P. Nagy Mária - Illiberalgate

– Halló, itt Mia. Tudnál velem találkozni a szokott helyen, futócuccban, csak te meg én?

– Persze, Mia, hánykor?

– Neked mikor volna jó? Mondjuk hétkor? Még nincs késő, ugye? Nyolcra hazaérünk, kerülünk egyet a Tisza-parton.

– Oksa, hétkor, futócuccban. De ugye nem valami beugratós videós hülyeség?

– Ugyan már, Gica, nyugodj meg. Csak futunk vagy sétálunk, ahogy jobb neked.

– Rendben, ott leszek.

Persze futás közben elállt a lélegzetem is a nagyszabású tervtől. Nem is értettem, én mit keresek benne. Csak annyit, hogy egyedül én vagyok, akinek nincs Achilles-sarka. Nincs vesztenivalóm. A fiam olyan veszélyes életet él, amilyet csak lehet. De így szereti, én meg így szeretem. Eleinte izgultam és féltettem, de be kell látnom, hogy felnőtt és igen jól boldogul. A veszély az éltetőeleme. Büszke voltam rá, és megtanultam elengedni. Épp ideje volt egy kis pezsgést vinnem az erősen lecsupaszított életembe.

Tehát elindítottuk a Gate 2.0-át. Simán. Elképesztően jól fogadták a beavatott hétköznapi emberek. S ez volt a lényeg. Átlagember, átlagszokásokkal. Szinte már közhelyesen mindennapi mindennapokkal. Unalmas, utálatos munkahelyekkel. Gyalázatos, idióta főnökökkel; furkáló, hasonlóan meghasonlott munkatársakkal. Ami persze feljogosított mindenkit az állandó, indokolatlan, rosszindulatú viccelődésre. Amúgy is már az oviban tanították egymást gyűlölni, rúgni, harapni és kifigurázni. Ma gyűlölet-igény van, ahogy Juci is elmondta a Heti hetesben. Minden szinten.

Később csak a technika finomodott. Na persze, a rutin. Meg az évek. Egyre cizelláltabb. Ráadásul a tömegkommunikáció is besegített. Meg a vezír, aki mindig nyerni akart. Csak nem ment. Uszító és megosztó érzelmi manipulációval. Nehéz ellenállni az általánosításnak. Egyszerűbb követni a sémákat, mondogatni, amit a szájakba adnak. A faszon kívül. Mert úgy tűnik, folyton szopóágon vagyunk. Mi, a nagy átlag. Az államhangya. Az átlagember kívülről kicsinyesnek látszó szükségletekkel bír, legfőképpen a miniszterelnöki szemszögből, vagy az úgymond politikai „elit” felől. Semmi izgalom nincs az életében. Munka, család, férj, feleség, anyós és a rendszer szidása, lefekvés és újra munka stb. Unalmas házastársakkal, fantáziátlan szexszel néhanapján.

Ellenben remek álmokkal, amikor is az élet császáraként a legjobb verzióban lebeghet, padlót fogva ébredéskor. Talán csak pisibe lóg a keze. Vagy ez már a szarleves. Vágyódva egy jobb világra, de szívébe nézve látván, hogy miatta aztán semmi sem lesz. Legalábbis változás. Ülni a meleg szarban.

Egy fecske sem csinál nyarat – mondogatják magukban. Mit is tehetnék egymagamban? – gondolják. S remélnek, hogy majd talán a gyermekeik megvalósítják a bolondos ifjonti tervekeiket. Nekik amúgy sem sikerült volna. Itthon minden forradalmat levernek. Talán csak az internetadó ellen lépett fel akkora erővel a lakosság, hogy a politika ezt a tervét elengedte. S itt jött újabb momentum a megalkuvás szőttesébe: az internet, ahol szintén azok lehetnek, akik akarnak. Ön-online álarc. A színes képek függése. Egy újabb függő viszony. Ne tévesszen meg: ez is csokitó. A randa, de finom. A könnyebb út. Ha már az élet nem olyan, amilyet várt. Bekúszott az iwiw-vel, majd jöttek sorban a Facebook, Twitter, Snapchat, Google+, Instagram, Whatsapp, Viber. A megalkuvás az élet szerves része lett. Betonkalitkákban, társasházakban, hasonlóan unalmas lakótársakkal körülvéve. Semmi extra. Néhanapján egy világmegváltás baráti társaságban, aztán marad minden a régiben: egy-egy osztálytalálkozó, egy kikapós asszony vagy egy verekedés.

Persze körültekintőek voltunk. Kellően elszántak kellettek. A reménytelenség fázisából, de mégis felélesztve valamit az ­ifjúság kék madarából.

Persze kellett a fedősztori, így alakítottunk nőegyletet. A ­nevünk is egész jó lett: Minden Megoldható. Végül is az unatkozó nők elfoglalják magukat. Hadd higgyék, hogy csinálnak valamit. Mi is meghagytuk őket a hitükben. Nekiálltunk és szervezkedtük. A szervezet jó alkalom volt ismeretlenekkel való megismerkedéshez. A programjainkon rengeteg ember megfordult, így a merítés is jól haladt. Novemberben alapítottuk az egyletet és Nőnapra már nyolc megbízható emberünk volt. Természetesen mindenfelől. Lassan kezdhettük a sejtek szervezését, kiterjesztve a határainkat, így behálózva az országot. Mia szerint kb. fél év kell még, és elindíthatjuk a konkrét feladatot. Egyelőre a ­rutin. Munka, család, egyesületi programok, ismerkedés, alvás.

Sokfelől, sok szakmából, sok helyről, sokféle szokásokkal, szocializációval jöttünk. Egyben voltunk azonosak: nők vagyunk.

Kidolgoztunk egy remek konspirációs rendszert, építve a mai, mindenhonnan hömpölygő gyűlöletáradatra, besimulva a közbeszédbe, időnként fellázadva, de ez is az imázs része volt. Nem telefonáltunk, nem használtuk a közösségi médiát, csakis a programok propagálására. A jó öreg interperszonális kommunikáció zajlott, amit – mivel nők vagyunk – roppant élveztünk. Minek tagadjuk? Főleg a pletykarészét, szaknyelven a dezinformációs tevékenységet. Annak idején a különböző okokból rejtőzködő szervezetek hasonlóképpen jártak el, rengeteg női taggal. Egy nő nem szúr szemet. Mindenhol otthon van és otthonosan ­mozog. Bárhol beszédbe elegyedik, kérdezősködik, vagy egyszerűen csak informálódik. Az idősebb nők kíváncsisága meg kielégíthetetlen, mint az köztudomású. Senki nem lepődik meg rajta. Ahogy azon sem, ha vadidegen embernek segít, elkíséri, bevásárol, vagy főz neki. Ez rendjén való. Végül is ez való nekünk – tartotta a patriarchális társadalom jelentős része.

Felkaroltuk a felkarolni valókat, óvtuk a gyengéket, ­problémákat oldottunk meg, jókedvre derítettünk, kreatívak voltunk, hastáncoltunk, miközben információkat gyűjtöttünk. Ki ne beszélt volna velünk? Csodálatosak voltunk-vagyunk! Nők! Kiszámíthatatlanok és szépek, megnyerőek és gyógyítók. Észrevétlen nyíltak meg előttünk az emberek. Mindent elmeséltek, a bizalmukba avattak, titkokat osztottak meg. Aztán zavartan ­hallgattak. Végül megnyugodva távoztak. Így jutottunk el egészen a vezírig, illetve a feleségéig.

Pont a bántalmazása kapcsán. Ismertünk valakit, aki ismert valakit, így jutottunk a betegágyáig. Csak a szeme látszott ki a kötésekből, a név a kórlapon természetesen Nagy Edit volt – ugyanennyi erővel Kis Kati is lehetett volna. Az ápolónő természetesen a mi asszonyunk volt. Szorgalmasan bejárt hozzá, etette, felolvasott, egészen addig a napig. Lezárták az egész osztályt. Hermetikusan. Csak fülessel mászkáló, kigyúrt ­állatok figyeltek mindenfelé. Persze ez egy kórház, az ápolónő természetes része. Csak egy pillantást vetettek az öreg, otthonosan mozgó személyzetre, így pont a nagy találkozásra sikerült becsatlakoznia. Maga a vezír ült az ágy melletti széken. Természetesen úgy tett, mint akinek fel sem tűnt, ki ő. Csak szárazon közölte, hogy csak hozzátartozó maradhat, illetve most az sem. Csak a beteg és az ápoló maradhat. Majd várt türelmesen, szemét a vezírre függesztve.

– Sajnos nincs időm egész nap itt várni. Ki tetszik menni, kérem?

A vezír enyhe mosollyal az arcán felállt, majd kissé zavarodottan elindult kifelé. Természetesen az ajtó csukódása után ­figyelt fel a szipogó hangra. Az ágy felől jött.

– Valami fáj, bántotta valaki? Történt valami? Tud beszélni? Csak óvatosan bólintson, vagy csukja le a szemhéját, kérem.