Marco Lupis - Interjúk A „rövid” 20. Századból

7

Santiago, 1999. március

„Pinochet? A chileiek úgy tekintenek rá, mint egy rákos daganatra. Egy rejtett és fájdalmas betegségre. Tudják, hogy van, de félnek beszélni róla... még a nevét sem merik kimondani. Így végül úgy tesznek, mintha nem is létezne. Talán azt hiszik, hogy ha nem vesznek róla tudomást, akkor csak úgy elmúlik, anélkül, hogy szembesülniük kellene vele.” A pincérnő a Café El Biógrafóban , a költők és diákok kedvelt törzshelyén Santiago festői, színes házairól ismert, bohém Bellavista kerületében – barriójában – , nem lehetett sokkal több húszévesnél. Talán még meg sem született, amikor Augusto Pinochet Ugarte tábornok – ahogy itt nevezik – a „Senador vitalicio” [örökös szenátor] vagy olyan parancsokat osztogatott, amelyek alapján ellenfeleit „megölték, megkínozták és erőszakkal eltüntették” – ahogy a több mint harmincezer eltűnt személy családja állítja –, vagy vasszigorral uralkodott, hogy Chilét megóvja a kommunizmus fenyegetésétől – ahogy tisztelői állítják. Ő mégis szívesen beszélget velem Pinochetről, és van néhány szókimondó észrevétele: „Itt minden Pinochetről szól. Akár rajongunk érte, akár nem, nem tagadhatjuk, hogy Chile életének minden területén jelen van. Egyértelműen része a politikánknak. Élénken él mindannyiunk emlékeiben, a szüleim történeteiben és a tanórákon. Ott van a regényekben, az ismeretterjesztő könyvekben, a moziban. Igen, Chilében még a filmek is Pinochet mellett vagy ellen szólnak. És mégis, mi valahogy továbbra is úgy teszünk, mintha nem létezne...”.

Ez a makacs öregember, aki „egy katona méltóságával” szállt szembe a brit igazságszolgáltatással, ez a „szegény vénember” (ahogy a Círculo de la Prensa portása súgta a fülembe, ahol a katonai diktatúra homályos éveiben a tábornokhoz hű emberek „felvették” a kellemetlenkedő újságírókat a Palacio de La Moneda előtt, ahol Salvador Allende életét vesztette a puccs során) lomha óriássá vált, akinek jelenléte érezhető volt a számomra bizonytalannak és befelé fordulónak tűnő Santiago minden negyedének minden utcájának minden szegletében.

Ő az ország élő emlékezete – a kolosszális, mindenütt jelenlévő emlékezet, amely feszélyezi azokat, akik támogatták, és irritálja azokat, akik ellene voltak. Hatalmas, mindent beborító emlékezet, amely rátelepszik az emberek életére, reményeire és félelmeire, Chile múltjára és jövőjére.

1998 októberében, miután a chilei hadsereg főparancsnokaként visszavonult és örökös szenátorrá nevezték ki, Pinochetet letartóztatták, amikor Londonban volt orvosi kezelésen, és házi őrizetbe helyezték. Eleinte a klinikán tartották, ahol gerincműtéten esett át, majd egy bérelt házban.

Egy spanyol bíró, Baltasar Garzón, írta alá a nemzetközi elfogatóparancsot emberiesség elleni bűncselekményekért. A vádak között többrendbeli, közel száz spanyol állampolgár ellen elkövetett kínzás és bűnszövetkezetben elkövetett kínzás is szerepelt. Az Egyesült Királyság csak nemrégiben írta alá az ENSZ kínzás elleni egyezményét, ami azt jelenti, hogy a vádak a kormányzása utolsó tizennégy hónapjában történt eseményekre vonatkoztak.

A chilei kormány azonnal ellenezte letartóztatását, kiadatását és bíróság elé állítását. Így kezdődött egy kemény, tizenhat hónapos küzdelem a Lordok Házában, az Egyesült Királyság akkori legfelsőbb bíróságán. Pinochet korábbi államfőként diplomáciai mentességre hivatkozott, de a Lordok a vádak súlyosságára való tekintettel elutasították, és engedélyezték a kiadatást, jóllehet számos megkötéssel. Nem sokkal később azonban a Lordok második határozata lehetővé tette Pinochet számára, hogy egészségügyi okokra hivatkozva (letartóztatásakor nyolcvankét éves volt) elkerülje a kiadatást – „humanitárius” megfontolásból. Az orvosi vizsgálatokat követően Jack Straw brit belügyminiszter 2000 márciusában, közel két évvel azután, hogy házi őrizetbe vették, engedélyezte Pinochet visszatérését Chilébe.

A bonyolult nemzetközi jogi csatározás kellős közepén, 1999 március végén utaztam Santiagóba, hogy az Il Tempo napilap számára tudósítsak a helyzetről, és interjút készítsek Pinochet legidősebb lányával, Lucíával. A Lordok Háza éppen akkor utasította el Pinochet mentelmi jog iránti kérelmét, és a repülőgép, amelyről a tábornok családja és támogatói azt remélték, hogy hazahozza őt Chilébe, nélküle tért vissza.

Santiago utcáin azonnali volt a reakció. Március 24-én a chilei főváros lélegzetvisszafojtva várta a döntést. A várost ugyan nem zárták le, de a Carabineros – katonai rendőrség – diszkréten jelen volt a potenciális gyújtópontokon: az elnöki székhelynél, a La Monedánál, a brit és a spanyol nagykövetségnél, valamint a Pinochetet pártoló és ellenző szervezetek székhelyeinél. A média teljes körű közvetítéséből a chileiek percről percre követhették az eseményeket. Reggel hét órától egész nap tartott az élő műholdas közvetítés Londonból, Madridból és Santiago különböző helyszíneiről, és ennek köszönhetően valóban történelmi eseménynek lehettünk tanúi. Helyi idő szerint dél körül, kevesebb mint egy órával a Lordok határozatának kihirdetése után két délutáni napilap is különkiadást jelentetett meg. Egyiknek a címlapja nagyon találóan fogalmazott: „Pinochet veszít, de nyer”.

Délelőtt Santiago lakói a McDonald's-tól kezdve a legkisebb bárokig a nyilvános helyeken lévő televíziókészülékek körül tolongtak, hogy nyomon kövessék a sorsdöntő fejleményeket. Az egyik nagy belvárosi üzlet dühös vásárlói könyörögtek az üzletvezetőnek, hogy kapcsolja át a tévét az élő londoni közvetítésre.

A helyzet nagyjából nyugodt maradt egészen késő délutánig, amikor mutatkozni kezdtek a feszültség első jelei. Helyi idő szerint négy órakor a városközpontban, a La Alameda 2és a Miraflores kereszteződésénél került sor az első összecsapásokra a diákok és a rendőrök között, mintegy tucatnyi ember megsérült, és körülbelül ötven diákot letartóztattak.

Rengeteg, a nyugalom megőrzésére való felszólítás hangzott el, főként a kormány tagjai részéről. Fernando Rojas Vender tábornok (az 1973-as államcsíny idején a La Monedát lebombázó pilóta, illetve a chilei légierő parancsnoka) gyújtó hangú megszólalásait, aki előző kedden nyilvánosan kijelentette, hogy Chilében a hangulat kezd „az 1973-ashoz hasonlóvá válni”, a kormány a leghatározottabban elítélte, így Rojas végül kénytelen volt szavait nyilvánosan visszavonni.

Aztán minden szem Mr. Straw-ra szegeződött. Pinochet támogatóinak propagandagépezete készen állt, hogy mozgásba lendüljön és lejárassa a brit belügyminisztert, akit azzal vádoltak, hogy az 1966-os országlátogatásán nyíltan és bőszen támogatta a chilei baloldalt. Egyesek állították, hogy bizonyítani tudják, hogy az ifjú Mr. Straw informális találkozón vett részt az akkori chilei elnökkel, Salvador Allendével, aki meghívta őt teára.

Képzelhetik, hogy úton Lucía Pinochethez rengeteg megbeszélendő dolog járt a fejemben.

*****

Inés Lucía Pinochet Hiriart Augusto legidősebb lánya. Csinos nő, aki jól tartja magát, és büszkén viseli besározott családnevét. Az egyetlen ok, amiért nincs a testvéreivel apja mellett Londonban, az az, hogy a lába gipszben van. Így kénytelen volt Santiagóban maradni, és vállalni azt a nem túl irigylésre méltó feladatot, hogy képviselje és főleg megvédje az örökös szenátort.