P. Nagy Mária - Illiberalgate

Na és az első nap a munkahelyemen, az sem volt semmi. Osztályvezetőnek vettek föl, egy igazi jó szegedi ajánlólevéllel. Végül is államháztartásból diplomáztam, Szegeden jól kitanultam a szakmám. S minő szerencse, az egyik konferencián megismerkedtem egy államtitkárral, akivel kicsit összegabalyodtuk, s lám itt vagyok.

A főnököm végigmért a lábikrámtól a fejem búbjáig, szép lassan. Óvatosan áthelyeztem a súlypontomat, behajlítottam a bal térdemet, és egy csípőemelő mozdulattal jobbra fölbillentettem ezt az oldalamat, érvényesítve a formás lábamat, egész a combhajlítómig. Ide vonzva a tekintetet, aztán óvatosan hátraráztam a fejem, hogy a melleim is kicsit előtérbe kerüljenek. Végre a mellem után a szemembe nézett, aztán néztük egymást egy hosszú pillanatig.

– Odaadhatom az anyagaimat? – kérdeztem elfúló hangon, kicsit zavarba jőve a stíröléstől.

– Szerintem minden itt van, kedves Beatrix. Ugye szólíthatom így?

– Természetesen. Persze. Köszönöm szépen.

– Milyen az albérlete? A próbaidő után tudunk ebben segíteni.

– Ez remek. Élek vele.

– Örülök, szeretném, ha nyugodtan tudna dolgozni. Sárosi úr megerősített abban a hitemben, hogy ön a nekünk való ember. Kreatív, és igen magabiztosan használja a tudását.

– Köszönöm szépen, nem fog csalódni bennem.

– Rendben, kedves Beatrix. Nézze el faragatlanságomat, csak nálunk nem szoktak ilyen gyönyörű hölgyek dolgozni. S talán pont ezért szeretnék önnek egy kis eligazítást tartani, hogyan szoktuk egymással a kapcsolatot tartani. Kivel tegeződünk, kivel magázódunk, kinek kell mindig a titulusát is használni egy e-mail kapcsán is. A tényszerű munkaleírás és a feladatkörök kidolgozása pedig az ön feladata lesz. Egy a lényeg: minden lehetőséget magunkhoz kell ragadni, minden pénzt idevonzani. Gondolkodjon kreatívan és bátran. Ha gondja van, csak hívjon a privát számomon. Hetente egyszer várom, hogy megbeszéljük a tennivalókat. Így rendben lesz, ugye? A fizetés megfelelő? Akkor keresse meg a másodikon a humánerőforrás ügyintézőjét, Klárikát, és fogjon munkához. Mit szólna keddenként 10-kor a heti megbeszélésekhez?

– Tökéletes. Nagyon szépen köszönöm!

– Rendben, akkor menjen, és az ötödiken megmutatja az irodáját Klárika. Rendezkedjen be, és holnap találkozunk 10-kor. Minden jót kívánok!

– Köszönöm szépen. Akkor holnap.

Mire megkerestem Klárikát, a jöttöm híre már körbefutott a minisztériumban. Beavatott mindenbe, aláírtunk, pecsételtünk, elmondta a pletykákat, miket kell tudnom. Valamint azt, hogy Berkes főosztályvezető úr már nagyon várta az érkezésemet. Szegedről és rólam csak csupa jót hallottak, és mind izgatottak. Nem úgy, mint az osztályom. Mind öregedő nő. Hát ez kihívás lesz. Viszont egy biztos: mindent megcsinálnak határidőre. Ez a korosztály még a Kádár-időszak alatt szocializálódott a munkára. Az alatt még alapvető érték volt a munka és a hozzáállás.

Na és az irodám. Ne felejtsük el, hogy ezek az évek még a nagy dohányködbe vesztek. Az előző lakó mindent otthagyott, és először ki kellett pakolnom a körbevezetés után. Közben pedig szellőztetni, szellőztetni. Mit tegyek, a füstöt utálom. Mindenbe beeszi magát. De a kilátás csodás volt a Dunára. Igazán megnyugtató, inspiráló és felemelő. Felhívtam Klárikát és kértem egy kis segítséget. Humánerőforrást. Meg dobozokat, egy kis festéket, meg egy köpenyt. Így aztán délutánra egész pofás irodám lett, a Dunára néző. Megérkeztem. Már az illata is jó volt. Végre azt csinálhattam, amire vágytam, amit kitanultam: dolgozhattam. Néhány koncepciót kell felvázolnom, azután kialakítani a rendszert, hogy működőképes legyen. Aztán felhívtam az egyetlen ismerősömet, Katicát itt Pesten, a család barátját. Mindig nála aludtam, amikor feljöttem. A szüleink ismerték egymást, így hamar összebarátkoztunk. Ő nemrégiben vált el, egyedül nevelte a kislányát, a kis Katát. Majd felírtam a teendő- és bevásárlólistámat, kinyomtattam az osztályom munkatársi listáját, s leballagtam Klárikához.

– Hogy lehet itt kávéhoz jutni vajon, Klárika? Hogy szoktátok csinálni? A közvetlen beosztottjaim két emelettel feljebb vannak, de mondjuk ez nem gond. Egy kis segítséget kérek. Tudnál róluk egy-két mondatot mondani a holnapi induláshoz? Nagyon hálás lennék. Meg hogy megy itt az ebédelés lent a kantinban? Ticket van, vajon, mint régen mindenhol? Vagy nyugodtan hozzak magammal és valahol van egy hűtő, meg netán konyha is. Valójában azt hallottam, hogy odaát, az oktatási minisztériumban van egy fittneszterem meg szauna, vajon oda hogyan lehetne bejutni? Muszáj a lehető legkevesebb időt otthon töltenem. Ez egy átmenet. A szoba. A próbaidőm végéig megfelel.

– Gyere, ülj le, aztán hozok egy kávét, vagy inkább gyere velem és mindent elmondok közben, csak figyelj.

– Ez príma, köszönöm szépen neked, Klárikám.

Nagyon jó első nap volt, egész élénken él az emlékeimben. Ahhoz képest hol vagyunk már.

Bizony, hol?!

Ági

Mindenütt megtaláltuk a megfelelő embert. Mi csak úgy hívtuk a mágnest. Aki közvetít, bár nem is tudja ezt. Szeptemberre már minden és mindenki a helyén volt.

A remek gyakornoki programunkról még nem is beszéltem. Fiatal szakembereknek adtunk lehetőséget a saját szakmájukban és a civilszférában létrehozni valamilyen innovációt. Nagyon lelkesek voltak és magukkal ragadóak. Így tettünk szert egy hackerre is. Többek között. De az igazán nagy fogásunk egy négytagú közgazdászteam, akik egyben egy zenekar tagjai is. Egész elképesztő felfogással szemlélték az országunk gazdaságába való beletrollkodást. Legfőképp Mocsoládé és társai esetében. Akkor kaptak vérszemet, amikor a kötelezően megvett könyvét kellett feldolgozni. Így már egy-két listán rajta voltak.

De bíztunk benne, hogy ifjonti lázadásnak tudják be, és nem kiforrott forradalmi eszmének. Na és a közösségi kommunikátoraink csúcsragadozók voltak; amilyen fiatalok, olyan ravaszok és annyira az ujjukban volt a trend. Ők már ezzel a tudással születtek. A kommunikációs forradalom X,Y,Z generációja. Persze volt köztünk pszichológus amerikai focis, hastáncoktató nőgyógyásznő, alkotmányjogásznak tanuló ügyvédbojtár, rendőr, tanár, biológus, vegyész, filmes, táncos és színész is. Meg persze takarítónő, festő és üzletkötő. Mind kerestek valamit. És tádám: megtalálták. A legjobb csapat, sokféle nézőponttal.

A heti üléseink frenetikusak voltak. A fiatalok tele voltak ötletekkel, mondhatnám csurig. Teljesen felráztak bennünket. Megtanultuk az ő szemükkel nézni a világunkat. Nem lepődtünk meg semmin. A programjaink remekül sikerültek, talán az innováció miatt. Mindenfélét csináltunk, ami a civil embereknek segíthet, vagy profitálhatnak belőle. Közösségi kert, autómegosztás, házmegosztás, saját szakmában tanácsadás, megtakarítási képzés, hogyan legyünk ügyes háziasszonyok, főzési tanácsadás, sütőkurzusok, hastánctanulás, papírbútor-készítés, életviteli tanácsadás, krízispont, segítőcsapat, diszkókommandó, elsősegélynyújtás-képzés, táncoktatás, jógaóra, szombati reggeli szeniorfutás, lépcsőfutás, családi napok, sporthétvégék, horgásznapok, filmklub, festő-workout…

Egyszerűen a bőség zavara. Mindenki boldogan lubickolt a maga által szervezett világban, vagy mutatta be a tudását. Mégis, a legnagyobb sikert a közösségiimázs-kurzusunk hozta. Elképesztő létszám gyűlt össze, szét kellett válogatnunk először is kor és irányultság szerint. Aztán az ügyes fiatalok beavatták a titkos világba az érdeklődőket. Persze szívesen vették, ha egy-egy nagyi egy tál finom sütivel is érkezett. S természetesen ez mindig így volt. Azonnal kitűntek a nagyon ügyesek. Akikre lehetett építeni. Szerencsére Szeged elképesztően jó választásnak bizonyult. Vonzotta a különböző helyről az embereket. Még nem sikerült teljesen tönkretenni az imázsát, pedig dolgoztak rajta ezerrel. Kezdve az autópályával. Majd a megyeközpontot, a régióközpontot áthelyezték, kiszerveztek mindent innen, lassan elpártoltak a munkahelyek. Kezdett halódni ez a gyönyörű város. Csak nem hagyhattuk. Ez egy nagyon jó hely, ahol élhetünk és felnevelhetjük a gyermekeinket, majdan az unokáinkat. Gondoltuk mi, szegediek. De a politika közbeszólt. Illetve maga a főgonosz. Mi voltunk az egyik ellenség. A baloldal fellegvára. Ez pedig sem igaz nem volt, sem pontos. Szeged tele van patriótákkal. A városukat szerető emberekkel. Talán egyedül itt az országban minden ünnepség együtt, pártoktól teljesen függetlenül, a lakosság egyetértése mellett lett megtartva. Az itt lakók imádják a városukat, s nem szerették volna, ha a fejük felett tönkreteszik. Pedig de. Ez történt. S pont csak velünk, emberekkel nem számoltak.