Mór Jókai - Egy magyar nábob

Tíz nap múlt Chataquéla eltávozása óta, s Rudolf még mindig hasztalan várta a delnő levelét, pedig elválásuk percében megígérte, hogy amint megérkezik, tudósítni fogja Rudolfot.

Végre elhatározá, hogy utána menend Londonba.

Ösztönszerű nyugtalanság volt-e ez vagy valódi szerelem, vagy semmi egyéb, mint egy neme azon vágyaknak, miket az ember magára vitatott azáltal, hogy sokat gondolkozott róluk?

Azon nap előtti estén, melyre elindulását tűzte, még egyszer elment a színházba, és tapasztalá, hogy sohasem unta magát oly mértékben, mint ekkor. Az egész világ rendkívül rútnak és ostobának tetszett előtte. Mars kisasszony sohasem szavalt oly helytelenül, a claqueurök sohasem impertinenskedtek oly ügyetlenül, a páholyokban sohasem viselte magát oly kacérul a fiatal nőnem, s az ifjú óriások sohasem mondtak annyi ízetlenséget, mint ma; kín, bosszúság volt akárhová nézni, utóbb nem is nézett sehova, hátravetette magát páholya kerevetébe, s tökéletesen készen volt rá, hogy a legelső emberrel, aki páholyába benyit, össze fog veszni.

S csakugyan nyílik az ajtó, Rudolf félvállról tekint nagy mogorván vissza, s István grófot látja belépni.

Még az a bosszúság hozzá, hogy ezzel össze sem lehetett neki veszni, mert kénytelen volt iránta egy nemével a becsülésnek viseltetni.

Az ifjú gróf csak amúgy az ajtóban állt meg, beszólva halkan Rudolfhoz.

— Ugyan kérlek egy szóra. Eszékiék vannak itt, most érkeztek Londonbul, megtudták, hogy itt vagy, az öreg asszony nagyon szeretne veled beszélni.

Rudolf leírhatlan savanyú képet csinált ez örvendetes izenethez, s amint elhatározá magát, hogy helyéből fölkeljen, mintha egy gőzgépet kellene mozgásba hoznia, oly fáradsággal tevé, s nagy kedvetlenül beleakasztva magát István gróf karjába, engedé magát cepelni, amerre annak tetszett.

István gróf egy földszinti páholy ajtaját nyitá meg előtte.

A kérdéses család egyike volt Magyarország legelőkelőbbjeinek, s két tagja volt jelen a páholyban: az öreganya, a derék, kedélyes gróf Eszéki Sándornő és fiatal tizenhét éves unokája, Flóra, kivel egy telet Londonban töltött.

Az éltes asszonyság még mindenben megtartá a császárság alatti divatot, a nagy hajporozott dupét, mely különben igen jól illik piros, egészséges matronális arcához, a hegyes derekat, hímzett virágos övvel, a szűk, megfeszülő ruhát rövid ujjaival s a hosszú, pávafark nagyságú festett legyezőt és a könyökig érő szarvasbőr kesztyűket.

Ő foglalja el a főhelyet, a színpaddal szemközt. Átellenben ül unokája, Flóra; egy megragadó szépségű arc, melyet csak a szerény komolyság őriz, hogy az emberek utána ne őrüljenek. Tekintetének nyugalma, szép tojásdad arcának halvány vonásai, melyre ha sokáig néz az ember, úgy tetszik, mintha valami dicsfényt látna körüle, vékony szemöldöke, szelíded szemei, finom ajkai valami oly harmonikus ártatlanság rajzát adják elénk, miknek látása magában képes a vulgivaga Vénust megtagadtatni a szemlélővel. Egyike azon arcoknak, miknek látása nem költ szenvedélyt, bár szépsége tökéletes.

Figyelmét egészen a színpad foglalja el, s midőn a két ifjú a páholyba belép, könnyű főhajtással üdvözli őket, s udvarias gyöngédséggel vonja el tekintetét a színpadtól, anélkül azonban, hogy azt egészen a bejövőknek szentelné.

— Ön rossz ember — szólt tréfás feddőzéssel Eszékiné Rudolfhoz —, ha hatalomkarral nem küldenék érte, bizony nem is szólhatnánk vele. Mi azt hisszük, hogy majd a színházban találkoztunk vele, s ő ahelyett, hogy sorba nézné a páholyokat, behúzza magát kerevete szögletébe, és sehova sem néz; micsoda megfeledkezés ez az illő kíváncsiságról? Ön rossz ember, ön mindig akkor távozik el egy városból, amikor mi megérkezünk, mintha szántszándékkal kerülne bennünket; de most az egyszer rajtakaptuk, s mi kerestük önt fel.

— Én tettem volna azt? — szólt Rudolf, midőn szóhoz juthatott a beszédes asszonyságtól. — Nem feledkezém el a tiszteletről, mellyel nagysádtoknak tartozom.

— Csakhogy azt nehéz lett volna tanúsítnia, mert holnap már indulunk az én kedves Magyarországomba.

Nehány szarkasztikus rángás Rudolf arcán azt látszott mutatni, mintha ilyesmit mondana magában: “Kell menni, mert a repcét most kaszálják, a bárányokat most nyírják, ilyenkor jó gazdasszonynak otthon kell lenni.”

Ehelyett azonban azt mondá:

— Nagysádtok még nagyon jókor hagyták el Angliát; a víg élet, a lóversenyek, vadászatok, tengeri kirándulások, a víg mulatságok a Jersey szigeten még csak most kezdődnek.

— Nem maradhattam már a kis unokalyányomtól, mindig unszolt még a télen, hogy szeretne otthon lenni.

Rudolf csak ekkor tekinte figyelmesebben a “kis unokalyány” arcára, kit eleget látott évek előtt, mint lóti-futi gyerkőcöt, s alig bírta rejteni meglepetését a kifejlett hajadon komoly, szűzies szépsége felett. Néha egypár év alatt ideállá fejlődik a gyermeki vonásaiban keveset ígérő arc.

— Tehát Flóra kisasszony unta magát Londonban? — szólt egyenesen a lyánkához intézve szavait, valószínűleg, hogy beszédre bírja, s lássa, vajon e szép arc hogy jön zavarba kérdésére.

Azonban a jó nagymamának azon kedves szokása volt, hogy az unokájához intézett kérdésekre maga szeretett megfelelni, nem engedvén, hogy a gyermeket valaki zavarba hozza.

— Ah uram, hogy unhatta volna magát, hiszen még gyermek, akit minden mulattat, s még sem férje, sem imádói nincsenek, hogy az unalmat megismerhesse.

— Ezt a bókot elteszem az összes férfinem nevében — viszonza felhangoltan Rudolf, kit Eszékiné azért tüntetett ki legjobban minden ismerős ifjak között, mert legmakacsabb és legfinomabb vitatkozó társát találta benne.

— Tehát csupa honvágy — folytatá Rudolf egy kerevet karjára támaszkodva —, regényes epedés a szőke Tisza után, újra hallani a malmok csendes kelepelését a tiszaváradi jegenyék árnyékából, sétálni a búzavirágok között, látni az ismerős cigánycsoportot a falu végén, mint készítenek dorombot, s hallani vasárnaponkint a tiszteletes úr magasztos elmélkedéseit.

— Ah uram, ne is folytassa tovább szarkazmusait — vágott beszédje közé Eszékiné —, mi nem megyünk Tiszaváradra malomkelepelést hallgatni, s nagyon mezei fogalmai vannak a honvágyról, ha azt csak a búzavirágok közt látja érni; mi Magyarországon is nagy városban fogunk élni.

— Annál szebb. Debrecen vagy Szeged, vagy akár Hódmezővásárhely a legritkább élvezetekkel fognak kínálkozni.

Teszem föl Debrecenben van egy nagy híd a város közepén, mely az egész utcán végigmegy, s mely azért európai ritkaság, mert szárazföldre van építve; ezen érdekes lesz járni.

— Ön ismét csalódik, mi tiszteljük ezeket a nagy kenyértermő városokat, de lakni Pesten fogunk.

— Ah, azt el is feledtem, hogy Magyarországon van. Úgy hiszem, ott maguk nagysádtok is el fogják feledni, hogy Magyarországon vannak. Hisz az nem magyar város, hanem egy nagy német-zsidó kolónia, ahol csak a kőrösi, kecskeméti udvarban lehet hetivásárok alatt magyar szót hallani.

— Legyen úgy, uram. Eggyel többen lesznek velünk, akiktől hallani fogják. Rég volt nekem egy bizarr eszmém, csak arra vártam, hogy unokám felserdüljön. Most állandóul Pesten fogunk lakni. Minthogy Pestnek úgyis kevés díszes épülete van (1822), építtetünk nagyobbszerű palotát a város kitűnőbb helyén. Nyári lakul választjuk a budai hegyeket; rajta leszünk, hogy minden munkát hazai művészek és mesteremberek által teljesíttethessünk; alkalmat adunk tehetséges költőknek, művészeknek, hogy Pesten élhessenek, nagy házat fogunk tartani, honnan száműzve lesz minden idegenszerű, a divatvilág asztalainkon magyar lapokat, termeinkben magyar szót, magyar zenét fog hallani, s elkívánja tőlünk. Vagy azt hiszi ön, hogy nem sikerülend kört alakítanunk?