Juliette Benzoni - Az átok

Eközben odakint valaki észrevehette a tüzet. Hangzavar támadt, kiáltások, hívószavak harsantak.

Még mindig emelkedett a füst az ajtószárny alatt, mely nem engedett, és hallották, ahogy odakint ropog a tűz. Marguerite megállás nélkül kiabált a köhögőrohamok között. Ellenállt, amikor Renaud az ablakhoz akarta húzni, ahová erősen rögzítette az összekötözött lepedőket.

– Nem, az ajtón akarok kimenni…

– Az lehetetlen! Legyen belátó!

– A fiam! A fiamat akarom!

– Hol van?

– A másik szobában, mely a teremből nyílik…

A királyné ismét az ajtóhoz akart futni, mely mögül hatalmas robaj hallatszott.

Renaud erővel visszatartotta.

– Ne maradjon ott! Hallgassa csak! Úgy hallom, a segítségünkre sietnek.

Valóban, a zajt az ajtónak csapódó balták okozták, s a fa lassan hasadozni kezdett, de az ablak felől beáramló levegő magához vonzotta a lángokat, melyek a bejáratot nyaldosták.

– Segítség! – üvöltötte Marguerite. – Segítség! Itt vagyok!

Renaud hirtelen ráébredt, hogy bárhogyan is, de el kell tűnnie, hisz egyedül Isten a megmondhatója, hogyan hatna a belépőkre az, hogy az éjszaka közepén itt van, a királyné hálószobájában. Marguerite belé csimpaszkodott, ő pedig a kápolnarészbe akarta vinni, hogy megvédje a lángoktól, mielőtt az ablakon át elmenekül, akár a nyaktörést kockáztatva. Hirtelen azonban apokaliptikus lármával kidőlt a nagy ajtó, felszabadítva néhány lángot, de leginkább sűrű fekete füstöt, melyből… a király rajzolódott ki,

Joinville-lel a nyomában. Mindketten baltával a kezükben. Mögöttük férfiak serénykedtek vödrökkel és vizes lepedőkkel.

Marguerite zokogva a férje karjába omlott. A király gépies mozdulattal magához ölelte, de kék, jéghideg tekintete Renaud-ra szegeződött, aki beletörődő sóhajjal térdet hajtott előtte.

– Azt hiszem, magyarázattal tartozik! De később! Joinville!

– Felség?

– Fogja le ezt a férfit, és vigye a börtönbe. Felmérve, hogy a Marguerite-nek és neki állított csapda tökéletesen működött, és a harag, melyet a király tekintetéből kiolvasott, bizonyosan a halálba vezeti, Renaud magyarázkodni próbált:

– Felség – mondta –, a látszat ellenem szól, de…

– Azt mondtam, a börtönbe! Örüljön, hogy nem öltem meg a tulajdon kezemmel…

Veszélyes lett volna bármit is felelnie. Renaud felállt, és követte a szemmel láthatólag ellentmondásos érzésekkel küzdő Joinville-t, aki azt sem tudta, mit mondhatna. A termet átszelve, melyből a hölgyek szobái nyíltak, megállapíthatta, hogy a tűz, melyet egy ki tudja, honnan odakerült, feldöntött parázstartó okozott, elégette a kárpitokat és a szőnyegeket, de hatástalan maradt a falakra. Őrmesterek oltották éppen. Vitathatatlanul nagyobb volt az ijedség, mint a baj, és mielőtt eltűnt volna a lépcsőn, Renaud még éppen láthatta Marguerite-et, amint a fia szobájába fut, ahonnan a kócos Adéle szalad elő azt kiabálva, hogy bezárták őket, őt magát, Madame de Montfort-t és a kisbabát…

A most már nyüzsgéssel teli udvart átszelve a bejárati torony irányába, mely börtönként szolgált, Joinville képtelen volt tovább magában tartani az ajkát égető

kérdést:

– Régóta részesíti kegyeiben a királyné?

– Soha nem részesített kegyeiben. Ma éjjel egy hazug levél hívott hozzá… meg is mutatom… Ó, istenem, a szerzetescsuhában hagytam, melyben ideérkeztem.

– Szerzetescsuhában? Még mit talált ki? És először is hogy lehet, hogy mindenki halottnak hitte, s most az éjszaka közepén a királynénál találjuk, micsoda helyzetben…

Istenem! Micsoda botrány!

– Nem lesz botrány! Ami a királynénál tett látogatásomat illeti, majd magyarázattal szolgálok a királynak… ha egyáltalán meghallgat, mielőtt lecsapatja a fejem. Addig is –

és ebben aggodalmam teljes súlyával könyörgök önnek – mondja meg neki, hogy fogassa le Fos kisasszonyt. Biztos vagyok benne, hogy ő állította ezt a csapdát.

Mindenképpen el kell távolítani Madame Marguerite mellől. Meg akarja ölni, őt is és a kis herceget is, mert a bátyjával megesküdtek, hogy tönkretesznek mindent, ami a királyunk szívének kedves! Joinville, könyörgök, tegye meg! Ha értem nem is, de a királynéért.

A hirtelen nagyon komolyra váltó udvarnagy mélyen a foglya szemébe nézett:

– Megteszem! A becsületemre esküszöm! Soha nem kedveltem azt a nőt.

– Köszönöm.

Elérték az őrházat, ahol az emeleten két vagy három börtöncellát alakítottak ki azok számára, akik a palotában elkövettek valamit. Az igazi akrai börtön a fellegvárban volt, melyet az ispotályos lovagok irányítottak, de ha oda küldik Renaud-t, azzal túl nagy visszhangot adnak a kínos ügynek, melynek híre az egész városban elterjedne.

Renaud, miután átadták az ügyeletes tisztnek, megindult a nyomában, de hirtelen visszafordult Joinville-hez:

– Csak még valamit! Próbálja megtudni, mi lett Madame de Valcroze-zal.

– Megtalálta?

– Igen, és saját kérésére a klarisszák kolostorában hagytam, ahova, megtudva, hogy a királyné szinte egyedül van Elvira de Fos-val, visszamentem, hogy meggyőzzem, csatlakozzon Madame Marguerite-hez. Megígérte, mégsem érkezett meg soha a palotába…

Az udvarnagy égnek emelte a karját:

– Istenem! Micsoda ügy! Úgy tűnik, a távollétünkben mindenki megbolondult itt!

Épp ideje volt visszatérnünk. De nyugodtan halhat meg! Gondoskodom mindenről!

Igen, gondoskodom! Haladéktalanul!

Ezzel futva elhagyta az őrházat, miközben az egyik első emeleti cellában Renaud-t vasra verték, és magára hagyták gondolataival, melyekben keserűség keveredett végtelen gyengédséggel és a pillanat varázslatával, amikor Marguerite azt mondta, szereti. Soha nem remélte ezeket a szavakat, mégis elhangzottak, bár a királyné hozzátette, hogy ennél többet nem várhat tőle. Ez lesz tehát az útravalója arra a néhány órára, mely még elválasztja a haláltól. Hisz nem táplált illúziókat: a hóhérra bízza majd a király, hogy megszabaduljon a férfitól, akit a felesége hálószobájában talált.

Kevesebb mint hét év alatt harmadszor volt börtönben, hisz megszabadult a manszuraiból is. Negyedik alkalom nem lesz, és végül is jól van így: nem tudta, mi értelme lehetne még az életének. Balduin és Thibaut igazi keresztje megsemmisült, Robert d'Artois, akit oly nagy szeretettel szolgált, átlépett a hősök mennyországába, melyet Renaud nem volt biztos benne, hogy kiérdemelt. Igaz, ott volt a király, de a lovag a lelke mélyén tudta, hogy sohasem szerette. Talán, mert túl magasan helyezkedett el számára, a szerény halandó számára, túlságosan nagy, túlságosan nemes, túlságosan Isten felé forduló volt! A szentség, melyre Lajos törekedett – s melyet bizonyára el is ér! – túlságosan tiszta, túlságosan éteri környezetet teremtett körülötte a közönséges halandók számára. A kasztíliai asszony ilyennek nevelte, tökéletes acélból faragta, melynek ragyogása elkápráztatott, de élei sebeket ejtettek. S

ezeken az éleken Marguerite végül talán halálra sebzi magát! Marguerite! Egy pillanatra ajkaik egyesültek, lélegzetük egybefonódott. Egy ilyen pillanat megért egy életet, és a lovag – a király szemében gonosztevő – ezt viszi magával a földbe, mely hamarosan betemeti. Csak abban reménykedett, hogy gyors lesz a halál, és megkímélik a felségsértésért járó borzalmaktól. Nem azért, hogy elkerülhesse az utolsó sóhajt, mely csak hörgés lenne, hanem hogy Marguerite ne az akasztófán himbálózó, megtépázott, vérző test emlékét őrizze meg. Sancie-t – most már tudta, mennyire fontos neki a lány