Marco Lupis - Interjúk A „rövid” 20. Századból

„Ki kell hangsúlyoznunk” – mondta Nuñez kormányzó az újságíróknak –, „hogy a földrajzi koordináták nem pontosak, de tudjuk, hogy a bíró már legalább két sír létezését megerősítette. Azonban kérni fogjuk, hogy Juan Guzmán Tapia bíró is legyen jelen, ha és amikor exhumálják az eltűntek maradványait”.

A fogolytáborhoz vezető nyomokat González püspök szolgáltatta, és azt mondta, hogy az információt „a gyónás pecsétje alatt” kapta. Egyelőre nem világos, hány fogolytáborról van szó.

Mindezek fényében, és hogy többet megtudjak arról, mi történt a chilei eltűntekkel, úgy döntöttem, interjút készítek a hozzátartozók egyesülete, az AFDD vezetőjével.

*****

Bebörtönözték, megkínozták, száműzték. Mireya Garcia nemcsak a kamaszkorát veszítette el Pinochet államcsínye miatt. A bátyja több mint negyed évszázada eltűnt. Mireya ma az eltűntek és fogvatartottak családjait tömörítő szövetségnek (AFDD) az alelnöke, és lankadatlanul küzd az igazságért.

Ezek az anyák és nagyanyák – mindegyikük hordozza saját fájdalma terhét, mindegyiküknél van egy-egy fénykép eltűnt fiáról, testvéréről, férjéről vagy unokájáról – évek óta minden nap találkoznak egy Santiago központjához közeli, kékre festett társasházban. Az udvar falait az eltűntek megfakult fotói borítják, mindegyik mellett ugyanaz a kérdés: Dónde están? [Hol vannak?] A fényképekkel és az ismétlődő, megválaszolatlan kérdéssel teli falon itt-ott felbukkan egy-egy rózsa vagy más virág.

Mire emlékszik azokból az évekből, az államcsínnyel kapcsolatban?

Az egész egy kicsit homályos. Otthon voltam, és csak arra emlékszem, hogy katonai indulókat hallottam a rádióban. Aztán rengeteg egyenruhás ember jelent meg az utcákon. Csak később jöttem rá, hogy ez egy sötét nap volt a hazám történelmében.

Hány éves lehetett?

A Fiatal Szocialistáknál voltam Concepciónban, egy kisvárosban, Santiagótól körülbelül száz kilométerre délre. Tanulni akartam, férjhez menni, családot alapítani... de aztán minden megváltozott. Gyorsan. Túl gyorsan. Most már viszonylag nyugodtan tudok róla beszélni, de évekig nem tudtam rávenni magam, hogy felidézzem. Még a családom előtt sem.

Egyik este eljöttek értünk. Csak a bátyám és én voltunk otthon. Letartóztattak (ha lehet ezt annak nevezni), majd megkínoztak. Őszintén szólva még most is nehezemre esik beszélni arról, hogyan aláztak meg.

Soha többé nem láttam a bátyámat. Amikor később sikerült Mexikóba menekülnöm a családommal, rájöttem, hogy Vicente végleg eltűnt. Szívszaggató volt tudni, hogy talán még mindig él valahol, én pedig több ezer kilométerre vagyok tőle, és nem térhetek vissza Chilébe, hogy megkeressem és segítsek neki.

Ekkor döntött úgy, hogy megalapítja az AFDD-t?

Igen. Nagyon sokan voltunk, akiket Mexikóba száműztek, és akiknek rokonai a Pinochet-rezsimnek köszönhetően „eltűntek”. Tüntetéseket tartottunk az utcán. Lehet, hogy ez nem ijesztett meg egy ilyen kegyetlen diktatúrát, de az emberek legalább megtudták, hogy kik vagyunk. Megtudták, mi történt.

Végül mikor tért vissza Chilébe?

Tizenöt év után. És még ma is kitaszítottnak érzem magam. Száműzöttnek a saját országomban.

Mit sikerült kiderítenie arról, hogy mi történt a bátyjával?

Nagyon keveset. Csak annyit, hogy a Cuartel Borgoño nevű titkos fogolytáborba vitték, ahol megkínozták. A hely már nem létezik. Mindent ledózeroltak, hogy eltüntessenek minden nyomot, minden bizonyítékot.

Ön szerint kizárólag Pinochet a hibás?

Nem. És ez a legőrjítőbb dolog Chilében. Még mindig legalább harminc olyan személy – tábornokok, ezredesek, politikusok és a halál egyszerű obsitosai – ellen vannak folyamatban eljárások, akik gyilkosságokért, kínzásokért és egyéb kegyetlenkedésekért felelősek. De ami igazán abszurd ebben az országban az az, hogy mindenki tudja, hogy legalább háromezer ember tűnt el, de a bíróságok csak tizenegy esetet igazoltak. Olyan ez, mint amikor mindenki tudja, de inkább elfordítja a fejét.

Egyesek azt mondják, hogy az igazság nem egyetemes, hanem viszonylagos fogalom, a történelmi korszaktól és az adott ország körülményeitől függően. Ön egyetért ezzel?

Nem. Hiszem, hogy a méltóság, a tisztelet és az igazság egyetemes fogalmak. Különben miért írnának alá országok emberi jogi nyilatkozatokat és kínzás elleni egyezményeket?

Mit érzett, amikor Pinochetet letartóztatták?

A remény és kétségbeesés hullámvasútja volt. A Londonban történtek megmutatták, hogy Chile még mindig egy mélyen megosztott nemzet. Olyan ország, ahol a hadsereg még mindig jelentős hatalommal rendelkezik, amellyel befolyást gyakorolhat a politikusokra és az intézményekre. Egyúttal nagyon megdöbbentett. Az évek során Pinochet a részletek iránti szinte mániákus megszállottsággal építette fel magának a büntetlenség pajzsát. Még az alkotmányt is megváltoztatta, hogy érinthetetlen legyen. Ha nem állítják bíróság elé külföldön, teljesen biztos vagyok benne, hogy Pinochet soha nem kerül chilei bíróság elé. Egyszerűen nem fog megtörténni.

Mit ért megbocsátás alatt?

Szerintem ez abszolút személyfüggő. Mindenki mást gondol róla. Én nem tudok megbocsátani azoknak, akik megkínozták a testvéremet. Talán vannak, akik azt hiszik, hogy bosszúszomjas vagyok, de ez nem így van. Nem akarok bosszút állni;

csak az igazságot akarom.

9

Az 1994-es év irodalmi Nobel-díjasa

1991 tavaszán Japánba érkeztem egy jó ideje tervezett cikksorozat miatt. Az ország északi részén fekvő aprócska faluban, a hideg ellen jól bebugyolálva figyeltem, ahogy a lepukkant busz, amely a japán szigetvilág e fagyos szegletébe hozott, hófelhőt kavarva maga mögött elhúz a távolba, és eszembe jutott Bruce Chatwin híres sora: Mit keresek én itt?

Egy másik ideillő idézet Tiziano Terzianitól származik: „Nehéz elhinni, de a japánok meg vannak győződve arról, hogy itt, az ő szigeteiken minden rendben van.” Erre magam is rájöttem, amikor nem sokkal később találkoztam egy nagyon udvarias fokhagymatermesztővel Aomoriból, akiről mindenki úgy vélte, hogy Jézus Krisztus közvetlen japán leszármazottja! 3

Nem sokkal előtte abban a kiváltságban részesültem, hogy interjút készíthettem az egyik legnagyobb élő japán íróval, a Nobel-díjas Kenzaburó Óéval.

A Letters for Nostalgic Years [Nosztalgikus évek levelei] és The Silent Cry [A néma kiáltás] szerzője elmondta, hogy szerinte miért az a probléma a mai japánokkal, hogy hiába keresik a „lelki üdvüket”.

*****

Amióta huszonkét éves korában írói pályára lépett, egyetlen hónap sem telt el anélkül, hogy a most hatvankét éves Kenzaburó Óe ne dolgozott volna valamely regényén. Óe 1935-ben született egy kis faluban a Japán délnyugati részén fekvő Sikoku szigetén, majd a Tokiói Egyetemen francia irodalomból szerzett diplomát. Bátran és mindig közvetlen, világos és metsző stílusban írt olyan témákról, mint a téboly, az embertelenség és az elviselhetetlen körülmények miatti gyötrelmek. Mivel mesterien bánik a struktúrával és a nyelvvel, valamint a legkülönfélébb műfajokban képes írni – horror, mese vagy rideg realizmus – A néma kiáltás szerzője gördülékeny stílusban tölti meg tartalommal rögeszméit, démonait és félelmeit. Olyan műveket írt, mint a Teach Us to Outgrow Our Madness [Taníts minket túlnőni az őrületünkön], melyben semmi sem magától értetődő, a cselekmény pedig pörgős és meglepetésekkel teli. Noha Kenzaburó Óe fejlett humorérzékkel rendelkezik, ugyanakkor kíméletlen elbeszélő, aki a végletekig próbára teszi az olvasó érzékenységét és idegrendszerét.