Juliette Benzoni - Az átok

Semmi több! A csalódást harag váltotta fel:

– Menjen a pokolba! – vetette oda minden logikát nélkülözve, mielőtt elindult volna a királyi lak felé. A kitörés nagyon kis megkönnyebbülést hozott.

Majdnem ugyanolyan dühös volt magára, mint Sancie-ra. Úgy viselkedett, akár egy idióta. Ahelyett, hogy tiszteletben tartja a makacs hallgatást, melybe a lány burkolózott, segítenie kellett volna, ha kell, akár durván is, hogy kihúzza belőle, ami a szívét és a gondolatait nyomasztja. Akár vállalva azt is, hogy a végeérhetetlen utazás hosszú szócsatává alakul át. Mindketten jobban lettek volna tőle! Elsősorban ő, Renaud, hisz most kénytelen lesz egyedül elmagyarázni, mi történt Valcroze asszony elrablása óta, amennyire csak lehet, kímélve a szemérmét. Először is bocsánatot kell kérnie a királytól, amiért az engedélye nélkül elhagyta Akrát. Tudta, hogy Lajos nagyon szigorú a pontos kötelességteljesítés és az engedelmesség kérdéseiben. Különösen mióta elérték a Szentföldet. Mielőtt bezárkózik a kolostorba, Sancie legalább elkísérhette volna az uralkodó elé. Hisz elrabolták, a mindenségit! Az mégsem olyan, mintha megszökött volna! Elmesélhette volna, amiről azt akarja, hogy tudják, elmondhatta volna, miről hallgassanak, most azonban Renaud nyakába szakadt minden: bonyodalmak sokaságát látta maga előtt a horizonton. Kezdve az Igazi Kereszt történetével! A szent király biztosan a lehető legrosszabbul fogadja majd, hogy titokban tartotta előtte, és őt teszi felelőssé az értékes ereklye pusztulásáért. Mivel itt voltak a helyszínen, mennyivel könnyebb lett volna nagy csapattal, erős fegyverzettel elmenni, és felásni a földet az akácia körül: ezzel megakadályozhatták volna a végső

drámát és Sancie balsorsát. Renaud nem volt biztos benne, hogy elég lesz felidéznie Robert d'Artois, a szeretett öcs emlékét, hogy elkerülje a királyi harag kínos következményeit… nem is beszélve Fos lovag ügyéről, melyet szintén rendezni kell. A szürke ködben az egyetlen reménysugarat az jelentette, hogy a gonosz templomos aligha térhet ki, ha nem is az övéi, de legalább Isten igazságszolgáltatása elől! És a halálig menő párbaj elől, melyet Renaud követel majd!

Mindez nem volt túl vidám! Mégis, ahogy a palota kapujához ért, Renaud halvány fénysugárra talált: a királynénak mesél el mindent, és átmenetileg megpróbálja elkerülni az összetűzést a férjével. Neki mindent őszintén elmondhat, és tekintete lágysága, mosolya gyógyír lesz sebeire…

Gondolataiba merülve csak az őrháznál vette észre, milyen nagy a csend. Máskor errefelé nyüzsgött a tömeg. Most senki, mindössze néhány ember jött kivagy befelé: csakis egyházi személyek és koldusok, akik mindig segítséget keresnek. Egyetlen ismerős arcot sem látott, az őrtiszt sem ismerte fel. Meg kellett neveznie magát, de így sem keltette a legkisebb érdeklődést sem. A férfi biztosan nem Franciaországban született. Ami a királyi fegyvernöki címet illette, az őr szerint ahhoz másfajta megjelenés illett volna.

– Sajnálom – jelentette ki Renaud-nak. – A király nincs Akrában, és ha maga az, aminek mondja magát, vele kellene lennie. Elvitte az egész háza népét!

– Meglehet, de én küldetést teljesítettem. Hol van a király?

– Én nem mondhatom meg…

– És a királyné? Ő is elment?

– Nem, de az a parancsom, hogy senkit ne engedjek be, aki nem az ő szolgálója.

– Mit jelentsen ez? Beszélnem kell vele! Nagyon fontos! Figyeljen ide – támadt hirtelen jó ötlete Renaud-nak –, ismeri d'Escayrac urat?

– Természetesen! Éppen ő adta ki a parancsot, hogy zárják be a palota kapuit…

– Nos, küldessen érte! Legalább vele beszélek!

Mivel a tiszt szemmel láthatólag habozott, Renaud hozzátette:

– Mondja meg neki, hogy nem tágítok innen, míg nem beszéltünk! És ne felejtse el a nevem: Courtenay!

A parancsoló hang végre eredményt hozott. Egy másik őr elindult, hogy megkeresse az öreg lovagot, de a zavarkeltő vendéget nem hívták be, hogy menedéket leljen a tűző nap ellen az őrházban. Be kellett érnie a kapu boltívével, melynek így is elég volt az árnyéka. Hosszú percekig várt ott, míg megcsördült a kövezeten a fegyveres d'Escayrac emelkedett lépteinek zaja, aki tetőtől talpig páncélban, lassan közeledett. Nem örült, hogy zavarják, s még kevésbé annak, hogy éppen Renaud – akit gyűlölt –, mégis gond nélkül felismerte, bármennyire piszkos volt is a lovag. Röviden üdvözölték egymást. Amennyire csak tőle telt, Renaud udvariasan fordult a szikár, magas alakhoz, aki bizalmatlanul méregette, és megkérte, hogy vezesse a királynéhoz.

– Az lehetetlen! Senki nem láthatja! Madame Marguerite beteg…

– Beteg? Mi baja?

– Nem tudom! Fáradt… Mióta felségünk elutazott, egyre gyengül. Ami nem szerencsés az ő állapotában…

– Az állapotában? Úgy érti, megint…

– Terhes? Igen… nemrég derült ki… Az ég újabb áldása! – fordította lelkesen az ég felé tekintetét Escayrac, kitárva enyhén remegő karját. – Ismét engem ért a kiváltság, hogy vigyázzak a hasra a király távollétében. Az első – és oly megható – rosszullétek miatt nem tartott a férjével…

– És hol van a király?

Lelkesedésből d'Escayrac elragadtatásra váltott. Már csak a fénykoszorú hiányzott volna…

– A mi urunk, Jézus Krisztus nyomdokaiba lépett, ahogyan azt a keresztet felöltve megfogadta. Elment a szent helyekre, ahol alázatosan, mezítláb és ingben jár majd…

– Bocsásson meg, de nem tudom, hol vannak a szent helyek… Jeruzsálemen kívül, mely igencsak délre van, és tudomásom szerint nem foglaltuk vissza.

– Igaz, igaz, és nagy kár! Hála a Mindenhatónak a kezünkben maradt még néhány, mint Názáret, ahol Isten fia felnövekedett, és más helyszínek Galileá-ban.

– Galileában? Tudja véletlenül, hogy Názáret messze van-e Safedtől?

– Szavamra, nem tudok többet, mint maga. Mintha azonban azt hallottam volna, hogy… szomszédosak. Most kérem, engedje, hogy visszamenjek a királyné lakosztályába. Nincs egyedül, természetesen, és Elvira…

– Elvira? És Hersende asszony?

– Nos, őszintén szólva két napja nem tudjuk, hova lett. Kezdek nyugtalankodni…

Renaud úgy érezte, az ég szakad rá:

– Azt akarja mondani, hogy Hersende asszony nincs Madame Marguerite mellett, amikor neki szüksége lenne rá?

– Pontosan, és gondolhatja, hogy nyugtalanít…

– No de ki van mellette? A húga, Madame d'Anjou? Madame de Poitiers?

– Ó, nem! A király öccsei visszatértek Franciaországba úgy… egy hete a burgundi herceggel és más nagyurakkal. Itt maradt azonban Montfort asszony, aki a kis hercegre vigyáz, és Sergine úrhölgy… bár nincs éppen jól mostanában. Azután Adéle és Honorine, a szegény Valcroze asszony szolgálója, de ő megállás nélkül sír.

– Irgalom!

Még rosszabb volt a helyzet, mint Renaud gondolta. Marguerite szinte védelem nélkül maradt Elvira machinációival szemben. Hersende távolléte nagyon sokat elárult, és bármelyik pillanatban tragédia történhetett. Valamit tenni kell, méghozzá gyorsan!

– Menjen vissza a királynéhoz – parancsolta –, és nagyon ügyeljen Fos kisasszonyra! A legkisebb gyanús mozdulatra habozás nélkül fogja le… vagy akár ölje meg!

– Én? Hogy én… No de én nem lépek be a hálószobába!

Ha lehetséges, még inkább elsápadt, és Renaud látta a tekintetén, hogy habozik.

– A kisasszonynak – dadogta az öreg – rossz szándékai lennének? Honnan veszi?