Juliette Benzoni - Az átok

– Eltűnt?

– A vén ostoba d'Escayrac azt állítja, hogy két napja nem látta. Istenem… mindent megadnék, ha tudhatnám, hol van!

– Meg lehet próbálni – merült gondolataiba Pernon.

Sikerrel járt. Még aznap este fény derült a titokra, és semmi különleges nem történt: Hersende asszony a világ legtermészetesebb módján Ciprusra utazott, hogy megvizsgálja a nyugtalanítóan betegeskedő Stfánia királynét. Magának Marguerite-nek kegyes engedélyével, aki hálás volt a kedves fogadtatásért, melyben a szigeti teleléskor részesültek. Szerette a gyengéd és félénk örmény királynét, és szívesen kölcsönadta –

mindössze néhány napra! – híres orvosát.

– Ahhoz képest, hogy bizalmi ember, úgy tűnik, d'Escayrac lovag nem túl tájékozott – jegyezte meg Renaud. – Érthetetlen!

– Nem annyira. Adéle szerint egy hangyányit fecsegő. Ráadásul annyira komolyan veszi védelmezői szerepét, hogy egészen kimeríti a királynét, aki rosszmájú örömét leli abban, hogy eltitkol előle néhány dolgot, mint például Hersende távozásának okát.

Amíg aggódik, legalább nem marad ott állandóan, alig háromlépésnyire a karszékétől, rászegezve nagy halszemeit, és ellenséget kutatva minden sarokban.

– Nem óvatlanság ez?

– Adéle szerint nem, és benne megbízhatunk. Azt mondja, nem is olyan beteg a királyné. Csak attól szenved, amit mindketten jól ismernek: a terhesség kezdeti kellemetlenségeitől. Hersende asszony pedig még a király előtt visszatér. Úgyhogy felesleges aggódnia!

– Annál jobb! Csakhogy így nevetségessé tettem magam, hogy a királynét fenyegető veszélyre hivatkozva kiszakítottam Madame de Valcroze-t a kolostorából.

Nem fogja megbocsátani!

– Azok után, amiket maga vállalt és elszenvedett érte, ez az igazságtalanság és a hálátlanság netovábbja lenne… Tudom – tette hozzá az öreg fegyvernök kiábrándult vállrándítással –, hogy a nők soha nem úgy látják a dolgokat, mint mi, de egyelőre próbálja elfelejteni, hisz elhárult a veszély!

– Amíg Elvira de Fos mellette van, a veszély sosem hárul el.

– Talán így van, de maradjon nyugton a király visszatértéig. Akkor nagy nyilvánosság előtt, az előkelőségek gyülekezetében tárhatja fel, micsoda aljas gazember az a Roncelin! És Madame Sancie ott lesz tanúnak… Akkor a húg is eltűnik a fivérrel együtt!

– Így fogok tenni! Imádkozzunk, hogy hamar visszatérjen a király!

Nem tette hozzá, hogy addig nem lesz egészen nyugodt: nem akart bánatot okozni a férfinak, aki sokkal inkább barátja, mint szolgálója volt…

Két nappal később levél érkezett, mely darabokra törte Pernon meggyőződését és Renaud viszonylagos nyugalmát. Sancie írta, és az állt benne:

„Igaza volt.

Nagy veszély fenyeget, és maga az egyetlen, aki el tudja oszlatni. Beszélni kívánnak magával, hogy küldetéssel bízzák meg. Legyen ma éjfélkor a Velence piacon, az átjáró alatt, mely a palota régi bejárati tornyára nyílik. Egy nő várja ott. Ne szóljon hozzá.

Minden zajt kerülni kell. Viselje, amit küldök, de ne felejtse el a kardját.

Sancie”

Egy vászonzsák kísérte az üzenetet, benne egy fekete szerzetescsuhával. Perpétue-nek adta át egy egyszerű parasztasszony, akinek nem volt más ismertetőjele, mint a szamara, melyen két tökkel, káposztával, póréval és más zöldségekkel teli kosár között ült.

– Nos? – nyújtotta Pernonnak a levelet Renaud. – Nem volt igazam?

A férfi ősz bajszát rágcsálva bólintott, ahogyan mindig szokta, amikor nyugtalanítja valami:

– Úgy tűnik, de kíváncsi vagyok, miféle küldetést akar magára bízni. Az egyetlen bölcs dolog szerintem az lenne, ha a király után siet, és megkéri, hogy térjen vissza, amilyen gyorsan csak lehet. Ehhez pedig nem kell titkos találkozó: elég lett volna megírni.

– Ez csak azt bizonyítja, hogy más feladatról van szó.

– És különben is nagyon örül, hogy Sancie asszony hívja! Látja, hogy nem haragszik magára…

Valamivel éjfél előtt Renaud szinte láthatatlanul fekete csuhájában, melynek csuklyája elrejtette az arcát, megérkezett a térre, melyet részben lezárt a velencei fondaco, melynek bejáratát két lámpás jelezte. Bors, gyömbér, fahéj és szerecsendió csípős illata áradt a bezárt boltokból, melyhez egy nyereg- , csizma- és lószerszámkészítő műhelyének keserű bőrszaga keveredett. Feje fölött az eget felhők lepték el, még inkább elnehezítve a nyári éjszaka hőségét. Balra kirajzolódott a sötétben a megadott átjáró. Renaud elnézte egy pillanatig, csak azután indult el…

Látta, hogy egy alak válik ki az árnyékból, és felé tart. Ő volt a vezetője. A nő szó nélkül megragadta a karját, és bevezette a magas, csipkés oromzatú toronyhoz. Renaud ismerte a helyet, mely a kikötőhöz közel emelkedve Akra fontos pontja volt. Tudta, hogy a torony lábánál van egy alacsony, vasakkal és hatalmas szögekkel megerősített ajtó, mely minden faltörő kosnak ellenáll. Egyetlen őr elégségesen védelmezhette, és nagyon kényelmes volt a palotabeliek számára, hisz közvetlenül a kereskedelmi negyedre nyílt… A nő bizonyára nem zárta be, amikor kijött: keze alatt könnyedén kinyílt. Súgott valamit az őrnek, és megindult a kő csigalépcsőn, mely a torony közepén húzódott.

Végeérhetetlennek tűnt az emelkedés a lovag számára, akiben keveredett az öröm, hogy viszontláthatja a szeretett hölgyet, és a homályos aggodalom. Végre elértek egy folyosót, melyet itt-ott fáklyák világítottak meg, s mely a fal mentén kanyargott.

Megindultak, egészen addig, míg a nő felemelt egy kárpitot, fölfedve egy szerény méretű, de szőnyegekkel és selyemkárpitokkal pazarul berendezett helyiséget. Ebben a pillanatban lant hangja hallatszott, és Renaud szíve hevesen megdobbant.

A nő ujját szájára téve csöndre intette, s bevezette, ahol egy újabb kárpit mögött egy ajtó nyílt. Kinyitotta, és betolta rajta a lovagot, majd azonnal becsukta mögötte: Renaud Marguerite hálószobájába lépett…

Semmit sem látott a környezetből: csakis őt látta! A legkevésbé sem látszott betegnek. Félig feküdt egy törökös díványon, számtalan párna között, s ő maga zenélt.

Bő, aranyhímzésekkel borított, mélyen kivágott ruhát viselt, melyet Cipruson szeretett meg. Álmodozott, miközben ujjai könnyedén simogatták a húrokat. Sötét, ragyogó haját vállára hulló, vaskos fonalba fogta össze. Sosem volt még szebb, és az elragadtatott Renaud-nak uralkodnia kellett magán, hogy ne omoljon a lába elé, mely meztelenül simult az aranyszín szandálba.

Marguerite nem hallotta belépni, ezért a lovag megajándékozta magát az édes örömmel, hogy hosszan elnézi, közben azonban dühödt féltékenység tört rá a férfi iránt, aki ezt a varázslatos asszonyt birtokolja. Nem tudhatta, hogy Marguerite csak a férje távollétében viseli ezt a ruhát – Stfánia királyné ajándékát –, mert Lajos túlságosan illetlennek találta még a házastársi meghittségben is. A királyné csakis saját örömére vette fel, de a tény, hogy ebben fogadta a lovagot, szédítő perspektívákat nyitott meg…

Renaud kénytelen volt megmutatkozni. Két lépést előrelépett, hátravetette csuklyáját, és térdre ereszkedett:

– Itt vagyok felséged szolgálatára! Végtelen öröm, hogy szüksége van rám.

Marguerite összerezzent, eltolta magától a lantot, kinyitotta a száját, majd becsukta, végül mégis megszólalt: