P. Nagy Mária - Illiberalgate

Szóval mindent tudunk, és hiába. Nincs az a bíró és ügyész, aki foglalkozna az üggyel. S ne felejtsük el, ez Magyarország belügye. Itt kell megoldani. Patthelyzet.

Ha elég sokan elég elkeseredettek, akkor forradalom meg lincselés jön, ámde a vagyonok sohasem lesznek meg. Jogállamiság keretei közt pedig sanszunk sincs.

Azért azt lehet látni, hogy valami történik. A félelem a csókosok körében is egyre terjed. Persze mindenkinek van titkolni valója – nem feltétlen nagy, de van. Na meg családja, élete, ami rommá lehet egy szempillantás alatt. S ezt nem felejtik el tudatosítani. Talán csak a kutya vagy a macska az első. Így vonult háttérbe hirtelen jó pár nagy ember, meg néhány kicsi. Mondván, a családjának él. Ja, a vak komondoros is. Meg az orgiagyáros is. Csupa istenfélő keresztyén ember. Semmi kilengés, csak az asszony meg a család, meg a fenyítés.

Azért vannak humoros pillanatok is, akik senkitől sem félnek, azoktól. Komolyan, a választás leglátványosabb nyertesei a viccpártunk volt, a kétfarkú kutyák. A passzivisták megállókat készítettek, négyszínfestésekkel dobták föl a közlekedésre alkalmatlan közutakat, járdákat, 5 percig kotkodácsoltak a köztévében, na és meg akarták nézni a fő-főnök kertvégében épült hatalmas focistadiont, természetesen drónkommandóval. Egyenesben közvetítették 5 különböző szögből, miközben sorra kilőtték a drónokat. Élőben. Átvette a CNN, Euronews. Kiment a világhálóra. Miurunk saját, meghosszabbított kertjének használt SPA részlegében épp dagonyázott a vezír. Nahát. Elég nehéz volt kimagyarázni, illetve nem is nagyon lehetett. Minden humorista lecsapott rá – igaz, nem itthon. Sajnos nem éppen jó hírünkre derített fényt. Európa-szerte kimondatlanul vagy épp kimondva a diktatórikus illiberáciát kezdték emlegetni, együtt emlegetve a magyar utat az orosz, a török, na meg észak-koreai úttal. Csak persze nem ez a baj, hogy emlegetik: mi már belecsúsztunk a diktatúrába, benne vagyunk, sajna nyakig.

Beatrix

Istenem, ez milyen jó, lubickolni a jóban, a lehetőségekben. A lakás, amit egész olcsón kaptam, csak az enyém. Igaz, nincs közel, de nem számít. Az első sajátom, na jó, bérlemény, de mégis. Aztán fokozatosan alakult ki minden. A csapat, a munka, az első sikerek. Az Előcsatlakozási Alapok forrásai. A főnökeim elismerései. Kreatív és bátor tervek. Projekteket írtunk és alkottunk. Megvalósítottunk, megvalósíttattunk. Mindenfélét és mindenkinek. Egész jó hírnevem lett. A csapatomat fiatalítottam kissé, meg néhány fiút is hoztunk. Mindjárt motiváltabb lett a munka. A Viktor hatalomra kerülése után kezdődött. Kaptam egy fiatal srácot, könyvelőt, igazi hívőt. Négyszemközt mondta először, hogyan lehetne visszacsorgatni a projektpénzekből egy kicsikét. Meg milyen költségek merülhetnének föl, amelyeket gyakorlatilag bármire költhetnénk, természetesen jogszerűen. Felcsillant a szemem. Csak később jöttem rá, hogy bekaptam a horgot. Addig még tisztességes voltam. De aki kurvának áll, ne csodálkozzon.

Sokkal később tértem észhez. Akkor már fájdalmasabb volt. Rám tolták az egészet, szinte megszállottan. Sem szép, sem okos nem lehettem. De az új kormányfő meg akart ismerni, s nyilván nem okozott neki nehézséget. Elbeszélgettünk. Aztán pozíciót ajánlott: személyesen neki dolgozhatnék, kellene egy projektekben jártas ember. Hogy mennek itt a dolgok? Így lettem államtitkár, s kidolgoztuk a rendszert. A szisztémát. Alapítottunk néhány céget, aztán pályázatírás fedősztorival a nagy pályázati kiírásokat lefedtük – természetesen segítve a nem értőket. Meg jól megszedve magunkat, és kitömve a PÁRT-ot. Muszáj volt gazdasági stabilitást szereznünk, még egyszer nem lehet választási fiaskó. Segítenünk kell magunkon, s persze pénz nélkül nem megy. Vagyis jobban mondva: mindenhez pénz kell. Sok pénz, és még több pénz. Lehetőleg nem a miénk. Megcsapolni, amit lehet. Volt egy titkos team, aki ezt csinálta, ezt irányítottam a háttérből. Már a források kiírásánál is trükköztünk. Végül is egy nyelvet beszéltünk. Csak Európa nyavalygott: átlátható elosztás, transzparens felhasználás. De végül is az A4 lap fehérsége mindent kibír. Aláírás és pecsét. Aki nem akart fejlesztést, azt egyszerűen ejtettük. Mindenki mégsem nyerhet. Ez a pech. Volt, akinek egyik terve sem. Egyik projektje sem. Na bumm. Ez a lényeg. A kiírást és a pályázati útmutatókat úgy írtuk, hogy mindenki ne nyerjen azért. Persze volt néhány földi halandóknak való felhívás is, azt meg az első limitösszeg határakor lezártuk, néhány energiamegtakarítási, öko-lehetőséget meg csak bizonyos alapítványokon keresztül lehetett elérni. Ők is levették a százalékukat. Ekkortájt emeltük föl az ÁFÁ-t a felhőbe. Egész Európában nálunk volt a legmagasabb, majd’ 30%. Némelyik projektben 30%-ot hagytunk, ami tulajdonképpen 0% volt, kivéve, ha számla nélkül trükköztek. Erre is épült egy iparág. Isteni biznisz volt. Végre elismerték a tehetségemet. Csak elszemtelenedtek. Mondtam, hogy nem lehet mindent. Van, amit nem lehet megtenni. Lehet, hogy nem tudják bizonyítani, de mégis, a gyanú. Az árnyék ránk telepszik. Aztán lassan megfojt.

Nem hallgattak rám és most itt vagyok, küzdök az életben maradásért, a pozíciómért, a jó életemért. Pedig Katica megmondta: baj lesz. Ez már BTK-ba ütközik. Nem lesz jó vége, odadobnak koncnak. Persze nem tudott rólam semmit. Nyilván forogtak is infók. Meg nem látott mást, csak az egyre gondterheltebb tekintetemet, na meg a jogi segítségkérésemet. Tanácsot kértem és adott is, de megmondta, nem lehet az ügyvédem. Szövevényes ügyek ezek, ő egy egyedülálló anya, nem mászhat bele semmibe, egyedül neveli a lányát, nincs kire támaszkodnia. Meg az összeférhetetlenség. Amúgy is inkább családjogi ügyekben van benne. Szóval nem kockáztathat. Csak az ő keresete van, az apa lelépett. Van még gyereke, ez a cseperedő kislány már nem számít. Szóval mindig van fent és lent, kérdés, hogy most mi lesz?

Már a harmadik hivatalnál landolt a forráskezelés. Pillanatok alatt szélnek eresztették az EU-ban képzett, sok nyelvet beszélő szakmai csapatot; mintegy 700 ember lett hirtelen munkanélküli. Velük nem terveztek. Félreállították az EMIR-rendszer létrehozóját, mert nem akarta a forráskódot átadni. Másnap meg is halt. Csak véletlen tudtam meg, Mia barátnőjének a férje volt. A halála előtti napon küldte el az EU Bíróságának a beadványát. Gyorsan államosították a céget, majd Lajkó magához rántotta a zsíros falatot. Felállítottak egy osztályt a Miniszterelnökségen, ahol gyakorlatilag újoncok kezdtek dolgozni. Először harminc ember. Ez nem normális. Előzőleg majdnem 800 munkatárs intézte ezeket a nagyon jól működő EMIR-felületen, s így sem volt túl gyors az átfutás. Voltak projektek, melyeket 2-3 évvel később sikerült lezárni. Szóval Lézer harminc pártkatonája, illetve hozzá hű embere próbált megküzdeni evvel az extrém feladattal. Nem csoda, ha kiadta, hogy ha tíz órát kell dolgozni, akkor tízet és kész. Nincs hazamenetel. Már nem is tűnt annyira jónak az állás. Összeomlott egy párszor a rendszer, ráadásul az elektronikus platformmal is baj volt most, hogy meghalt a kitalálója. Nem tudtak egy valamire való IT-szakembert találni. Pont ők léptek a leghamarabb külföldre, talán az egészségügyesek után mindjárt. Így a másod- és harmadosztályúakkal kellett beérni, vagy ami még rosszabb, a pártnyalistákkal és a teljes hozzáértés hiányával. Szerencsére ismertük egymást és felkértek. Így tudtunk együtt dolgozni, és nem estem ki a pixisből. Meg ráadásul szereztem néhány szakembert végre. Így nem mehetett tovább. Aztán gatyába ráztuk az egészet. Közben sorra rájöttek a miniszterek, micsoda nagy üzlet és befolyás ez. Mindenki akarta a saját projektjeit igazgatni. Csak ez a fránya EU. Voltak szabályok. Másképp nem jött a pénz. Szóval csak ácsingóztak, meg keresztbe tettek. Mindenki bepróbálkozott. Ez egy ilyen szakma. Nem is csodálkoztam. Egyre fiatalabbak jöttek. Rájöttek, hogy az idősebb generációt már nem tudják megnyerni, csak az agyhalottakat. A gondolkodók elmentek. Meg a fiatalok is.