Juliette Benzoni - Az átok

– Sértene, ha azt mondom, imádkozni fogok Istenhez, hogy legyen veled?

– Bármilyen néven is nevezik, Allah mindig Allah. Az ima sosem árthat!

Az öreg katona megfordította lovát, megsarkantyúzta, és eltűnt egy sűrű bozót mögött az út kanyarulatában. Óvatosan, de tisztelettel a szívében Renaud lement a Jordán partjára. A keresztények szent folyójánál állt, melyben János megkeresztelte Jézust, melyről a hagyomány úgy tartja, hogy meggyógyítja a betegeket, még a leprásokat is, s mely mégsem gyógyította meg a fiatal, mártír királyt, aki mindenkinél jobban megérdemelte volna. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek: Balduin életben maradt, s lóháton élte agóniáját…

Mielőtt bevette volna magát a faragott kövek közé, melyek még a tűz nyomát őrizték, ami lerombolta a szép várat, Renaud megitatta a lovát, és maga is hosszan kortyolt a hűs vízből. A nyeregre akasztott zsákban zabot küldtek a lónak, s egy másik, kisebb zsákban datolyát a férfinak. Csak alvóhelyet kellett keresnie. Meg is találta a nagy omladék mellett, egy kanyarulatban, a pincében, melyen keresztül talán egykor Szaladin utászai aknázták alá a kastélyt. A nap, melyet szinte egész nap sűrű felhők fedtek el, lebukott. Megkezdődött az első éjszaka.

Tudva, hogy Sawan nem bukkan fel egyhamar, Renaud pihenésre fordította az időt, ám másnap, ahogy felkelt a nap, megkezdődött a várakozás, aggodalmak és hol ésszerű, hol őrült szorongások közepette. A lovag rejtekétől nem messze, egy szikla árnyékában helyezkedett el, ahonnan rálátott a gázlóra, és megfogadta, hogy el sem mozdul többé.

Eltelt a nap, leszállt a következő éjszaka. Sosem érezte még hosszabbnak, bizonytalanabbnak az órákat. Annyi minden történhetett! Annyi homok kerülhetett a terv fogaskerekei közé, annyi helyrehozhatatlan esemény adódhatott! Renaud egyetlen elfoglaltságként a lova ápolását engedélyezte magának. Kihalt volt a környék, és a madarak kivételével semmi sem mutatkozott. Ahogy beesteledett, elszunnyadt kissé.

Hosszabban, mint szerette volna, mert magasan járt a hold, amikor a sólyom rikoltása felébresztette, és a gázlóhoz szólította, melynek túloldalán két mozdulatlan, szellemszerű lovas szobor állt… Az egyik egy sűrűn lefátyolozott nő volt. Sawan állta a szavát.

Renaud a nyaktörést is kockáztatva, hallatlan örömmel ugrált egyik csúszós kőről a másikra, ám ahogy elérte a túlpartot, látta, hogy a női alak egyedül van. Az öreg katona máris távozott. Döngött a föld lova vágtató patája alatt.

– Madame! – ujjongott a lovag. – Végre itt van! Én…

– Menjünk, kérem! Leszálljak?

A hang, melyet talán a fátyol fojtott el, tompa, kifejezéstelen volt. Hideg zuhanyként hatott a fiatalember lelkesedésére, aki megfogta a ló kantárát, hogy a vízhez vezesse.

– Nem, nem! Ön nem nehéz, és könnyű az átkelés.

Valóban, néhány pillanat múlva a túlparton voltak. Amikor azonban le akarta segíteni Sancie-t a nyeregből, hogy pihenjen egy keveset a rejtekhelyen, a lány visszautasította:

– Minek? Nincs vesztegetni való időnk!

– Nem olyan nagy a veszély. Most már keresztény földön vagyunk.

Sancie a galileai hegyek fekete halmai felé mutatott.

– Azt hiszi? Az ott Safed, a templomosok sasfészke. Az öreg katona azt mondta, hogy még napkelte előtt el kell hagynunk… Vagy inkább elfeledkezik az árulóról, aki eladott minket?

A még mindig színtelen, de hirtelen kőkemény hang haragra lobbantotta a lovagot, és olyan nagy csalódást okozott, hogy kis híján szitkozódni kezdett. Mit gondol ez a nő, miféle fából faragták őt? Inkább nem válaszolt, elment a lováért, majd szó nélkül nyeregbe szállt. Lassanként elhalt mögöttük a Jordán vizének halk morajlása.

Úgy húsz mérföld választotta el a Jákob-gázlót és Akrát, de nagyon nehéz volt az út a magas galileai hegyekben, különösen úgy, hogy el kellett kerülniük Safedet: gyakran csak lépésben haladhattak, és ami sima úton alig kétnapnyi járás lett volna, most három napig is eltartott, míg gyorsabb ütemre válthattak.

Különös utazás volt, mely tartós keserűséget hagyott Renaud-ban! Mintha egy árnyékkal lovagolt volna, olyan hallgatag volt társnője. Mintha ott sem lenne! Lélek nélküli test, mely engedelmesen követi útmutatásait, de egyetlen kérdésre sem válaszol, és elvág minden beszélgetési kísérletet. A férfi nem merte megtörni az önkéntes hallgatást, hisz félt, hogy egy kitörés megsebezné a lányt. Az arcát is alig pillanthatta meg, csak amikor vizet, kenyeret vagy datolyát kínált neki. Sancie éppen csak félrehúzta a nagy füstszínű fátylat, melyet elrablásakor is viselt. Kerülte a keze érintését is, szikár mozdulattal távol tartotta, amikor le vagy fel akarta segíteni a nyeregből. Egyébként olyan ügyes és ruganyos volt, akár egy fiatal lovag.

Renaud azt sem tudta, mit gondoljon erről a viselkedésről, melyet nem sikerült megfejtenie. Nem tett semmit, amivel kiérdemelte volna a neheztelést, és a merev fantommal szemben azt is megtiltotta magának, hogy gondolatban felidézze a csodálatos látványt az aranyrácsok mögött. Félt, hogy a lány olvashat a gondolataiban.

Ezzel kapcsolatban csak azon tűnődött, vajon a kábítószerek, melyeket kapott, meghagytak-e bármiféle emléket is Sancie-ban arról, amit a tóparti kastélyban elszenvedett. Lehetséges lenne, hogy teljesen öntudatlanul élte végig a malik közeledését? Ha emlékszik rá, biztosan szégyenletesnek, nyomorultnak érzi magát!

Vagy talán az, amit beadtak neki, helyrehozhatatlanul megtörte, őrültséghez vezető, kitörölhetetlen nyomokat hagyva? Ez a gondolat különösen elviselhetetlen volt, és Renaud csak egyre vágyott: megérkezni Akrába, és Hersende gondjaira bízni Sancie-t.

Ő, egyedül ő biztosan tudja, mi a teendő…!

Amikor végre az utolsó domb tetejéről megpillantották a várost – hófehéren terült el a kék tengernél –, képtelen volt magába fojtani örömteli kiáltását, és vágtára fogta a lovát, melybe Sancie-é is bekapcsolódott. A kapukhoz közeledve, ahol mint mindig, most is sokan tolongtak, piacra igyekvő parasztok, katonák, szerzetesek, koldusok, akik között néha felhangzott egy-egy leprás csengettyűje, kénytelenek voltak lassítani.

Ahogy a falakon belülre kerültek, a társnője azonnal megállította:

– Nagyuram!

Renaud előtte haladt, s most visszafordult:

– Madame?

– Itt elválunk. Maga a palotába megy, gondolom.

– Ez természetesnek tűnik. Az ön számára nem?

– Nem. Én a klarisszák kolostorába megyek. Mondja meg a királynénak, hogy könyörögve kérem bocsánatát, de nem térhetek vissza hozzá. És kérje meg, hogy küldje el nekem Honorine-t.

– Apácának akar állni? – nyögte elképedten Renaud.

– Csak védelmet akarok keresni, míg elindul a következő hajó Marseille-be. Ne kísérjen el! Tudom, hol van a kolostor…

– Sancie, ez őrültség! A királyné nem érdemli meg, hogy kész tények elé állítsa. Azt sem fogja megérteni, hogy nem ő a legjobb menedék a maga számára.

– A királyné jámbor, aki bizonyára megérti, hogy Isten urunk és a Szűzanya megelőzik őt. Menjen, Renaud lovag, és isten óvja!

Ezzel Sancie szó nélkül megfordította a lovát egy utca felé, melynek a végén magas falak emelkedtek egy kápolna harangtornya mellett. Renaud nem is próbálta visszatartani, mindössze tekintetével követte a karcsú, szürke sziluettet, mely hajlíthatatlanul, szálfaegyenesen indult Isten felé. Miért tagadja meg tőle a bizalmát, melyről Renaud úgy érezte, kiérdemelte? Nem fogadott el mindent, még az Igazi Kereszt végleges elvesztését is, csak hogy rajta segítsen? A lány most mégis, ha nem is ellenségként, de közönyösen viselkedik! Mintha csak egyszerű kísérő lovag lenne!