Mór Jókai - Egy magyar nábob

Már ekkor több bátor férfi ért fel a tetőre. E pillanatban az udvarra szállt le a delnő. A gyermekek mind egy nagy akácfa alá voltak gyűlve, mely lombjaival védte őket idáig a tűzeső ellen; mintegy huszonnégyen lehettek.

Chataquéla hirtelen egy rövid dorongot hurkolt a kötél végére, s kétfelől két gyermeket ültetett rá meghagyva nekik, hogy kapaszkodjanak jól a kötélbe, s azzal inte a magasban álló ifjúnak.

Az felvoná a két gyermeket, kiket a többi munkások kézről kézre adva szállítának le a lábtón.

Lássátok azon anyák örömét, kik gyermekeiket legelébb megkapták, nézzétek ezt az őrjöngést; mint szorítják kebleikre, sírnak, s földre borulnak az öröm miatt; a többi lihegve imádkozik, hogy az isten megsegítse a fáradozókat.

Az ifjú újra két gyermeket húzott fel a kötélen; lassankint minden anya keblére ölelheti gyermekeit. Már az utolsó kettő is emberkezek közt van. Ah, de még egy nincsen itten. A legutolsó, a legkisebb, egy kis pólyában fekvő csecsemő, kit bizonyosan a szobában feledtek; egy szegény, fiatal, tizenkilenc éves asszony csecsemője, kinek férje az idén halt meg, s kinek minden vigasztalása a gyermek, s ki ott fetreng a porban kétségbeesésében hajfürteit tépve. Az ifjú már int a tetőn álló embereknek, hogy távozzanak el, s nagyobb erőt látszik a kötél felhúzására fordítani, mint eddig. Látszik, hogy az nem gyermeki teherrel jön ezúttal. A fiatal anya megszakadó szívvel tekint fel az égre, mintha gyermekét keresné benne, midőn óriási örömriadal zendül meg körüle; a delnő felért a tűzfalra — és karján hozá fel a megtalált csecsemőt.

Nehány pillanat múlva ismét lejutott a két bátor mentő a hágcsókon, a ház minden emelete beégett már ekkor, minden ablakon jött ki a láng.

Lejutva a földre, Chataquéla az ifjú özvegy keblére tevé a megmentett csecsemőt, a keblén viselt gyémánt fétist akasztva nyakába, s azzal sietett hirtelen magára venni felöltönyét.

Milyen szép volt! Szemei miként ragyogtak, arca derült volt és boldog. Hogy fogják áldani majd a nyomorú viskókban! — És hogy kigúnyolják majd a szalonokban e kötéltáncosi bravúrért.

E pillanatban nagy robajjal omlott össze az égő ház féloldala. Ha tíz perccel elébb történik, mindkettőt odatemeti.

Azonban a tűz ez oldalon el volt fojtva, s másfelől erősen oltották; a népség széledezni kezdett.

Ezalatt Chataquéla hintaja utána érkezett a visszatért fogattal, s inasai ugrottak szolgálatára, hogy őt ülésébe segítsék.

A delnő körültekintett, mintha valakit keresne, de a három ismeretlen ifjú már nem volt sehol; ők azon pillanatban, midőn a delnő a csecsemőt anyjának visszaadta, eltűntek a néptömeg közül, hihetőleg a hálálkodásokat akarták kikerülni.

Chataquéla hasztalan tudakozódék utánok a körülállóktól, senki sem ismeré, pedig úgy szerette volna tudni, ki volt azon ifjú, kire ő életét oly könnyelműen rábízta, s ki: azt oly erős lélekkel őrzé meg.

Nehányan azt állítják, hogy vele jött vadásza grófnak címezé az ifjat.

Így mégis kell vele találkoznia valahol, hacsak ez ifjú nem aszkéta vagy puritán, hogy kerülje azon köröket, mikben ő meg szokott fordulni.

Mint szeretne vele még egyszer találkozni az életben. Talán semmi egyébért, mint hogy megmondhassa neki: “Ön derék férfi!”

Miként előre mondók, lesz tréfa és anekdota ez akrobatai produkcióról a jobb körökben elég.

A fiatal óriások klubjában az a boldogabb, aki szebb élcet tud ez esetre készíteni. Ha ők is jelen lettek volna, akkor hősi tett volna e munka, de így csak badinage, amin nevetni kell.

Chataquéla tettét százféle toldással és megfordítással adták elő, csak azt nem bírták kitudni, hogy ki volt azon ismeretlen hős, aki segített neki benne. Hát éppen nincs abban az emberben hiúság, hogy nem siet magát felfedezni valami újságíró előtt? Vagy ha a jobb körökből való, hogy nem dicsekszik vele? Ha közember, miért nem siet jutalmát elvenni a kormánytól; ha főúr, Chataquélától?

Az ismeretlen azonban nem jött elő.

Egy délben legjobban folyt a tréfa és elméncség e tárgy fölött; ezúttal Abellino vitte a szót az erkélyteremben, jelen voltak a szokott ismerősök, lord Burlington, Rudolf, Iván herceg, Debry márki, Fennimor és a többi.

— Nyomon vagyok, uraim — szólt Abellino. — Psychologicus adataim vannak, hogy az ismeretlen szalamander a nemesi körökből való.

— Halljuk az adatokat! — kiáltának többen.

— Tehát, amidőn Chataquéla azt az ajánlatot tevé a nép között, hogy ezer aranyat fog kapni, ki őt a tűz közé fogja követni, senki meg sem mozdult; ekkor azt kiáltá: “Egy csókot azon férfiúnak, ki velem jő!” és rögtön akadt vállalkozó. Hát nem közülünk valót jelent ez?

— Hihihi! — kacaga az alispánfi, kinek igen jó szokása volt másnak rossz élceit megnevetni. — Hát azután megkapta-e a csókot?

— Hagyjon ön beszélni, monsieur — szólt neheztelő lenézéssel Abellino, ki igen jól tudta, hogy Magyarországon nem híják az alispánokat excellenciás uraknak, s emiatt nagyon sértette, hogy egy ilyennek a fia belevág a szavába.

— Tehát — folytatá magához térve —, a monda szerint a mi delnőnk az ismeretlen férfinak nagyobb hitelesség kedvéért ott a tűz közepett a nép szeme láttára szolgáltatá ki a kitűzött csókot.

Általános kacaj, melyben csak Rudolf nem vesz részt, ezalatt valami angol lapot olvasva.

— E némbernek nagy kedve lehet a tűzben csókolózni — jegyzé meg Iván herceg.

— Hogyne! — szólt a megjavíthatlan alispánfi, ki azt hivé, hogy ezúttal Iván hercegnek valami újat mondhat, ki mint afféle muszka, ezt bajosan tudhatja. — Hisz az indus nők magukat férjeik holttestével együtt égetik meg, s az nekik gyönyörűség.

— Alig hiszem, hogy Chataquéla volt és leendő férjei valamelyikét ebben a dicsőségben részesítse — szólt nevetve Abellino, és a többi is nevetett utána mind.

Erre a szóra felkelt Rudolf a helyéből, hol eddig ült, s odalépett a kacagó társaság közé.

Szép, halavány arcán e pillanatban oly nyomasztó kifejezése ült az életunalomnak, bosszúságnak, embergyűlöletnek és megvetésnek, hogy akik ránéztek, önkénytelen elhagyták a kacajt. Tekintete különösen Kárpáthy felé volt fordulva.

Alig lehetne bizarrabb csoportozatot festeni, mint e két arcot, így egymással szemközt tekintve. Egyfelől a könnyelmű, oktalan gőg büszke, nevető arca, kihívó, gúnyoló vonásaival — másfelől az éles tekintetű, megvető, szoborszerű arc hideg, keserű mosolyával, mely amazt visszatorolni látszik. E két ember arcából azt olvashatná le egy fiziognóm, hogy ezek valaha keserű ellenségei lesznek egymásnak.

— Fogadjunk, uram, hogy amit ön mondott, az nem igaz... — szólt Rudolf, könnyeden odavetve a szót Kárpáthyhoz.

— Hogyan? — kérdek többen, elcsodálkozva Rudolf szokatlan magaviseletén.

— Fogadjon ön — szólt Rudolf, merően Kárpáthy szemeibe nézve —, hogy ez a kérdéses nő képes magát férje halála esetén megölni.

— Ah çà! Ez furcsa fogadás. Ismertessen meg ön a módjával. Az idő nagy különbség, mert fő kérdés az, hogy Chataquéla még akkor fiatal legyen.

— Ajánlatom rövid és gyorsan végbemehet. Én elveszem nőül ezt az asszonyt; ez az első. Azután gondom lesz rá, hogy hirtelen meghaljak; ez a második. Chataquéla utánam fog halni; ez a harmadik; és akkor ön kötelezve van magát tetszése szerinti módon kivégezni; ez a negyedik.