Juliette Benzoni - Az átok

Végigfutott a szobákon, a belső udvarokon, de egy teremtett lélekkel sem találkozott.

Megnyugodott azonban, ahogy látta, minden rendben van, a konyhában ragu fő a tűzön. Erről eszébe jutott, hogy éhes. Kenyeret, sajtot, gyümölcsöt keresett – és talált –, fejtett egy kis bort a hordóból, majd leült a nagy festett táblás ablakokkal az udvarra néző szobája küszöbére, hogy kényelmesen megvárja a többiek hazaérkezését. Az étkezés felénél tartott, amikor megjött a cselédlány. Az asszony élesen kiabálni kezdett, ahogy észrevette, hogy megdézsmálták a készleteit. Renaud felállt, és odament hozzá:

– Ne kiabáljon így, Perpétue! Senki sem lopta meg. Én szolgáltam ki magam.

Ahogy megpillantotta, a cseléd ismét felkiáltott, elengedte a tejesköcsögöt, és sietve háromszor-négyszer keresztet vetett.

– Nem hittem volna, hogy ennyire megijesztem! – szedte össze a lovag az eltört agyagcserepeket. – Mi történt? Hol van Pernon mester és Basile?

– Horgásznak!

Mivel a férfi értetlenül bámult rá, Perpétue visszanyerte magabiztosságát, és miközben egy ronggyal feltörölte a tejet, kijelentette:

– Igen, horgásznak! Mi mást csinálhatnának, mióta azt mondták nekik, hogy maga meghalt? A horgászat csak jobb, mint a kikötői kocsmák látogatása, és legalább hoz valamit ahelyett, hogy vinné a pénzt.

– No de ez nevetséges! Ki mondta, hogy meghaltam? Az asszonynak nem maradt ideje válaszra: örömteli kiabálással Basile rontott a konyhába, és ledobva a kezében hozott kosarat egyszerre sírva és nevetve belecsimpaszkodott Renaud lábába:

– Renaud nagyúr – dadogta. – Tényleg maga az? Ó, hála legyen az égnek!

Ezzel sírni kezdett, tovább szorítva a lovag lábát, aki leguggolt mellé. Meghatotta a gyermek felindulása, de nem volt a heves érzelemnyilvánítások híve. Két kezébe fogta Basile arcát, megcsókolta a homlokát, majd talpra állította, miközben maga is felegyenesedett.

– Ugyan, nyugodj meg! Látod, hogy élek. Ez a lényeg, nem? Ki mondta, hogy meghaltam?

Pernon is megérkezett, de ő a kis görögnél jobban uralkodott izgalmán, s beérte egy széles mosollyal ura felé:

– Nocsak, itt van! Tudtam, hogy nem halt meg! A fiú nem akart hinni nekem! Igaz, még mindig nehezen értjük egymást. Bár minden nappal fejlődik…

– Megmondja végre valaki, honnan jött a halálhírem?

– A templomosoktól! Elmondom, amit tudok, de először segítek megmosakodni.

Ijesztően piszkos, Renaud nagyúr! És, már megbocsásson, de nem éppen rózsaillatú!

Néhány perc alatt az udvarra húzott egy nagy fadézsát, félig megtöltötte langyos vízzel, majd beleültette Renaud-t, azután egy erős olívaolaj-illatot árasztó, zöldes szappannal alaposan végigdörzsölte:

– Arra a napra emlékeztet, amikor megérkezett a Coucy-palotába, és a mosdóhelyiségben lefürdették szegény Flore d'Ercri kíváncsi pillantásai alatt. Pedig akkoriban csak kis tejfölösszájú volt, de az a lány tudta, mit néz! Mit szólna ma!

– Elég ebből! Azt meséld, amit tudni akarok. Az fontosabb, mint az emlékeid!

– Jól van! Először is tudnia kell, hogy az elutazása után Joinville úr elvonszolt a királyhoz, aki nagyon haragudott, és higgyen nekem, bármennyire szent is, nem túl megnyugtató a közelébe kerülni, amikor ebben a hangulatban van. Ó, persze nem káromkodik, mint d'Artois nagyúr tette. Az egész lénye hideg, mint a jég, miközben az orrlyukain is haragot fújtat…

– Miért haragudott? Mert elmentem az engedélye nélkül?

– Pontosan! Nem viseli el, ha megszegik a parancsait. De volt más is: levelet kapott… méghozzá nem jót!

– Kitől?

– Titok! Csak egy homályos macskakaparás volt az aláírás, és természetesen nem volt pecsét. Azt írták benne, hogy maga áll Sancie kisasszony elrablása mögött, és nem kell aggódni, mert azért tette, hogy rávegye, menjen feleségül magához…

A szappan, melyet Renaud gépiesen forgatott kezében, megcsúszott, elrepült, és egy nagy, rózsás edénynek csapódott.

– És a király elhitte, hogy ilyen eszközöket alkalmaznék, hogy feleségül vegyem Madame de Valcroze-t? A királyné is elhitte?

– Őt nem tudom, de Lajos király igen.

– És miért akarnám feleségül venni?

– Nagyon gazdag, és maga Valcroze báró lehetne ahelyett, hogy nincstelen lovag!

Ne idegeskedjen! Csak magyarázok. És elmondom azt is, hogy Joinville úr bátran védelmezte, és nem hitte el, hogy képes ilyen aljasságra. Ő javasolta, hogy jöjjenek el értem, hogy elmondjam, amit az üzenetről tudok, melyet kapott. Tudom, megtiltotta, hogy beszéljek róla, de nem hagyhattam, hogy vádolják. Elmondtam tehát, amit tudtam.

– Nem hibáztathatlak érte. Mit szólt a király?

– Nagyon keveset, hacsak nem annyit, nyomozni kell az ügyben, hogy kiderüljön az igazság… Azt mindenesetre elismerte, hogy Keleten nem mindig úgy mennek a dolgok, mint nálunk…

– Kedves tőle! És a halálhírem?

– Máris rátérek. Álljon föl, hogy lesikáljam! Elmesélte, hogy Basile követte Renaud-t, amikor elhagyta a házat, egészen a Galilea-kapuig, ahol tanúja volt találkozásának Alival. Azután az üzenethozó fiú mellé szegődött, aki alig volt idősebb nála. Gyerekek között könnyű az ismerkedés. Basile meg akarta tudni a lovas nevét, aki Renaud-t vezette.

– Természetesen – folytatta Pernon – nem tehette föl egyenesen a kérdést, és időbe tellett. A fiú, akit Thomasnak hívnak, egy alsóvárosi halász fia, aki régóta látja el hallal a templomos rendházat.

– Ezért kezdtél horgászni? – jegyezte meg Renaud vidám villanással tekintetében.

– Nem vagyok éppen ügyetlen hozzá, bár azelőtt csak a coucyi tavaknál próbáltam.

Mindegy, sikerült megnyernem a bizalmát, ahogyan Basile-nak Thomasét. Így tudtuk meg végül, hogy a lovas a templomosok egyik turkopolja. Egy bizonyos Ali, aki a keresztségben a Leon nevet kapta…

– Roncelin de Fos elkötelezett híve! – egészítette ki Renaud.

– Ó! Ezt nem tudtam… De azért sejtettem! Amint képbe került a Templom, nem meglepő, hogy Roncelin benne volt.

– Nem is tudod, mennyire! Majd elmesélem, de előbb tisztázzuk a halálomat!

– Ó, az egyszerű! A nemes hölgy története kapcsán, akit elraboltak, hogy egy emírhez vigyék, a király kikérte a nagymester véleményét, hisz nála jobban senki sem mondhatja meg, mi zajlik a határ túloldalán. A nagymester jóindulatúan vállalta, hogy segít. És úgy tíz nappal ezelőtt ő jelentette be, hogy megtalálták egy önre megszólalásig hasonlító fiatal frank lovag holttestét a Tibériás-tó partján, olyan rossz állapotban, hogy a nagy hőség miatt ott helyben eltemették. A király elmondta Joinville úrnak, aki tudatta velünk is. Kemény csapás volt, tudja! Különösen a kölyöknek! Éjszakákon át sírt… nappal pedig horgászni mentünk. Muszáj volt elfoglalnunk magunkat… Most maga meséljen!

– Fejezzük be a tisztálkodásom. Mindahhoz, amit el kell mondanom, jobb a nyugalom… sőt, a magunkba fordulás! Nagyon súlyos dologról van szó! És nagyon szomorúról! Leginkább Madame Marguerite-ért aggódom. Terhes… már megint! A mindenségit! – tört ki Renaud. – A király semmi mást nem tud, amikor együtt vannak, mint gyereket csinálni neki?!

– Hm… általában ez a férjek szokása – próbálkozott Pernon.

– Milyen szomorú! Éljenek akkor a szeretők! Egy ilyen csodálatos nő nem azt érdemelné, hogy hosszan imádják, a legritkább illatokat égessék érte, simogatásokkal, szerelmes szavakkal, szépségét dicsőítő versekkel, dalokkal halmozzák el…? Ehelyett anélkül, hogy akár lélegzetvételnyi ideje is maradna, két ima között teherbe ejtik, hónapokig tartó rosszullétre, végül a szülés kínjára kényszerítve. Ráadásul a királyné éppen akkor beteg, amikor Hersende asszony megmagyarázhatatlanul eltűnik.