Mór Jókai - Egy magyar nábob

— A tűz egyre terjed — monda Chataquéla hintajába behajolva —, nemsokára a Saint Médard templomba is bele fog kapni, ami nagyszerű látvány lesz.

— S nincsenek itt bátor férfiak, akik ezt meg tudják gátolni? — kérdé a delnő.

— Mit tehetnek fecskendők nélkül? A szűk sikátorokon keresztül nem lehet a nagyobb fecskendőket vinni. Úgy nevettem egypár jó fiút közülünk, úgy hiszem magyar mágnások voltak, kik ott vesződtek egy rokkant kertészfecskendővel, aminővel a hernyókat szokás lelövöldözni a fákról; persze az égő ház ablakáig sem bírtak vele prüszkölni.

— De hát nincs itt közelében nagy tűzoltógép?

— Van biz itt a Panthéon udvarán, de nincsenek lovak, melyek odahúzzák.

— Azon könnyű segíteni — szólt Chataquéla, s inte kocsisának, hogy hajtson a Panthéonba.

Odaérve kifogatá hintaja elől pompás angol telivér lovait, s a roppant fecskendő elé kapcsoltatá, melyet már akkor egy csoport fiatalember törekedett odább tolni.

Azzal Chataquéla elhajító rizskalapját, felgyűré gyönyörű karjain vállig a hímzett ujjakat, s felugorva a fecskendő ülésébe maga kezébe ragadá a gyeplűt.

— Ah! — szörnyűködének kísérői. — Ön tán nem akarja maga odahajtani a lovakat?

— Hát mit tegyek? Itt az előfogattalan kocsiban csak nem ülhetek.

Azzal közibe vágott az ostorral lovainak, a nehéz tűzoltógép mennydörögve gördült végig a kövezeten a Mouffetard utca felé. Az elegáns világ megbotránkozva csóválgatá fejét: “Minő bizarrerie! Minő feltűnni vágyás!”

A kísérő dandysereg lassankint elmaradozott tőle, az élére vert néptömeg rögtön összezárult a fecskendő mögött, s míg ennek hurrákiáltással sietett utat csinálni, az utána jövő lovasokat szitkozódva kergeté vissza.

Chataquéla észre sem vevé, hogy a tűz színhelyére érve, egyedül van jelen az elegánt világból.

— Ide, ide, madame! — kiálta ekkor hirtelen egy nemes akcentussal kiejtett hang mellette, s Chataquéla egy legújabb divat szerint öltözött ifjút pillanta meg, de ki egészen össze volt locsolva és bekormozva, s a lovak zablájába kapva egy szeglethez iparkodott azokat kormányozni, hol egy ügyetlen fecskendő segélyével nehány hasonlóul díszes öltözetű ifjú törekedett az átelleni házon a tűz terjedését meggátolni.

Ez volt a legféltőbb pont. Ha a tűz e szegletet elfoglalhatja, akkor a Médard-templom veszve van. Több, blúzba öltözött ouvrier egy másik fiatal chevalier vezetése mellett a háztetőre mászott fel, arról verve le a tetőt.

Chataquéla mindezek közül senkit sem ismert; bár a legelőkelőbb világhoz kellett tartozniok, ő sohasem találkozott velök; de azok jól ismerték őt, s egy közülök rövid üdvözlettel nevén szólítá megköszönve, anélkül, hogy bókot mondana, a tett szolgálatot, s miután az új fecskendőt a szegletre állíták, felszökött rá, s csövét megragadva, gyönyörű ügyességgel irányzá a vízsugarat a felettük égő tetőre.

A hatás rögtön észrevehető volt, a láng e részen lohadni kezde, de annál sűrűbben sziporkázott.

Mintegy tizenkét ház égett már egy csomóban.

Egyszer nagy kétségbeesett sírás hangjai hallatszanak a tömeg lármája közül.

A Gobelin-gyárból egy csoport némber jő, kezeit tördelve, a legnagyobb kétségbeesés kifejezésével, a körülálló férfiaknak nagy erőszakba kerül őket visszatartóztatni, hogy a tűzbe ne rohanjanak.

— Mi baja azon asszonyoknak? — kérdé Chataquéla egy odaérkező munkástól.

— A nyomorultak, midőn dolgozni mentek a gyárba, rendesen egy udvarba szokták beadni gyermekeiket, hol valami vénasszony viselt rájuk gondot. Most az a vénasszony valahova bizonyosan eltávozott, s azalatt bezárta a gyermekeket, és azok most mind odaégnek.

— De hát ki kell őket szabadítani.

— Hiszen csak hozzá lehetne férni azon udvarhoz, de körös-körül minden ház ég már, hacsak valaki az égő házak tetején keresztül nem menne értök, mert a sikátorok be vannak omolva.

És valóban úgy tetszék, mintha a lárma, zavar közül távol gyermeksírás hangjait lehetne kivenni.

— Uraim, ez irtóztató! — kiálta Chataquéla a körülállókhoz fordulva. — Nem hallják önök ezt a sírást? Hát nincs mód e gyermekeket megszabadítani?

— Van egy — szólt hidegvérrel azon ifjú, ki legelébb megszórttá a delnőt —, hágcsót támasztani ez előttünk álló háznak, tetején a fecskendő folytonos működése mellett keresztül hatolni, onnan egy ember a másikat kötélen leereszti az udvarba, s ez ugyanazon kötélen egyenként felhúzza a gyermeket, s így kézről-kézre le lehet adogatni.

— Igen — szólt a munkás bosszúsan lerántva sipkája ernyőjét —, de ki lesz oly merész, hogy ez égő háztetőre másszék?

— Leszek én! — szólt változatlan arccal a gavallér.

— De hát az a másik, aki onnan leereszkedik arra a veszélyre, hogyha ön elhagyja, ott vész? Hein?

— Ki fogja magát önre bízni?

— Én, én! — kiálta hevesen Chataquéla. — Gyorsan lábtót és kötelet ide! — S azzal nem sokat tanakodva magával, hirtelen kikapcsolá az öltönyét elöl összetartó agrafe-jait, s anélkül, hogy a körülállókkal törődnék, hirtelen leveté magáról a kasmír felöltönyt, nem gondolva meg, hogy sokkal nagyobb gyújtogatást követ el ezáltal, mint maga a tűzvész. Pompás termetét nem rejté egyéb, mint egy vállait szabadon hagyó csalánszövetű ing s egy bő selyem török bugyogó, mely indu szokásként csupán térdeig ért, ott lábaihoz levén szorítva s széles csipkekarmantyúval fodrozva.

A körülállók egy percre még a tűzoltásról is megfeledkeztek.

Chataquéla nem vevé észre a veszélyes hatást, melyet előidézett, s erős, csengő hangon kiálta:

— Előre, uraim! Hozzátok a lábtót, az anyák gyermekeikért sírnak, siessetek!

— Hitemre, ez asszonynak van szíve! — dörmögé magában a munkás, s elsietve, nemsokára társaival egy hosszú lábtót és kötelet hozott elé; a lábtót nekitámaszták az égő háznak, a kötelet dereka körül fonó a delnő, s inte az ifjúnak, hogy menjen előre. A nép hurrákiáltása kíséré a két vakmerőt.

Az asszonyok letérdepeltek az átelleni ház előtt, s imádkozva várták a sikert a magasból.

Megállapodás nélkül haladtak felfelé. Már az ifjú az égő tetőhöz ért. Kezével int a hölgynek, hogy maradjon kissé hátra. Neki egy égő gerenda alatt kell elébb keresztülbúni. Most egy jól irányzott vízsugár éri az égő gerendát, s a hirtelen eloltott részt sikerül az ifjúnak megragadni s annál fogva a gerendát félrevetni az útból. Azzal kezét nyújtja az utána jövő hölgynek, az bátran szökik fel a zsarátnakos falra. Ez a nő vagy a jókkal, vagy a rosszakkal van szövetségben!

Ugyanazon vízsugár, az alant álló gavallértól irányozva kíséri most a tűz közepett haladókat, utat törve előttük s szabadon tartva hátuk mögött: Ah, sikerült a tűzfalig eljutniok. Az ifjú helyet keres lábaival, megtapogatva a falat, ha nem omlik-e le alatta. Kezével megnyugtatólag int az alant állóknak, hogy a gyermekek ott vannak az udvarban. Most legombolítja derekáról a hölgy a kötelet, egy kiálló gerendára kétszer körülkerítik, azzal a fal párkányába fogózva lassankint lebocsátkozik; a kötél az ifjú kezében van, ki őt csendesen bocsátja alá; ha az ifjú csak egy percre gyáva talál lenni, a hölgy veszve van; és mindez omló zsarátnakzápor s fojtó füstfelleg közepett történik. Az emberek odalenn elcsendesültek, oly mély a várakozás, a bámulat. Az ifjú fél térdre bocsátkozva mindkét kézzel kénytelen a kötelet tartani, hogy terhét el ne szalassza; eközben egy feje fölött égő gerenda lassankint elkezd alá felé hajolni; a férfi jól látja, hogy felé fog esni, alant az irtózat hangja tör ki, mindjárt ott fogja zúzni! Az ifjú nem tarthatja elé kezét, nem léphet előle félre, mert a kötelet kell tartania, csak nézi csendesen, mint hajlik felé az égő szálfa. Többen mentésére sietnek fel a lábtón a példa által bátorítva; már késő! A szálfa lezuhant! Azon percben ügyesen hajolt előle félre az ifjú, s az lábaihoz esett le alig félnyomnyira tőle.