Juliette Benzoni - Az átok

– Messire de Courtenay? Mit keres itt?

A férfi annyira meglepődött, hogy azt sem tudta, mit feleljen. A királyné türelmetlenül sürgette:

– Ugyan! Feleljen! Hogy kerül ide?

– Egy szolgáló vezetett ide, ahogy azt Valcroze asszony levele jelezte!

– Levél? Miféle levél?

– Ez itt.

Hogy elővegye a zubbonyából, Renaud felállt, és így jó egy fejjel Marguerite fölé magasodott. Bájosan tárult elé a dekoltázs szépsége, s megérezhette a királyné illatát.

– Sancie megőrült! – kiáltott fel Marguerite. – És először is hol van?

– No de… felséged mellett, ahogy azt három nappal ezelőtt megígérte nekem!

– Három nappal ezelőtt megígérte magának, hogy eljön hozzám? Hol tette ezt az ígéretet?

– A klarisszák kolostorában, ahová visszavonult, bizonyára azért, hogy kiheverje a damaszkuszi maliknál elszenvedetteket, ahonnan visszahoztam. Nem jött ide?

– Hetek óta nem láttam! – egyenesedett fel a királyné. – Bevallom, kezdtem azt hinni, hogy meghalt. Mint maga is egyébként… őrület!

Két keze közé fogta a fejét, és idegesen járkálni kezdett a szobában. Renaud merészen megfogta a karját, és megállította:

– Madame! Nyugodjon meg, könyörgök! Talán megpróbálhatjuk megfejteni…

– Igen… Igaza van. Magyarázza el!

A királyné kézen fogta, és megindult egy nagy elefántcsont berakásos, ébenfa karszék felé, mely az ablak mellett állt, szemközt egy edénnyel, melyben csodálatos bíborszín rózsa virított. Egy zsámolyra mutatott, a férfi azonban inkább térdre ereszkedett mellette, ő pedig nem ellenkezett:

– Mondjon el mindent, de gyorsan! Valahogy összeesküvést gyanítok!

Mégis rámosolygott: talán jobban örült a régóta vágyott jelenlétnek, mint akár önmagának is bevallotta volna. A láng, mely a szép lovag fekete szemében ragyogott, egyetlen nőt sem hagyott volna hidegen, a legkevésbé a királynét. Nem azt mondta Hersende, hogy a férfi szereti őt?

Renaud amennyire lehet, gyorsan és világosan elmesélte kalandjait Sancie-val, két tényt azonban kihagyott a barátnője erényét ért támadást és saját rokonságát Szaladin családjával. Sawan emír különös viselkedését a veszéllyel magyarázta, melyet egy frank szultána jelentett volna az aleppói és damaszkuszi királyságra!

– Inkább megszöktetett mindkettőnket, mielőtt Dharta-Katum megérkezett volna.

Néha a hitetlenek katonái bölcsek és nagylelkűek lehetnek.

– Szerencséjük volt, hála legyen az égnek! Milyen hihetetlen történet! Sancie… az én Sancie-m, amint vad szenvedélyt ébreszt egy szultánban!

– Egyikünk sem… védett az érzelmekkel szemben, melyek átcsapnak felettünk. A szerelem nem ismer sem vallást, sem háborút… sem felséget Csak a lány van, akinek az életünket szenteljük, a szívünket adjuk… minden gondolatunkkal, minden vágyunkkal…

Csönd telepedett közéjük. Marguerite Renaud szemébe mélyesztette tekintetét, az édesen égető lángot fürkészve. Megfogta a kezét, hozzá hajolt, ellenállhatatlanul vonzotta a túlságosan sokáig visszafojtott szenvedély. Az arcához egészen közel azt suttogta:

– Renaud! Szeret engem?

– Halálosan, madame…

Ekkor a királyné ajkához érintette az ajkát. Végtelenül gyengéd és könnyed volt a csók, akár egy virág és egy pillangó találkozása, egybefonódó szájuk azonban igazi hús volt, s felforrósodott a vérük. Egyre mélyült a csók, amikor azonban Renaud mindenről megfeledkezve a karjába akarta venni az asszonyt, az eltolta magától, felállt, és az ágy kék és arany függönyéhez hátrált, melybe belerejtette arcát:

– Én is szeretem – szólalt meg rekedten. – De be kell érnie ezzel a tudattal…

Különben elvesztünk… maga és én! Talán máris elvesztünk… Ez a különös levél! A felbukkanása a szobámban, anélkül, hogy tudnánk, ki szervezte!

– Egy vipera él a környezetében, madame! A húg a bátyja eszköze, és Roncelin de Fos felesküdött a…

– Elvira! Igaza lehet! Valaki megszervezte mindezt, és csakis ő lehetett!

Marguerite felvett egy kis ezüstcsengőt egy asztalról, és megrázta. Nem érkezett válasz. Ekkor az ajtóhoz futott, de nem tudta kinyitni, bármennyire erőlködött is.

Renaud-nak sem sikerült.

– Bezártak! – nyögte a királyné. – Istenem! Mit jelentsen ez… Nem találkozott senkivel idefelé?

– Senkivel, hacsak a boltív alatti kapu őrével nem.

– Egyetlen udvarhölgyemmel sem? Adéle-lel sem? Vagy d'Escayrac úrral? Ő vajon hol lehet?

– Valami történhetett az őrkutyájával. Nem az a férfi, aki elhagyja a posztját…

Mennem kell, felség… méghozzá gyorsan! Húzódjon félre! Megpróbálom betörni az ajtót!

Lendületet vett, de csak magának sikerült fájdalmat okoznia.

– Egy királyné hálószobaajtaja mindig erős – jegyezte meg szomorúan Marguerite.

– Az enyém bronzveretes, vastag tölgy.

Renaud ekkor az ablakhoz futott, hisz ez maradt az egyetlen kijárat, Marguerite azonban visszahívta:

– Nézze! Ott!

Az ajtó alatt fekete füst kígyózott, s lángoló olaj folyt befelé.

– Tűz van! – sikoltotta a királyné. – Tűz van odakint! Istenem!

Kiabálni kezdett, hölgyeit szólította, dörömbölt az ajtó fáján, de nem kapott választ. Mintha minden teremtett lélek eltűnt volna a palotából, és rémisztő volt a helyzet, hisz az együtt töltött magány pillanata – az első ilyené –, mely oly édesnek tűnt, hirtelen rémálommá vált.

– Csapdát állítottak nekünk! – jelentette ki Renaud. – Meg kell próbálnunk kiszabadulni belőle. Húzódjon hátrébb az ajtótól, madame. Hiába dörömböl, és a lángok könnyen belekaphatnak a ruhájába!

Visszament az ablakhoz, a magas boltíves nyíláshoz, melyet középen kis oszlop választott ketté, de elég széles maradt így is a rés, hogy egy ember átférhessen rajta.

Renaud kihajolt. Egy sötét kútféleséget látott, mely bizonyára belső udvar volt, közepén a megszokott szökőkúttal, melynek vize egy medencébe hullik alá, de egy magas és sima fal választotta el tőle.

– Lejutok! – jelentette ki a lovag megszabadulva szerzetescsuhájától, hogy könnyebben kiugorhasson.

Az ágyhoz lépett, hogy levegye a lepedőket, és kötelet fonjon belőlük, de valami a füle felé süvített, s éppen annyi ideje maradt, hogy hátraugorjon: ki tudja, honnan, egy égő hegyű nyílvessző fúródott az ágy baldachinját tartó keretbe. A kárpit azonnal lángra kapott, a tűz átterjedt a mellette lévőre is, közben pedig szikrák és égő

anyagdarabok váltak le róla. Egyre nőtt és sűrűsödött a füst. Renaud hallotta, hogy Marguerite köhög, miközben a párnák segítségével megpróbálta eloltani a lángoló ágyat. Ahogy serénykedett, megpillantotta a ragyogó alakot, aki segítségért kiabálva menedéket keresett a keskeny kápolnában, mely az ággyal szemben, a szoba végében nyílt.

– Ha van másik ruhája – kiáltotta felé Renaud –, valami kevésbé bő és kényelmesebb, vegye fel.

Nagyon finom volt az aranyozott kelme: a legapróbb szikra is lángoló fáklyává változtathatta. Látta, hogy Marguerite egy ládához lép, kivesz egy sötét színű, hosszú ruhát, és ledobja magáról a régit… Renaud elfordult, és leszaggatta az ágy lángoló függönyeit, hogy kidobja őket, megtagadva magától a csodálatos test látványát, mely pillanatok alatt eltűnt egy szűk kék ruhában, melynek zsinórjait a királyné azonnal bekötötte. Ebben a pillanatban Renaud-nak sikerült levennie az ágyról a még érintetlen lepedőket, és összecsavarta őket. Úgy gondolta, a klasszikus módon engedi le a királynét az udvarba. Kérdés, hogy ott van-e még a titokzatos nyilazó, mert ha igen, jobb, ha együtt ereszkednek le, hogy testével védhesse Marguerite-et.