P. Nagy Mária - Illiberalgate

A suttogó propaganda ötlete nagyon tetszett, ámbár szkeptikus voltam. De szerencsére lelkes. Itt nálunk a sok nagyképű kormányhű pártkatona meg úgy grasszált, úgy öklendezte ki a szavakat, hogy kinyílt a bicska a zsebünkben. De muszáj volt. El kellett hinteni a magokat. Tudjátok, miről beszélek? A kabátlopásról. Valakinek ellopták a kabátját. Ő az, aki kabátlopásba keveredett. Ennyi. Apró csúsztatás, már bűnöző. Ezt csinálja a PÁRT is, csak sokkal nagyobb léptékben. Egy egész országnyi népet akar agy-mosni. Sajnos sikerül. Főleg a nem gondolkodók esetében.

Persze a módszer ugyanaz. Hogyan lehet mindenkit egymásnak ugrasztani, hőzöngő hangemberekké tenni, a félelmet erősíteni annyira, hogy inkább a vonat alá ugorjanak, vagy le a tetőről. Persze nem mindenki, mert valakinek dolgoznia is kéne. A gyerekek meg egyszer csak eltűntek, velük együtt a szülőképes korú fiatalok, majd harmincasok, most a negyvenesek. Már az ötvenesek is fontolgatják a kivándorlást. Hova jutunk, emberek? Nem tudunk mind elmenni. Vannak még beteg szülők, apró gyermekek, és nagyon nehéz sorsok. Bár igaz, ami igaz, még én is megpróbáltam. Kétszer is. De mindhiába. Igaz, alig-nyelvtudással. Először Ausztriába, onnan három hét múltán szégyenszemre haza kellett kullognom. Majd egy huszáros vágással Angliába, ahonnan másfél hónap múltán ki kellett menekíteni engem. Persze ezek külön sztorik. Szóval maradok itthon és legalább teszek valamit ezért a tetves népért, hogy ne dögöljünk éhen, meg ne legyünk rabszolgák végleg. Így lettem szimpatizáns-passzivista. Meg dezinformátor. Amúgy is lelkes összeesküvéselmélet-hívő vagyok. Ott is látok, ahol semmi sincs. Bár nálunk semmi sem az, aminek látszik.

A Vicuska vitt el az első filmklubra. Imádom a filmeket. Mindet. Szerintem megszállott vagyok. Ez az egyik szórakozásom. Itt volt alkalmam a Nemzeti Párt elit társaságába csöppenni. Nem is tudtam, mennyire, csak amikor megérkezett a nagy ember, a véresszájú szerkesztő, a békemenetek szervezője, Rocker Zsolt. A maga valóságában. Magam is meglepődtem. Szinte mindenki körbenyalta kétszer, hogy biztosítsa a saját hódolatáról. Komoly isten, mint a hűbérurakat régen, az csoda, hogy az asszonyokat nem ajánlották föl neki. A kacsintások, a megfelelő helyeken való kacarászások teljesen helyénvalónak tűntek. Tudtam, hogy nem lesz könnyű ide illeszkednem. De igyekeztem. Bár általában minden az arcomra van írva. Természetesen engem is félrevont a meghívómmal együtt. Hogy megismerjen. Mi másért? A combom meg a dekoltázsom már nem a régi. A munkám meg végképp nem trendi. Megnyugodott, hogy egyszerű nyalóember szeretnék lenni, így aztán maradhattam. Tehát jó első benyomást keltettem.

Pipa.

Havi ülések vannak, mindig máshol. Mondtam Vicusnak, hogy mi szegények vagyunk, nem tudunk 14 családot, párt meghívni, korlátozottak az erőforrásaink, de csak legyintett.

Ugyan már, egy éjszakáról van szó. A tábor, amit üzemeltettek, pont megfelel, Miáék mondták, milyen klassz volt ott kint a tűz körül. Szerinte ne aggódjak. Maradtam a brancsban, Gyulust kimentettem; még az kéne, hogy politikai vitába bonyolódjon a nagy emberrel. Csak a mi időpontunkra kellett kis időt várni. Már jócskán benne voltunk a nyár végében, szeptember idusára esett a terminünk. Lázasan készültünk a szalonnasütésre meg a borozásra. Gyulust kioktattam, mit szabad mondani, mit nem. Szegény tiszta stresszben volt. Aztán megérkeztek mind. Az üdvözlő pálinka után megnéztük a filmet, majd a beszélgetés következett. Eddig jók voltunk. Gyulus sütött egy pitét, aminek nagy sikere volt, és jól fogyott a bor is. Majd én a lángost sütöttem, a drágám a szalonnasütésben jeleskedett.

Szerencsére minden jól ment, senki sem sértődött meg, és boldogan feküdt le a százéves erdei iskolában.

Az éjszakai meg hajnali beszélgetések voltak igazán kellemesek, persze sikerült ügyesen a megfelelő dezinformációt elhelyeznem, még csak észre sem vették, hogy én voltam. Persze óvatosnak kellett maradnom, semmi vállon veregetés, egyelőre csak figyelek, és a lényeg, hogy lejusson magához a szerkesztő úrhoz is. Csak akkor dőltem végre hátra, amikor az utolsó autó is kigördült a kapun. Végre magunk maradtunk. Csak egymásra néztünk és nevettünk. Gyula csak nézett és érdeklődött, minek kellett a sok hülyéhez jó képet vágni? Még a filmekhez sem értenek. A tanár úr úgy kioktatta volna őket, hogy észre se veszik. Csak kénytelenek a tényeket elfogadni. Persze ki tudja, lehet, a tények sem a régiek.

Megnyugtattam az uramat: így lesz munkám. Ezt muszáj volt. Mármint csontig benyalni. Csak forgatta a fejét, de nem szólt egy szót sem. Miáék ugrottak ki pakolni segíteni, meg egy kicsit kiengedni és ellazulni. Olyan jó idő volt, hogy ebéd után kint napoztunk a kertben, majd tollasoztunk kicsit, közben meg végeláthatatlan, igazi csajos csevejt folytattunk. Legalábbis aki belehallgatott, ezt hihette. Persze rengeteget nevettünk, ahogy Miával mindig. Nem is ismertem még ilyen pozitív csajt. Mindig mosolyog, és ha vele lehetsz, még a Nap is kisüt. Csodálatos volt, minden bajomat elfelejtettem egy időre. Már el is felejtettem, mire valók a barátok.

VI.

Beatrix

Istenem, mikor felkerültem Pestre, a minisztériumba, azt hittem, megfogtam az isten lábát, aztán mégsem. Milyen boldog voltam, hogy ott dolgozhattam! Egy átlagos, vidéki, egyetemet végzett lány. Közgazdász, aki szeretne feljebb törni. Vidékről Pestre. Az Egészségügyi Minisztériumban kezdtem. Úgy éreztem, hogy előttem a világ kapuja. Egy új világ kezdete; pályázatok, források, lehetőségek, melyek a végtelent súrolták. Így magyarázta a főnököm. A lényeg, hogy mindent ebből kell megoldanunk. Mert most jön a Kánaán. Előcsatlakozási Alapok a felzárkózáshoz. Csak legyenek jók a pályázatok. Amilyent várnak. A lényeg, hogy megkapjuk a pénzt. Izgalmasnak hangzott. Olyan nagystílűnek. Alig vártam a munkát.

Az albérletem nem volt nagy szám, igazán nem is volt igazi albérlet, inkább csak egy szoba. A lényeg, hogy a metró vonalán volt és gyors elérést tett lehetővé. Egy balettmesternél laktam. Egy igazi százéves házban, az Üllői úton. Csodálatosan nézett ki a lépcsőház, bár kívülről a szokásos kormos-fekete bevonat fedte a gyönyörű, faragott homlokzatot. Belül sem volt rossz, igazi polgári lakás, magas mennyezetek alatt álommagas, cizellált ablakok, melyek mind az Üllőire néztek: így a világ leghangosabb utcája fölött laktam, igaz, négy emelettel. Hajnal kettő körül egy órára lecsendesült a forgalom, de aztán fél négytől ismét úrrá lett a káosz. Igazán persze nem káosz. Csak a rend: mentők, rendőrautók, a beinduló forgalom pillanatok alatt újra kitölti a teret, helyet. Végül is itt vannak a klinikák. S persze nem ez volt a legrosszabb, hanem a hideg. Elkezdtem kapucniban és zokniban aludni. Már amíg meg nem találtam a gázradiátort. Heti két fürdést tett lehetővé a balettmester: azt mondta, ma már túl sokat fürdenek az emberek. A XXI. században. ­Teljesen irreális. Nem tesz jót a bőrnek sem. Ja, és a kijelölt napokon, tehát kedd és csütörtök. A konyhát nem használhattam. Ezért ennyi. Szóval így kezdtem. Hétvégén hazamentem anyámhoz, de szerettem volna leválni, csak még nem tudtam hogyan. Egyelőre a lényeg: jó munkát kaptam, remek fizut, előléptetési lehetőséget. Szóval, kihagyhatatlan ajánlat. Csak sokat kell dolgoznom, és megragadni a lehetőségeket. Végül is egész jó ajánlólevéllel érkeztem. Bevackoltam magam, összeismerkedtem a balettmesternővel, megírtuk a szerződést, és odaadtam az első havi díjat. Próbaidőre. Vicces, még ilyet sem hallottam. Se bejelentkezés, se konyhahasználat, kétszeri fürdés, és slussz. Na meg a szokásos. Senkit nem viszek föl, nincs hangos zene, késői hazajárkálás. Szóval harmincévesen csodás kilátások. Muszáj kihoznom ebből a maximumot.