vissza fog térni a végletnél. Végre azonban még azt is megengedve, hátravan az utolsó lehetetlenség, az, hogy Chataquéla magát utána ölje, mert Indiában ez így szokás. Ez lélektani abszurdum. Egy nő, kinek ötven férje volt már, s azok közül akárhány meghalt.

— De meg kell önnek gondolni, hogy a delnő azoktól még életökben elvált, s így vallási kötelezettsége megszűnt irántok.

— Ejh, hagyjon ön nekem ilyen faggatásokkal békét!

Azzal hátat fordíta a bankárnak, és elkezdett fütyölni.

Ez igen jó felelet, mikor az ember meg van fogva.

Az indu hölgy azalatt a szenvedély hevével keresé mindenütt ismeretlen lovagját, s e szenvedély majd dühvé, végre kétségbeeséssé vált, hogy sehol sem találta.

Nappal szüntelen Párizs utcáin kocsizott, nyilvános éttermekben ebédelt, a leglátogatottabb kioszkokba járt fagylaltozni, este rendre járta a színházakat, szemüvege szüntelen sorba vett minden férfiarcot; hasztalan! Sehol sem volt, akit keresett. Ah, az kétségbeejtő; ily végtelen néptömeg között keresni egy alakot, melyet csak egyszer látott, s mely nyomtalanul eltűnt. Ki lehetett az? Mi oka van előle rejtőzni? Nincs senki, aki őt ismerte volna, hogy még csak nem is beszélnek róla? Oly közel állt hozzá, kezét szorítá kezében, éltét odaveté neki, hogy vigyázzon reá; és elfeledett csak egy szót is szólni hozzá, csak annyit kérdeni: “Hogy hívják önt, uram? Mikor fogom önt láthatni újra?” Most milyen boldog lehetne, ha e két kérdés feleletét bírná.

Egész éjszakákon át ébren van. Vén dajkája, a bűvész Hyurmala mulattatja hindu varázslatokkal, miknek mind azt kellene megjósolni, ki volt azon ifjú, és fogja-e őt újra látni.

A vén duenna felállítja az alacsony lábú asztalkára a hindu palackot. Ez egy öblös üvegedény, felül szűk, hosszú nyakkal, tele valamely sűrű, de kristálytiszta nedvvel. Ekkor felül a szűk nyíláson valami aranytiszta sárga folyadékot tölt belé a varázslónő, s a palack nedve azonnal elhomályosul, mintha felhőkkel töltötték volna tele, melyek sűrűn hömpölyögve rohannak le egész a palack fenekéig mindig sötétebben, mindig feketébben. Midőn a feneket érte a felhőszerű gomolygás, elkezd a palack belseje bámulatosan megelevenülni, jövő-menő alakok tetszenek fel benne, mik változnak, eltörpülnek, egymást félretolják, s mikből a felizgatott képzelet ismerős arcokat, házakat, városokat teremt. A sötét felhőszínű tárgyakat lassankint szivárványos színek derengik át, a mezők zöldje s a hajnal pirossága játszik egymással, benne valami tündéri világítást nyernek a mozgó alakok, majd végre lassúbb lesz a ködalakok mozgása, a tárgyak mindinkább egymásba olvadnak, a szivárványló színek elsápadnak, a körforgás csodái elülepednek, s az egész tünemény terét eltakarja valami átlátszótlan fakó halálszín.

A vén Hyurmala, kinek arcbőrét cserszínűre festette a kegyes idő, nem késik e látott alakokból, mik talányos káosszá keveredve, egymás hegyén-hátán hömpölygenek, összefüggő regéket alakítani. Elmondja asszonyának, az ismeretlen ifjú mostan hol jár. Most virágos mezőkön sétál, valahova lép, zöld és piros lesz a táj, s elhagyja, gyászos kékre, lilaszínre válik. Mik ezek a barna alakok itt mögötte? Ezek fogadott gyilkosok, kik őt meg akarják ölni. De védi őt erdő, berek, sötétzöld lombok borulnak össze mögötte, s nem sértheti őt meg senki. Túlnan egy haloványsárga alak jár, keresztül-kasul törve magát a gomolygó tüneményeken, mintha valakit keresne. Mindig kikerülik egymást. Apró gyermekfők a földön, repkedő kígyók a légben vonulnak előtte, utána. Áldás és rágalom. Most egymáshoz közelítenek, a sárga alak megáll, a gyermekfők rózsafejekké változnak, s lugost alakítanak körüle, a kígyók galambokká, mik mindkettőjök feje fölött repkednek. Nézd, nézd, most sebesen forognak egymás körül, ah! Mindjárt egymáshoz érnek. Most összeértek — mindkét alak egyszerre egymásba olvad, s csodálatos tünemény! Az egész bűvpalackot egyszerre égő rózsafény derengi át! — Asszonyom, akit vársz, az el fog jönni érted, és azután meg fog szeretni. — Most az alakok elülnek, a nedv elsápad, elhomályosul. — És azután nem fogsz szeretni senkit többé.