P. Nagy Mária - Illiberalgate

Lassú szemhéjmozgás, majd lecsukódott a páciens szeme.

– Hol, meg tudja mutatni?

Óvatos kézmozdulattal a mellkas irányába mutat.

– Tud levegőt venni? Maradjon nyugodtan, ide nem jöhet be senki. Ne féljen. Hívom az orvost.

Már kitapintotta a pulzust, elég gyenge, kicsit kék szájkontúr, vérbe hajló szemek. Már leemelte vészhívót.

– Doktor úr, kérem, azonnal jöjjön a team, lehetséges mellkasi trauma.

Máris világít a vörös lámpa, a rohanó lábak zaja közeledik, majd feltépik az ajtót. Orvos, ápoló szakszerűen, összehangoltan cselekszik. A beteg zihálni kezd, de máris segítenek. Egy ideges ember rohan be, de az ápolónő megfogja, és kifelé tolja erélyesen.

– Kérem, életmentés folyik, tartózkodjon a folyosón. Szólunk, amint lehet. Egyelőre elhárítjuk az életveszélyt, ne zavarja team munkáját, kérem. Menjen, kérem.

Nagy nehezen kitolja az ajtón, majd határozottan rácsukja.

– Margitka, rendben leszünk. Látta, mi történt itt?

– Nem, sajnos. A beteg meg volt rémülve, és csak a tényt konstatáltam, hogy baj van. Talán egy verekedős férj, nem mutatkozott be. Családi erőszaknak tűnik.

– Margitka, nem tudja, kit taszigált ki? Jóisten, melyik bolygón él maga?

– Engem aztán nem érdekel, ki fia-borja, csak a páciens. A beteg viszont veszélyben van. Elkülönített kórterem szükséges. Meg látogatási tilalom, ennyit már én is látok.

Az orvos máris nyúlt a vészhívóhoz.

– Azonnal küldjék ide Máriássy doktor urat a 107-be. Sürgős.

– Jól van, a beteg stabil. Rendben lesz, átszállítjuk, és én beszélek a hozzátartozóval.

Néhány szót beszéltek a doktor úrral, majd intézkedtek, kigördítve a beteget a kórteremből. A főorvos megállította a hozzátartozót a folyosón, majd halk hangon magyarázni kezdett. Egyre zavarodottabban hallgatta a vezír. Csak azt motyogta: mikor, hogyan…

A főorvos azonban csak magyarázott megnyugtató hangon tovább, majd megkérte, hogy most menjen haza, és egy-két napig ne zavarja a lábadozást. Értesítéssel lesz a kórház. Adja meg a számát, és hívni fogják.

Majd magára hagyta, és elsietett a beteg után. Margitka után futott és megbeszélte vele, hogy állandó megfigyelés alatt tartják egy-két napig. Ott ült szinte végig. Sokat beszélt és olvasott, hogy emberi hangot hallhasson a hölgy. Ahogy jobban lett, máris haza akarták vinni, de még egy pár napot sikerült nyerni. A két nő kölcsönös szimpátiája segített a gyógyulásban, a trauma feldolgozásában. A kibeszélés az egyik legjobb gyógyír, természetesen a gyógyszerek mellett, a pszichológus mellett. Így került egy csomó használható információ a kezünkbe. Semmi különös. Szokások, rutinok, lehetséges viselkedési minták. Mondjuk a java már fel volt térképezve.

A Pécsi Tudományegyetemen hallottuk először, zárt ajtók mellett, a Tudomány Napján. A téma: az önimázs; politikai imázsépítés, aztán egy nagyon érdekes előadás kerekedett magáról a nagyvezérről. Kezdve a beszédelemzéssel, videóelemzéssel, majd a gesztusok, mimika, arcrángások után már az orvos elemezte a betegségtüneteket. Természetesen húsz évre visszamenőleg, majd visszatértünk az összes diktátorhoz. Természetesen mindig van egy-két megjegyzés, mintha csak az igazi kutatási tárgyunk bizony a törpe Napóleon lenne. S ami szép az egészben: nem csak bölcsészek ülnek körben, hanem mindenféle szakmából, ahogy egy igazi jó kutatócsoporthoz illik. Mintha a MAKOG-on ülnénk. Még meg is fordult a fejemben, hogy biztos van valaki, aki neki dolgozik. De körbenézve elvetettem az ötletet.

Persze magunkból kiindulva akárki lehet láthatatlan vagy átlagos. De ebben a körben mindenki magát adta. Legalábbis azt kommunikálta. Utólag megnézve a programot, ez egy extra, fel nem tüntetett előadás volt a magunk örömére. Viszont itt is volt egy kör, igen képzett, amely jelentős tudással bírt a szakterületről. Ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A pszichiáter egészen lenyűgöző mélységgel elemezte a lehetséges betegségeket, traumákat, szociális és egyéb viselkedési zavarokat, bemutatva húsz évre visszamenőleg a videókon látható jeleket.

Szóval, most már tudtuk a lehetséges utakat. Hol inoghat meg, hol csúszhat még jobban félre, milyen félelmet lehet meglovagolni, miket lehet a fülbe suttogva elhitetni. Plusz a rutin, szokások, rigolyák.

Viszont egy biztos volt: a félelmei, közismert fóbiái miatt ­közelre nem juthatunk, ellenben belülről kell támadni. Az egyik lehetséges pont a család, a bántalmazott nő családja. Na és az agresszív apa, nagyapa, bizonyos családi minták. Kezdődhet végre a tánc.

V.

Eszter

Nahát, ezt nem értem. Micsoda szuper csapat! Tök jól éreztem magam. Egy kis kiszakadás a mindennapokból. Már épp ideje. Két éve csak tanulok, próbálkozom, és semmi. Se munka, se jövedelem, se élet. Katasztrófa közeledik, a híd alá megyünk mind. Se munka, se pénz, a sárga csekkek meg csak gyűlnek. Hiába dolgozik Gyula is éjjel-nappal. Megy, mint a güzü. Kapunk valamit, de mintha nem is lenne. A sárga csekkek meg csak gyűlnek. És nem fogynak. Egyszerűen nem értem. Persze a matek mindig segít. A realitás. Bevétel, kiadás, és a közte lévő relációk. Gyulus meg belénk rokkant.

Az első pofon 2014-ben, szilveszterkor ért, amikor se felállni, se leülni, se feküdni nem bírt az én drágám. Ott álltunk hárman, mi legyen. Két nem dolgozó, és egy rokkant. Nem volt kétséges, hiszen a gyerek még tanult, hogy nekem kell valamit kitalálnom, és tetszik, nem tetszik, bármit elvállalni. Így lettem takarítónő. Ez bemart nekem. Hogy ide jutottam. De muszáj volt a családért megtenni. Végül is erős asszony vagyok. Így azt vettem észre, már két állásom is van, amiből a csekkek egy részét és a kaját ki tudtuk fizetni. A lakásunkat még fél évig tudtuk megtartani, aztán kitettek bennünket, a bank elvitte a tartozás fejében. Így kerültünk anyához, a panelbe. Szégyenszemre vissza a gyerekszobába, negyvenkét évesen. Semmi kilátás. Gyulus javult, de dolgozni nem bírt. Üzletkötő volt világéletében. Mindig ment, jó életünk volt, egészen addig, míg be nem ütött a krach.

A kenőanyagos cégeknek befellegzett. Kevesebb autó, kevesebb kenőanyag. Először egy vízgyártó céghez került, majd egy napkollektoroshoz, végül egy biztosító alkuszhoz. Már a harmadik alkusznál vagyunk. Annyi tartozást halmozott föl az ­adóhivatalnál meg a TB-nél, hogy már az én nevemen van a vállalkozói, hogy dolgozhasson. Semmi sincs a nevén, titokban el is váltunk az adóhivatal miatt. Anyámnál lakunk, három szobában két család, tisztes szegénységben. Állandó félelmem van, hogy innen is kiraknak bennünket. Pályázok állandóan, de csak gyári munka van, meg a takarítás. Na meg a számat sem tudom tartani. Folyton az igazságérzetem harcol, tisztára, mint a vezír. Csak nálam kevesebb a járulékos veszteség. Azt hiszem, miattam még nem halt meg senki. Próbáljuk lázasan fenntartani a látszatot, pedig alig megy. Gyulus még rosszabbul viseli, már nem is beszélünk róla, mert akkor kikészül. Pedig muszáj lenne. A tények makacs dolgok. Senkivel sem tudok erről beszélni, csak Miával. Ők is átmentek ezen. Ez is Magyarország, ami jobban teljesít.

Egy pár tüntetésre elmentem, de rá kellett jönnöm, egyedül-kevesen nem csinálunk nyarat. A diktatúra meg sunnyogva kúszik be, egyszer csak tapinthatóan itt van. Ebben élünk nap mint nap. Megkeseredve, megalkudva, elvesztve lassan minden emberit. A méltóságunkat. Sírok, mostanában sokat. Mikor senki nem látja, nem bírom a félelmeimet. Tudom, rohanok a depresszió felé. De ki tarthatna fel? Mindannyian, akik itt élünk, mindannyian félünk. Lassan vesztenivalónk sem lesz. De addig ragaszkodunk az utolsó állásainkhoz. Foggal-körömmel.